Kulturális folyóirat és portál

2014. november 12 | Markó Béla | Irodalom

Visszaút

Nem mindig ott hasad a fa,
ahol a finom erezet mutatja,
hiszen egy-egy kemény bog eltéríti a vasat,
és ki is csorbítja, ha nem vigyázunk,
de még a szilva rücskös, barna magjához is
hozzáragad néhány foszlány az édes húsból,
s utólag kell majd megtisztítani,
bár úgyis maradnak rajta láthatatlanul
molekulák, amelyek rossz helyre kerültek,
illetve egyezzünk meg abban,
hogy nem ott vannak, ahol eddig voltak,
mert ki tudná megmondani, hogy
melyik a jó rész, és melyik a rossz,
és hogy egyáltalán részekről kell-e
továbbra is beszélni,
nézem, hogy előbb-utóbb így lesz velünk is,
sőt, most is ez történik nap mint nap,
hogy néhány verejtékcsepp
vagy apró pihék, szőrszálak,
mikroszkopikus bőrcafatok
kerülnek ránk a másikból,
és sohasem pontosan ott válunk szét, ahol
nem sokkal azelőtt összeforrtunk,
már csak ezért sem kaphatjuk vissza többé
ugyanazt a testet vagy lelket,
ha egyáltalán vissza szeretnénk kapni,
lehet, hogy éppen ellenkezőleg,
egyre szorosabban, egyre kétségbeesettebben
tapadunk már egymáshoz,
bőr a bőrhöz, fogak a fogakhoz,
arc az archoz, lábfej a lábfejhez,
egyik forróság a másik forrósághoz,
és amikor még mindig
egymásnak támaszkodva,
mint két izzadt tenyér,
boldogan felegyenesedünk,
egy pillanatig megtartja a testünk
a közénk ékelődött hideg pengét,
mielőtt végighasít minket.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu