Kulturális folyóirat és portál

2020. április 9 | Horváth Ildikó | Napló

Vírushablaty

„Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.” Ez az idézet virított (sőt, már-már világított) a kicsengetési kártyánkon, amikor ’93 nyarán világmegváltó energiákkal elballagtunk. Emlékszem, András kollégánk találta, és egyöntetűen megszavaztunk. Talán mert nem csak a hivatásunkra, hanem egész életünkre vonatkozott. És valahogy akkor még bízni tudtunk benne, hogy nekünk ez sikerül. Nem véletlenül jutott eszembe. Albert Camus sorai ezek…

Megbolygatott ez a járvány. Minket orvosokat, ápolókat is. Ennyire nem bízunk magunkban?! Nem vagyunk erősek és boldogok (na jó, elégedettek)?! Csak vonszoljuk az életünket, és összeroppanunk a súlya alatt? Mi tagadás, néha összeroppanunk, és félünk a feladatok súlyától, a bizonytalanságtól, elborzaszt és összezavar a sok ellentmondásos infó, ami csak ömlik, ömlik, ömlik ránk minden csatornán. Hogy naponta hány száz halott meg koporsó, meg hamvasztás, hogy hány orvos meg asszisztens halt bele, hogy nagy a nyomás, hogy jön a sok vendégmunkás, meg a húsvéti „ereszd el magad” -ok, hogy hazavisszük a családnak, és jaaaj, a sok tucat pozitív egészségügyis, és hogy mondanak fel sorra, és a statisztikák meg görbék, s hogy már Amerikában is, és a budifedőt csukjuk le, mert onnan is, de az elhunytak átlagéletkora, a bőrkiütések meg más szokatlan tünetek, meg a hazai kórházi viszonyok, közép-kelet-európai egészségállapotunk és kommunista örökségünk, és a stresszhormonok áldatlan hatása meg a psziché, meg a szelekciós torzítás, meg hogy nem lesz így immunitás, ha ki nem mozdulunk, és vajon jó-e a természet ellenébe tenni, és nem inkább a svéd-modell, és mi lesz a többi komoly beteggel, meg hogy csúszik az érettségi és a gazdaság lejtmenetben, és még ki tudja, mi vár ránk?! No meg a „csak neked írom a dalt”. De legalább kicsit kiestünk a rutinból, most helyzet van. Valami végre felráz, és aktivizál, sopánkodtunk úgyis eleget, hogy a kiégés veszélye fenyeget.

De addig is míg letisztul a helyzet, míg látni vélünk valamiféle irányt, próbál(gat)juk erősíteni magunkat. Rendez(get)ni sorainkat, hétköznapjainkat. Igaz, néhány hete nem gondoltuk volna, hogy a hétvégék non plus ultrája a blokk körüli kutyasétáltatás lesz, vagy hogy nyilatkozatokkal felvértezve szüleink kerítéséig karikázunk, integetünk, és átdobjuk a kosztos szatyrot. Még farsangoltunk javában, és vuhanoztunk meg saccperkábéztunk, hogy vajon mikor ér ide. Pedig a vírus már itt volt közöttünk, bennünk. Csak akkor még nem tesztelték. És igen, macerás a négy fal között szülinapot ülni, hegy meg hó meg szél nélkül ünnepelni, és bizony begyűl néha a feszültség, ha nincs tér és rácsos a tavasz. De olvashatunk rogyásig, s még sétálhatunk is. És a színház meg a korona-humor házhoz jön! És karantén-naplók születnek. És az sem kizárt, hogy már átestünk rajta. És hátha egyúttal a gyerek leszokik a cigiről. És aki otthon ül, az tuti, hogy nem kapja el. És meglesz az az oltás is valamikor, s majd a szüleink is kibújhatnak a barlangból. És csak azért is sütünk bárányt, és festünk tojást is – csak úgy a saját örömünkre. Plusz még mindig ott a napi Viking-adagunk és Dixit-variációink, és hány év óta megint römizett a család. És révedezünk, és ábrándozunk, és álmodozunk. Egykor lesz nyarakról…

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu