Kulturális folyóirat és portál

2013. december 19 | Czirják Árpád | Irodalom

Vizsga

A Székelyföld „fővárosában”, Marosvásárhelyen, a színészjelöltek az egyetemes színházművészet és drámairodalom történetéből vizsgáznak, a 20. századi amerikai színházból. A vizsgatételeket a szaktanáruk a vizsgaidőszak első napján leadta nekik. Ezek:

a) drámaírók: Thornton Wilder, Eugene O’Neill, Tennessee Williams, Arthur Miller, Edward Albee, Neil Simon;

b) Living-Theatre és Off-Off-Broadway mozgalom: La Mama Experimental Theatre Club, Open Theatre, Performance Group, Bread and Puppet Theatre;

c) happening – fluxus – performance;

d) Robert Wilson képszínháza;

e) musical: Porgy & Bess, West Side Story, Hair, Godspell, Jesus Christ Superstar, Grease, The Wiz, Cabaret, Chicago, My Fair Lady, A Chorus Line, Evita, Cats, Phantom Of The Opera, Les Misérables, Miss Saigon, Fame, Rent.

Könyvészet – alapmű, mely nélkül senki sem mehet át:

a) Peter Simhandl: Színháztörténet, Budapest, Helikon Könyvkiadó, 1998, fordította Szántó Judit;

b) A magyar wikipédia, de inkább az angol: az életrajzok, életművek böngészgetésére;

c) A youtube: a drámák színpadi előadásainak, ill. a musicalek filmváltozatainak megtekintésére.

A vizsga reggel 8 órakor kezdődik, egyszerre két jelölt tartózkodhat benn, a 3 x 3-as vizsgacellában: egy férfi, ill. egy női vizsgázó. Ábécérendben. És így megy a vizsga, felváltogatva egymást… Egy jelölt vizsgaideje fél óra. Nem több, nem kevesebb. A vizsga szóbeli. Fekete kalapból húznak cédulát. S míg egyik vizsgázik, a következő mellette dolgozhatja ki papíron ceruzával a kihúzott cédulán szereplő tétel szerinti mondandóját. Aztán a tanár figyelmesen, tág szemekkel, átszellemült, friss arckifejezéssel végighallgatja, biztató mosollyal támogatva mindenkit. Noha tar koponyája, dioptriás, vastag, fekete keretű, régimódi szemüvege, szőrös karjai, borotvát soha nem látott szakálla, robusztus, kétmázsás, rusnya, kövér, hájas, dagadt, drabális, jó néhány tíz kiló extra plusz szalonna, szétterülő, nagy pocakú, erősen szuszogó, mozogni alig bíró, büdösen izzadó, nehéz és nehézkes, ijesztő teste barátságtalanul félelmet kelt. Rémálombeli szörnyűséges, vérmes medve, de nem is, inkább egy hatalmas, bazinagy mamut látványa.

A vizsgán izgulnak a jelöltek, remegnek és reszketnek, összevissza fingadoznak, de szédülni egyik se szédül el – közülük még a legvékonyabbnak tűnő lány is egészséges és sportos alkat: hiszti-mentes fitt. Ez a tanár a legszigorúbb. Minden évben úgy elvág valakit, hogy búcsút inthet a színészi pályának. Oktatói elv. Csak így lehet garantálni a minőséget. Azt, hogy a többiek, a bennmaradottak, tanuljanak. A kirúgástól való félelmükben.

Tudják, hogy nem jó órákról ellógni. Bár házi feladatokat írásban nem kapnak, olvasni is csak keveset, a minimálist, csak a kötelező, ki nem kerülhető alapműveket, annál inkább gyakoroltatja, a tanár, a szóbelit. Az interjút. A kerekasztal-beszélgetést. A vitát. Evitát. És megköveteli, hogy bemutató előadásokon ott üljenek közelében, látható távolságban, a nézőtéren. Szünetben pedig legyeskedve körülvegyék, jópofán csecserészve-heherészve bárgyú kis semmiségeken. Pirospozsgás pofikával.

A vizsgán mindenki patyolatfehér ingben. Koromfekete deréköv, nadrág, zokni, cipő. Férfiaknál fekete nyakkendő is. S noha mindenki frissen mosdva, nyiratkozva és borotválva, a lányok frissen epilálva, az izgalom befűti állatszagukkal a 3 x 3-as cellát. A lányok mindig szeretik magukat sminkelni, festeni, parfümözni… De ezek itt most mind rátesznek még egy jó nagy lapáttal: harsány, rikító orcája lesz így mindenkinek, mint egy cirkuszi bohócnak, seggszpíri bolondnak. Hogy legyen mi pingált álarc, maszat-maszk mögé rejtőzni. Amit majd esetleg meleg, kövér könnycseppeikkel a büdös budiba elbújva lebőgni. No de a 3 x 3-as cellában most a nyári kánikula szárazsága, s a zárt helyiség szellőzetlensége, álló levegője sűrűsödik.

Az oxigénhiány mámoros állapothoz vezet, megnyílnak az emberek közötti kapcsolatok. Ellazul minden tagja a tanárnak. Szíve lassan és erőteljesebben dobban, szép ritmusosan, testét elárasztja egy kellemesen meleg, bizsergető belső érzés. A meztelen combok, karok, a maguk szép szőrtelenségében, a frissen mosdott tiszta, fehér hús látványa a patyolatfehér, áttetsző ing mögött… A tudatalatti kommunikáció: a látvány érzéki ereje, a test szaga, hő- és elektromos sugárzása… A kifejező arcokat nézi, a tekintetüket, és a szemüket. Szeretne beléjük látni, a legmélyebbre, mint egy előtte lévő friss, finom, meleg lucskoskáposztás fazékba, hogy magába szippanthassa az életadó nedű mennyei nektár-páráját, borgőzét. De nem lehet. A lányok szíve másnak áll tárva, ő, a doktor-prof legfennebb egy-egy jobb bulin ha táncolhat velük, de az ő kétmázsás derekát már aligha tudja átkarolni e lányok közül valaki. Van, kinek csak a minden körömnyi hájt és zsírt nélkülöző dereka akkora – noha egyik sem anorexiás, a 18,5-ös testtömegindexszel már senkit sem engednek föl a színpadra –, mint az ő húsos tokájának nyakas körmérete.

S a lányok szavakat formáló öblös szájürege, benne a szép nagy fehér, ép, természetes fogaikkal, meg a meleg, nedves, nyálas, rózsás-vöröses, húsos-lágy, izgága, ficánkoló nyelvvel, amint hangképzés végett erre-arra le-fel izegnek-mozognak. A légvételt szolgáló táguló-szűkülő, szőrszálaktól mentes orrcimpák, mint a test nyílása, melyen életet fenntartó anyagcsere történik megállás nélkül, még alvás közben is, lecsukott szemekkel, a torokból előbukó levegőfoszlányok, mint búgó, sistergő hangok… Dallamos muzsika, melytől elkábul, a tanár. Szeretne most levegővé válni a tanár, hogy felszívhassák őt ezek a szép lányok, be a tüdejükbe, a vérerekbe, oxigénként egész testüket hogy ellepje, és felszívódjon, építőkockaként részükké, kis porcikájukká válva…

Szeretné megérinteni a pozitív energiákat kisugárzó töretlen optimizmusukat, odabújjon arcukhoz, megsimogassa, átkarolván megölelje őket… mélyen magába szippantsa párájukat, hogy elbóduljon tőlük, mint egy dizájner-drogált… hogy megsimogassa szép karcsú kis derekukat a mocskos nagy vakarcsos, durva bőrű lapáttenyerével, és mámorittasan, az önkívület határán térdre hullva megpuszilja szőrtelen klitoriszukat… hogy nyelve csücskével érezhesse ízüket… s ajkai csücskén ennek emlékét hordva imádja, mint egy kiduzzadó, megfeszülő mellbimbót…

Ó! Ó! Ó! Hányszor zárkózott be titokban a női budiba, hogy érezhesse testük izzadt szagát, ahányszor csak új tanoncokat vettek fel a felvételi vizsgán (legszívesebben azonban egy szülést nézne végig, ha lehetne, a sajátját), hogy halhassa erőlködő-nyöszörgő, minden világtól elrejtegetett hangjuk’ Ó! Ó! Ó! A női fehérneműboltok kirakataiban szépelgő fekete kistangák látványa előtt hosszú perceket hányszor elódázott tanárunk, midőn friss áru érkezett nyugatról, s otthon első emeleti lakásának teraszáról, megbújva, a szomszédos strandot távcsővel kémlelve… Mint befüvezve kéjelegve Ó! Ó! Ó! Lemenni nem mer közéjük, hisz méretes testére méretezett méretek nincsenek kimérhető méretekbe mérve! Deréköv sincs nekivaló, külön a felesége által otthon átalakított nadrágját egy zsinórral köti nagy pocakjára fel, hogy álljon rajta, s nézzen is valahogy ki. A sport nem az ő időtöltése. Minden nap megeszik három kiló sült disznóhúst, így válik szép lassan, észrevétlenül ő maga is egy nagy disznóvá. Mely még nem igazán röfög. Borral nyomtatva mindezt le, mint valami Pantagruel. Dohoghat hát dohosan, drogosan, mint dobkályha a doronggal! Lám, ha a hazai havi Playboy a havi ezer euró nettós fizujával már felsőfokon sem elég! Ó! Ó! Ó!

De így érzi ő, a tanár, jól magát. Néha férfiassága vesz erőt lábai között, egy-egy szép példány láttán. Hiába no: még annyira nem impotens, hogy ne működjenek az elementumai. Pedig van itt ám öt szép kis nőcske, ahányan, annyifélék. A legszebb példányok. Az intézetbe való felvételin árgus szemek már jó alaposan kiválasztották a színpadra valókat. Elvégre legyen mit nézni a színpadon a szemeknek. Legyen mit mutatni a színpadon a nézőknek. Ők is mind patyolatfehér ingben. Tudják, előre érzik: magasak a követelmények, vigyázni kell a beszédre, a szép irodalmi stílusra, nyelvtani helyességre, sőt a megfelelő testtartásra, légvételre is. Magasak a követelmények, tehát tízcentis fekete tűsarkú nélkül senki se mer vizsgázni.

Fekete miniszoknya, na ez mindegyik testi bájait kihangsúlyozza: erősen szorul a combokra, csípőre, hasra, derékra. Már-már a kurvaság határát súrolja! Dehhh… Így szép az élet! Egyszer élünk! Life is life! Éld az életed! Lépni alig lehet benne. De ez így szexi, senki sem érettségi előtt álló kamasz középiskolás – itt már mindenki önérzetes, önbizalommal teli, öntudatos, érett, szerető, szeretett, szeretni való és szeretkező lény, lány, s végül is: „éld az életed”, hisz – egyszer élünk, de azt legalább jól. Senki se mer még egy tangát se venni alája: meglátszik hátul a vonala, s az csúf. Lepontozzák. Az inget jó lesz fentről kicsit kigombolni, de ne túl harsányan. Érvényes itt is a régi, de jó szabály: a kevesebb az mindig több. Egy-egy fekete push-up melltartó előre és felnyomja, kigömbölyíti, összenyomja a melleket, igencsak láthatóvá teszi a mellkasi légzést. Meg kell adni ennek a tanárnak a módját. Elvégre a vizsga az vizsga. S aki nincs így öltözve, azt lepontozzák. Egyszer történt meg, hogy valaki farmerben állt be vizsgázni, nos: az is volt itt az utolsó vizsgája! Repült, mint a pinty, messzi földre! Pedig az íratlan szabályok szerint minden más stimmelt a vizsga-„egyenruháján”, de hát a farmer az farmer, az texasi cowboyok világába való…

Hatvanéves a tanár. Mellette a felsőfokú oktatási intézmény, a Művészeti Egyetem Észak-Amerikát is alaposan megjárt angol tanára. Végig némán, szótlanul. Egy öregecskén is szép kis nőcske. Hasonló arckifejezéssel. S míg tanárunk a vizsga végén mindenkitől kérdez még egy s mást, a kihúzott cédula témájánál maradva, de kicsit elrugaszkodva, hogy a jelölt eredeti gondolkodásmódját kifürkéssze az olvasott drámá(k)ról, esetleg látott előadás(ok)ról.

Tíz jelölt van, öt férfi, öt nő. Félórát számolva mindegyikre, és reggel 8-tól kezdve (az első félóra még az ábécérend szerinti első hallgatóra jut, időben a kihúzott tétel vázlatkészítése, papíron ceruzával), fél 2-re már meg is vannak, fél óra értékelő az angoltanárnőcskével, 2-re pedig a kifüggesztett jegyekkel. Senki nem kapott minimális 5-öst, de maximális 10-est sem. A jegyek mind e sávok között mozognak, inkább mondhatók jóknak, főleg a lányok esetében, mintsem rosszaknak. A vizsga általános műveltségi vetélkedő szintjén mozgott. Egy színészjelölttől nem várható el a mindent a legmélyebben és legaprólékosabban kielemző színháztudósi hozzáállás: minden színészjelölt csak a színpadra vágyik – miközben mindenki tudja, hogy felük se fog odakerülni. De azért ismerik a Sütő-szakértő ász, doktor-prof-tanáruk életrajzát, az intézmény honlapjáról, olvasták is a könyveit, cikkeit.

Tehát titkárság. Pecsét, aláírás, dátum, jegyek kifüggesztése. És haza ebédelni. Irgum-burgum.

A hazafelé vezető séta is fél órát tart a város főterén keresztül. A tanár sokat gondolkodik ezalatt, talán háromszor is annyit, mint amennyi ebbe az időintervallumba beleférne. Otthon a felesége megteríti az asztalt, és leülnek ebédelni. Hosszas hallgatás után a tanár megszólal:

– Ma senkinek se tudtam 10-est adni. Pedig annyira szerettem volna. És mindent meg is tettem…

A csend azonban tovább tart. Hosszasan. Miután a feleség a tányérba méri a finom, friss, meleg levest, a kedvencét, az észbontóan gőzölgő lucskoskáposztát, s majd szembe leül az asztalhoz a kiéhezett férjével, szembenézve vele öklét erősen az asztalra csapja, de csak nagy tenyerei csattannak:

– Már megint hazudsz! Kinek? Nekem? Miért?

A tanár megjátszott ártatlanságával megszólal:

– Az egyik jelöltnek megvolt a 60 centis dereka.

– Na az biztos, hogy anorexiás!

– Dehogyis! 18,5 fölötti a testtömegindexe! Sokat mozog és szinte semmit se eszik. Egyszer megkérdeztem, hogyan bírja így ki, mire ő azt mondta, hogy enni ugyan elég keveset eszik, minek azt, csak pénze menne, s elhízik, de annál többet iszik: vizet, mint egy kacsa-liba, liba-kacsa: állandóan.

– Na ugye! Te meg állandóan mindent felzabálsz, még azt is, ami nincs is, mintha senki más nem kéne egyen ezen a világon, csak te, még az egész világot is mind felfalnád, ha ehető lenne, mindenesetre utánad csak az üres fazakak kongnak, és mozogni azt persze semmit: ha sport, akkor futsz előle el, s csak a Sevidig!

– Há’ mit akarsz tőlem, te asszonyállat, ha ilyen nagy a bendőm? Én egy kétlábú hordó vagyok, nem vetted észre? Csak dagadó dűlingélésem által haladok előre, ha a taxi már nem visz! Nó…

– Az, az, még jó, hogy belátod!

– Há’ mit akarsz, teee, bőgjem itt most el magamat? Voltam ám én is annak idején húszéves, sőt harminc és negyven is, még ötvenéves is! De most, így, hatvanévesen… Öt évem van még, s nyugdíjba megyek!

– Inkább egyél most, finom ebédet…

– Na… Nem mértem én ugyan le a derekát, nem volt nálam a centis, szexuális zaklatásként ki is rúgnának ilyesmiér’, de láttam a saját szemeimmel, hogy tényleg annyi. Táncoltam is vele nem is olyan rég valami éjszakai bulin, de engem, mint tanárt, éjfélkor már kidobnak, míg ők tombolnak hajnalhasadtáig. Alaposan meg is simogattam akkor a szép karcsú kis derekát. Már megcsinálta titokban a Playboy-fotósorozatát. Egyenesen playmate lesz. Titoktartási szerződése van: csak a lap megjelenése jelentheti majd a nyilvánosságra hozatalt. Senki sem látta a fotókat, még én se! Nagyon jól fizetnek! S még kaphat bizonyos eladásszám felett százalékot is… No persze eddig a legnagyobb példányszámot Gregor Bernadett után adtak el, szerintem megérdemelten, ő is vitte eddig a legtöbb pénzt, s még egy harmadik fotózkodást is bevállalna, annyira szép a nő, még így, kissé öregecskén is!

– Na azért mondom! Úgy ismerlek, teee… Nem tudsz te a szép testű kis fiatal nőcskék látványa és mindennapos testi közelsége, közel-segge nélkül élni, mi? Azzal drogálod magad! De akkor is a férjem vagy. A férjem. – A hallgatást most már az ebédkészlet csörtető-hörbölő hangjai váltják fel. A leves befejeztével, miközben a másodikat igyekszik felszolgálni a hat évtizedet is megélt, az idők folyamán testileg és szellemileg is darabossá vált asszony, ismét megszólal a férj, megjátszott undorával:

– Igen, bassza meg, ez van, minek tagadjam? Így teremtette az Úristen ezt a világot, és jól is van ez így, ahogy van! Nem vagyok még impotens! Jól érzem magam. Miért mennék én az utcasarki cigányokhoz, a büdös ötfilléres mocskos kurvákhoz? Fizetek, s még fel is szedek valami kezelhetetlen bőrbetegséget, há’ nem?

– De azért néha-néha hétvégenként kiveszel egy-egy szép kis huszonévest magadnak titokba, simogatni, babusgatni, ölelgetni, puszilgatni, csókolgatni, nyaldosgatni, mi?

– Az még nem paráználkodás! Az még nem bűn! Ha egyszer nem hatolok beléjük! Az biológiai szükségszerűség! A három jungi archetípus egyike: a szexuális megszállottság!

– Én, één, ééén már nem vagyok elég jó neked, mi?

És hosszas csend, majd az asszony újra megszólal, békéltetőleg:

– Este 8-ra érkeznek az unokák. Ki kéne menni értük a vasútállomásra…

Morog a férj, miközben a másodiknak is nekifog, enni:

– Este 8-ra… Majd előbb megnézem este 7-kor a Duna híreit, aztán majd megyek elibük: gyalog. Cammogva.

– Jól van, gyalog menjél, cammogva, s azt a Playboyt majd én is átlapozom, jó?

– Na hallod, te asszony, mit akarsz te az én Playboy-gyűjteményemmel, he? Amióta megjelenik az országunkban, 1999 novemberétől, hűséges előfizetőjük vagyok, a belső háromoldalas kihajthatós playmate-fájlokat mind kiragasztottam a garázs falára, túl fehér lenne ott nélkülük a fal, úgy üresen, én is úgy üresen érezném magam a fél évszázados Sevimmel, még a világháló se tudott ebben engem megtörni! A Playboy az nem pornográfia, a Playboy az aktfotóművészet!

– Kérsz még egy kis finom husikát?

– Az egészségügyminiszter úr támogathatná… Nah! Mit is akartam mondani? Jaj: igen! Valami értékes van ebbe a kurva kibaszott külvárosi kétszobás házba, amit halálom után a gyerekeim örököljenek, s te még abból is tréfát űzesz, he? Ej, ej, én mondom neked, hogy azt a… burrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…

– Úgy, úgy, fújd csak fel magad, megint, szent ebédidőbe, mintha nem nyomtam volna bendődbe elég zabát, hogy leülepedj s kidőlj tőle! Nem vagyok én fából faragva!!! A szépre érzékeny… Nem adtam én ki neked két szép makkegészséges gyereket, egy kisfiút meg egy kislányt, s felneveltem, hogy ki is eresztettem őket az életbe?

– Egy kis borsot kérek még erre a…

És esznek tovább, csendben, egymás tekintetét kerülve.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu