Kulturális folyóirat és portál

film_tarantino

2020. június 5 | Nagy Orsolya | Kritika

Rég volt, tán igaz se volt – Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood

Stílszerű, hogy a világ egyik legnagyobb mozirajongója, Quentin Tarantino utolsó előtti nagyjátékfilmjének címével egy nagy elődre utaljon. S ahogy Sergio Leone örök klasszikusa, a Volt egyszer egy vadnyugat is egy letűnt, idealizált kor utáni nosztalgikus sóvárgás mozgóképes megjelenítése, Tarantino csaknem 160 perces opusa is az egykorvolt, talán igaz sem volt Hollywood érzelmesen és értőn megfestett, a veszteség fájdalmától szomorkás, mégis minden pillanatában lebilincselő, színes-szagos tablója.

Nosztalgikus már maga a szál is, amelyre a rendező-forgatókönyvíró a történetet felfűzi. Hollywood ’50-es évekbeli aranykorában még szokásos volt, hogy a nagyobb sztároknak saját állandó kaszkadőrjük volt, ám a ’60-as évek végére, amikor a film cselekménye zajlik, ez a hagyomány szép lassan kikopott a divatból. A rendezőt, ahogyan azt interjúkban mesélte, a színész és a kaszkadőr különleges szakmai és emberi viszonya, csúcspontokon és nehézségeken átívelő barátsága ihlette, amikor megalkotta Rick Daltont (Leonardo DiCaprio), az egykor fényes karriert befutott tévés westerncsillagot, és alázatos, hű fegyverhordozóját, a csak látszólag ártalmatlan Cliff Boothot (Brad Pitt). A filmipar két jelenlegi nagyágyúja jutalomjátékának is nevezhetnénk ezt a két karaktert, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Pitt szerepe sokkal hálásabb, és a lassan a veteránságba érő színész ráncokba fagyott, kesernyés mosolyával, jellegzetes akcentusjátékával és önironikus humorával a karakter nyújtotta összes lehetőséget fenékig kiaknázza, miközben folyamatosan önmagára reflektál, és még egy régi alakítását is megidézi, bár ezt tényleg csak azok veszik észre, akik az átlagnál valamivel jobban tisztában vannak a Tarantino-életművel.

S mint az a legtöbb Tarantino-filmnél lenni szokott, a nosztalgiázás itt sem csak üres sóvárgás a múlt után, hanem konkrét képi-stilisztikai megidézése olyan alkotásoknak, amelyeken a rendező maga felnőtt. A hosszú forgatási szekvenciákkal, a valóság (ami nem is teljesen valóság) és a fikció (ami az álomgyár munkásai számára maga az élet) gátlástalan keverésével az a Tarantino-esztétika, amelyet ismerünk, új szintre lépett. Itt semmi sem az a valóság, amelyben mi élünk, és semmi sem az a múlt, amely után a filmkészítő sóhajtozik. Minden a másolat másolata, utánérzése, reflexiója, üzenettel és érzelmekkel átitatott újrajátszása színes, szélesvásznú kivitelben. Ez az izgalmas, megállás nélkül gondolkodásra és a látottak felülvizsgálatára késztető két- vagy akár még több szintű történetmesélés az egyik oka annak, amiért a Volt egyszer egy Hollywood… csaknem háromórás játékidejével együtt sem válik sem unalmassá, sem ömlengővé.

Sokan írták erről a filmről, hogy a rendező legszemélyesebb alkotása, ami valószínűleg közel állhat az igazsághoz. Másfelől egyféle életműösszegzés is, ha azt nézzük, hogyan viszi bele saját magát – a szemkápráztatóan túltolt látványt, a lökött párbeszédeket, a sajátos humort és a szélsőséges erőszakot – egy olyan korba, amelyet a maga részéről egyébként idillinek tart. Ez a személyesség különben már a casting során tetten érhető: túl azon, hogy a filmben a rendező számos régi ismerőse is kijátszhatja a maga pár percét, a hippiklán egy részét a filmgyártás érett korú nagyjainak gyerekei kapták: Margaret Qualley Andie MacDowell lánya, Maya Hawke Uma Thurman és Ethan Hawke gyermeke, Harley Quinn Smith pedig Kevin Smith filmrendező büszkesége.

A ’60-as évek az az évtized, amelyben egész Amerikát, és vele együtt Hollywoodot is, magával söpörte a hippi-láz, amelyből aztán a dekád végére brutális ébresztő rázta fel. Nem árulok el titkot azzal, hogy a filmben az úgynevezett Manson család tagjai is felbukkannak, bár arról valamennyire lehet vitatkozni, fontos-e a film megnézése előtt nagyjából képbe kerülni azzal, hogy milyen események kötődnek Charles Manson, Roman Polanski és Sharon Tate nevéhez. Amerika leginkább démonizált réme, a hippikorszak sátánfigurája, Charles Manson, aki a korszak nóvumainak számító drogok és némi mellébeszélés segítségével elképzelhetetlen dolgok elkövetésére vette rá „családjának” tagjait, vagyis híveit, rövid időre jelenik meg a filmben, de a sötét fenyegetés, amelyet képvisel, mindvégig ott húzódik a felszín alatt. Horrorfilmre hajazó jelenet az, amikor az egyik főszereplőnk egy huncut hippilány csábos mosolyáért betéved az egyik kommunába, amelynek tagjai, bár a köztudatban a béke, a szabadság és a szerelem (no meg a válogatott tudatmódosító szerek) bűvkörében élnek, hirtelen A texasi láncfűrészes mészárlás képsorait juttatják eszünkbe.

Aki ismeri a valós történeteket, az tudja, hogyan jön a képbe az Oscar-díjas lengyel filmes, Roman Polanski, és csinos barátnője, a feltörekvő filmszínésznő, Sharon Tate. Az utóbbit alakító Margot Robbie-t – akárcsak Pittet és DiCapriót – kifejezetten a szerepre akarta a rendező. Nem nagy, de annál fontosabb figurát szánt neki: ő a letéteményese annak a tiszta ártatlanságnak, amelyet érzése szerint mára teljesen elveszített vagy elherdált Hollywood. Figurája, de főleg egyszerű és szeretni való alakítása sokszor hozta a korai Tarantino-filmek Uma Thurmanjét – az a jelenet, amikor szerényen, szerencséjét alig felfogva jegy nélkül bekérezkedik a moziba, hogy saját filmjét megnézze, és a nagyjelenete alatt csillogó szemmel hátrapillantgat, hogy lássa, nevet-e a matinévetítés gyér közönsége, akár Mia Wallace is lehetne a Ponyvaregényből, miközben Vincent Vegának meséli öniróniával vegyes büszkeséggel 15 percnyi hírnevét. És természetesen a film kulcsjelenete is körülötte dől el – bizonyos értelemben.

A mesélésben itt megállok, mert ezt a filmet nagyon is lehet spoilerezni, amire egy nyílt levélben a rendező fel is hívta a figyelmet, felszólítva a nézőket, tartózkodjanak attól, hogy túl sokat áruljanak el, ezzel elrontva mások szórakozását. Legyen annyi elég, hogy bár nem föltétlenül kell ismerni a történelmi tényeket ahhoz, hogy valaki megnézhesse a Volt egyszer egy Hollywoodot, gyönyörködjön a plasztikus látványban, a legaprólékosabban kidolgozott részletekben, a jelmezekben és a folyamatosan amolyan tarantinósan elidegenített narratívában, ahhoz, hogy teljes egészében megértsük, mit is akart mondani a rendező ezzel a filmmel így a mozis karrierje végéhez közeledve (máig fenntartja ugyanis, hogy összesen tíz mozifilmet hajlandó készíteni pályafutása alatt, és ez a kilencedik), föltétlenül tisztában kell lennünk bizonyos dolgokkal, amelyek ismerete nélkül a mozi öncélú, lapos stílusgyakorlatnál nem tűnhet többnek. Ez a film ugyanis nem történelemóra, nagyon nem. Vállalás, őszinte véleménynyilvánítás és egy elérhetetlen vágy megtestesülése a mozivarázs segítségével. Quentin Tarantino keserédes szerelmes levele Hollywood aranykorához nemcsak elkápráztat, hanem gondolatokat is ébreszt, miközben a legváratlanabb pillanatokban meghatóvá válik.

Volt egyszer egy Hollywood… (USA, 2019)

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Quentin Tarantino

Fényképezte: Robert Richardson

Szereplők: Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Emile Hirsch, Margaret Qualley, Timothy Olyphant, Austin Butler, Dakota Fanning, Bruce Dern, Al Pacino

Megjelent a Várad folyóirat 2019/11. számában.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu