Kulturális folyóirat és portál

2020. április 6 | Covaciu Norbert | Irodalom

Zeusz, a megmentő

Huszonkettedikén, vasárnap költöztünk le apósomékhoz. Ekkor még csak ajánlották, két nap múlva kötelezővé tették a kijárási tilalmat. Előregondolkodtunk. Tudtuk, hogy ez lesz, ezért vasárnap reggel összecsomagoltunk, úgy mintha kirándulni mennénk, sőt, még annál is jobban telepakoltuk a kocsit. A tömbházban néhány család, akiknek vannak rokonaik vidéken, már korábban leléptek, de a szomszédos blokkból SJ03ZUG azon a reggelen döntött úgy, hogy máshol keres biztonságot magának, feleségének és a néhány hónapos kisgyerekének az elkövetkezendő pár hétben. Ettől pánikhangulatom támadt. Azelőtt csak filmekben láttam ilyet, például a Függetlenség napjában. Ott jóval nagyobb volt a pánik. A valóság sokkal nyugodtabb, látszólag, kívülről. De az érzés ugyanaz lehet. Viccesen meg is jegyeztem ezt a feleségemnek mikor visszamentem az ötödikre az első két bőrönd leszállítása után. Azt válaszolta, hogy ő is érez valami ilyesmit, és még azt is mondta, rossz sejtése van. Mármint nem csak ezzel a vírussal, hanem az egész évvel kapcsolatban, és nem csak az évvel, hanem ez van már mióta hazajöttünk: tavaly földrengés, azelőtt bombariadó a moziban. Jóllehet, a bombariadó nem volt komoly, inkább csak ő ijedt meg nagyon, de a földrengés annál inkább. Első pillanattól kezdve tudtam, hogy az, és hogy mit kell tenni: kinyitottam a szobaajtót és a szemöldökfa alá álltunk.
Ilyen hangulatban ballagtunk lefele a lépcsőházban. A másodikon jártunk, hirtelen hiányérzetem támadt, olyan, mint mikor a kocsikulcsot hagyom fent. Megállunk, gondolkodunk. Néhány másodperc múlva eszembe jut Zeusz. Felkiáltok. Visszamegyek érte. Azért felejtettük el, mert néhány napja része csak a családunknak, különben is, ebben a korai órában a manzárd tetőablaka alatt szokott megpihenni, mert ilyenkor oda süt a nap, délután pedig lejön a konyhába, s az ablak párkányán lévő orchideák között jár-kel míg megtalálja magának a megfelelő helyet a délutáni sziesztára. Zeuszra egy bolt előtt találtam, pontosabban, ő talált meg engem. A feleségem bement vásárolni, ő meg odajött hozzám, odadörgölődött a lábamhoz és dorombolni kezdett. Megsimogattam. Tovább hízelgett. Valaki kutyát sétáltatott, póráz nélkül. A német juhász komótosan kullogott a gazdája mellette egészen addig, míg meglátta Zeuszt, ekkor rohanni kezdett felé, én pedig hirtelen, a felbőszült kutya orra elől felkaptam Zeuszt. Ekkor lépett ki a feleségem a boltból. Ezt jelnek vettük, hazavittük a macskát.
Néhány perc kocsikázás után megérkeztünk apósomékhoz. Ők házban élnek, jobbnak láttuk ha leköltözünk, ki tudja meddig húzódik el ez a vírusosdi. Ha jön a meleg, itt legalább kimehetünk az udvarra, hátul napozhatunk, vagy ha nem, legalább a szabadban lehetünk kicsit, a tömbházak lakásai amúgy is csak arra valók, hogy aludni járjon haza az ember, és már abba a gondolatba is kezdtünk beleőrülni, hogy tíz hetet ott kell töltenünk. Gyorsan beilleszkedtünk, megkaptuk a nagy hálószobát, Zeusz is hamar megtalálta magának a kedvenc ablakát. A konyhai volt az, mert innen a szomszédos házra nyílt a kilátás, ahol Rózsika néni lakott közös udvarban a feleségem szüleivel. Önmagában az a tény, hogy egy hetvennyolc éves idős nő lakik az udvar másik oldalán még nem vonzotta volna oda Zeusz figyelmét. De a harmadik napra megértettem: nem az özvegy nő érdekli ennyire, hanem a vele egy fedél alatt élő Brúnó. A gyerekeitől két évvel ezelőtt kapta, nem sokkal azután, hogy Karcsi bácsi meghalt. Brúnó egy golden retriver, azt mondják róla, akik ismerik ezt a fajtát, hogy nagyon hűséges és ragaszkodó, valamint, hogy kiemelkedő intelligenciával bír. Ezek bizonyára igazak, minthogy az is, hogy nem szeretik a macskákat. Egyszer láttam amint rávicsorítja egészséges, hegyes fogait Zeuszra, akinek egyből felállt a hátán az összes szőr, pedig biztonságos helyről, a párkány melegéből nézte, amint sötétsárga négylábú barátját átvezetik az udvaron.
Napok telnek el. Kezd unalmassá válni az otthonlét. Mit tesz ilyenkor a jó szomszéd? Leskelődik egykedvűségében. Becsület szavamra mondom, hogy eleinte nem volt szándékos a leskelődésem, de mindenki tudja, hogy van ez: a jó szomszéd azt is meglátja, amit nem feltétlenül kellene. Az egyik este, vacsoránál, arról beszélgettünk, hogy miért nem jön át Rózsika néni az utóbbi napokban, azelőtt szinte minden este velünk evett. Először arra gondoltunk, hogy biztosan fél a megbetegedéstől, de ez nem magyarázta azt a sok embert, akik nála nap mint nap megfordultak. A következő nap reggelétől tudatosan kémkedtem Rózsika néni után. Eleinte inkább férfiak jöttek, középkorúak. Nem tudtunk sehogyan sem logikus magyarázatot találni a helyzetre. A kijárási tilalomban lévő test elméje szabadon szárnyal, gondoltunk mi mindenre. De aztán nők is jöttek, idősek és fiatalok.
A családi beszélgetések, kivétel nélkül már csak erről szóltak: Rózsika néni és az ő titka. Találgattunk, de mindvégig éreztük, hogy nagyon messze járunk a valóságtól. Mígnem egyszer egy érdekes cikket dobott ki a net: minisztériumi rendelet szerint az állatok sétáltatása alkalmával a gazdák is szabadon járhatnak a lakóhelyük közelében. Összeállt a kép. Ettől az idős nőtől csak tanulni lehet. Túlélt három férjet, a kommunizmusban tudta melyik ajtón kell kopogtatni, kilencven után vállalkozásba kezdett, amit jó ideje a gyerekei visznek tovább. És most is, ebben a szorult helyzetben is meglátta a lehetőséget. Lenyűgöz az alkalmazkodóképessége. Ha egy napon keresztül nem csinálok semmi mást, csak azon gondolkodom, hogyan tudnék egy kis pluszjövedelemhez jutni manapság, akkor sem jutna ilyen nagyszerű ötlet az eszembe. Miközben a felismerés gyermeki örömében sietek be a hálószobába a laptopomhoz, egy újabb felismerés ötlik az elmémbe, ami a kirakós egyik darabja: szegény Brúnó ezért fogyott le az utóbbi néhány napban, nem is csoda, hiszen naponta vagy nyolcszor–tízszer megsétáltatják. Kinyitom a laptopot, közben a szövegen kezdek gondolkodni. Lassú, mély léptekkel Zeusz jön felém, kérdően néz rám, mintha tudná, mit akarok. Letelepedik mellém, nézi a laptop képernyőjét. Lassú a gép, újra kellene telepíteni a programot. Most nincs idő, egy fontos dolgot meg kell tennem. Zeusz rá akar mászni a billentyűzetre. Nem hagyom. Örülök, hogy végre valami értelmeset is tehetek, végre valami értelme, célja lehet a mindennapjaimnak. Hirdetést akarok feladni. Zeusz nyávog egyet, én pedig emberi szóval válaszolok neki: sajnálom, de valamiből nekünk is meg kell élnünk.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu