Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Vörös István | Irodalom

XXXII. ZSOLTÁR

1 Boldog az, akinek a hamissága nem
került fényre, vétkével egyetértettek
a hozzá hasonlók, mert magukat
a boldogságosztásra hivatottnak érzik.
2 Rémes volt, míg éjjel-nappal
rám nehezedett az igyekezet,
hogy jó legyek. Hogy mindenki
szimpatikusnak találjon.
Mert, jaj, akkor nekem is
mindenkit szimpatikusnak
kellett volna találnom.
3 Uram a fiad, tudom, azt akarta,
hogy mindenki, akit megváltott,
viszonzásképp váltsa meg őt.
Nem hiszed? Minden, ami
vele történt, kívüle történt.
És minden, ami kívüle történt,
vele történt.
4 Szó se lehet róla, hogy
bebeszélt vétkeket és bűnöket
neked vagy az embereidnek
bevalljak. Csak ha előbb
visszakérdezhetek a
gyóntatószékben: A paráználkodással,
istenkáromlással, önzéssel
hogy állunk? Legszívesebben
a bepárásodott tükörnek gyónnék.
Abba se látni semmit, de akit látni
lehetne, se rosszabb nálam.
5 Az állatokat ostorral kell beterelni
a túlvilágra. Már megint egy bárka,
bégetik, mekegik, csicsergik és
bömbölik, aztán ellebegnek
az áradaton az öröklét felé.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu