Kulturális folyóirat és portál

amprente

2011. szeptember 1 | Németh Júlia | Művészet

Vonalrengetegek erőterében. Ioachim Nica kolozsvári grafikusművész alkotásai

Nézem a művész kezét, azokat az érzékeny vonalstruktúrákban edzett és kifinomult ujjakat, ahogyan a pillanatnyilag a műterméül is szolgáló kolozsvári tömbházlakás dolgozószobájában az asztalra tett hatalmas mappa lapjait forgatja.

S miközben belefeledkezem a világegyetemet s benne közvetlen környezetünk „kaotikus rendjét” felvillantó, líraian markáns, részletezően is nagyvonalú, mozgalmas vonalrengetegbe, az egyik grafikai lapon egyszer csak feltűnnek a mozgó ujjak művészi alakváltozásai is. S eme kéz-fogás szimbolikus töltete, a valós és a művészileg újrateremtett világ egymásra találásának sajátos légköre a továbbiakban is ott munkál. Annak ellenére, hogy Ioachim Nica izgő-mozgó szaggatott vonalrengetegéből vagy éppenséggel látszólag spontánul odavetett, de szerkezetileg nagyon is helyénvaló, markánsan lendületes ívei közül a valós dolgok nem ritkán mindössze utalásszerűen sejlenek fel. De talán éppen ez a sejtelmesség, ez a befogadó fantáziáját még véletlenül sem korlátozó, rendkívüli „szóbőségű” grafikai beszéd a legjellemzőbb a művészre. Aki úgy hatol a dolgok mélyére, úgy közvetíti sajátos meglátásokkal teli művészi elképzeléseit, érzelmeit, hogy azok az egyedi látvány erejével ható, fölöttébb eredeti művészi jelrendszerben konkretizálódnak. Bravúrosan játszik a vonallal, textúrákat, izgalmasan hömpölygő felületeket hoz létre vele. És nem ismer lehetetlent. A szén vagy a nád engedelmes eszközként váltja valóra meglátásait, eredeti ötleteit, olyannyira, hogy képes fekete-fehérre redukált világában is színesen fogalmazni. A tónuskülönbségek, a leheletfinom átmenetek nem csupán a fény és árnyék, a világosság és sötétség közti átmenetek illusztrálására szolgálnak, hanem a lélek mélyrétegeiben lakó öröm és bánat, szorongás és megnyugvás kettősségét is érzékeltetik.

A valós világ és a művész belső világának sajátos egybefonódása nyomán született műalkotások, a „szégyenlős”, önmagát olykor szándékosan palástolni igyekvő figurativitástól a nonfiguratívig a művészi kifejezésformák számtalan variációját vonultatják fel, egyfajta Miró-féle nonfiguratív szürrealizmust is felidézve bennem. Miközben visszatérő motívumként, de mindössze árnyalatnyi valójában, csupán enyhe kontúrvonalakkal felvillantva ott a szénaboglya, és ott – már szinte angyalian sejtelmes megjelenítésben – édesapja saját készítésű bocskora. De ott van ő maga is: önarckép, szintén csupa kontúrvonalból. És jelek, sajátos lenyomatok sokasága, drámai mélyfeketében. A szigorú geometrikus megjelenítés és az organikus világ könynyed formavariációi egyaránt helyet kapnak ebben az ellentétek békés egymás mellett élésére, sőt egyenesen összhangjára épített egyedi művészi világban. Kifejező példaként említhetem a távol-keleti precizitást és sejtelmességet idéző, biztos kézzel és leheletfinom könnyedséggel megrajzolt, lírai szárazvirág-variációk és a hozzájuk társított erőteljes, majdhogynem durván drámai mélyfekete ív dichotómiáját: a látszólag ellentétes, de egymást kiegészítő szerkezeti elemek tökéletes harmóniáját. Mondhatni a diszharmóniából születő harmóniát.

A múlt reminiszcenciáiként pedig Archeológia a grafikában címmel villannak föl szénrajzaiban az őstengeri lények, csigák maradványainak finom rajzolatai, de izgalmas grafikai „párbeszédet” képes folytatni egy szármiszegetúzai töredezett kővel is, miközben sikeresen játszik a fehér és fekete megannyi árnyalatával. És játszik akkor is, amikor fel- és leszálló ködökbe burkolt tájelemeket helyez egymásra. A betegsége folytán egy időre otthoni tartózkodásra kényszerített művész ablakából csodálta a Feleki-tető alakváltozásait, s örökítette meg egyfajta grafikai élménybeszámolóként a napszakonként változó látványt.

Korlátokat már szinte nem is ismerő korunkban, a ready made-ek és „gépesített” művészet térhódításának időszakában, amikor szinte teljes mértékben feloldódtak a határok a különböző művészeti ágak között, hajlamosak vagyunk megfeledkezni az alapokról: a művész keze munkája nyomán létrejött rajzról. S mintha részben maguk az alkotók is így lennének ezzel. Márpedig a vonal kifejezőerejére épített munka archaikus mélységeket sejtető puritánsága – képzőművészeti vonatkozásban – egyfajta nemesi ranggal is felér. Szerencsére mindenféle és -fajta zavaró tényező ellenére sem halt ki a vizuális művészetekből az a nemesi réteg, amelynek egyik kimagasló hazai képviselője Ioachim Nica, a vonal adta lehetőségek maximális kihasználásának avatott mestere.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu