Kulturális folyóirat és portál

2013. december 16 | Gurzó K. Enikő | Irodalom

Virágzó cseresznyefák

Ünnep

 

 

Virágban a cseresznyefák,

mindenki izzó, víg selyemben

pompáz,

de ott benn, a ruhákban, zörög

a csontváz.

(Kamijima Onicsura)

 

Egy öreg gyermek segítőkészségének köszönhetően végül hazaértem. Fogalmam sincs miként, mikor és mivel, ezért nem mondom, hogy célba, mert a cél számomra mást jelent, egészen mást. Csak így egyszerűen: haza. Az ajtómon azonban már nem az én nevem volt feltüntetve, s ezért picit meglepődtem. Hogy a csudába, ilyen sokáig voltam távol, ennyit tétováztam azon, merre induljak tovább? – értetlenkedtem, ám ebbéli bizonytalanságomra magyarázatot nem találtam, hisz akármennyire is erőlködtem, csupán arra emlékeztem, hogy egy pillanat alatt kicsusszant a kezem közül. Elveszítettem őt is, de vele együtt azt a világot is, amelyet képviselt, holott csak gondolatban vétkeztem, és még csak azon kehelyből sem ittam, amelybe főbűnöket csöpögtetett ünnepélyesen áldásos kezével. Vagy talán pont azért illant el előlem, mert ott voltam ugyan mellette, egyetlen karnyújtásnyira szuszogtam csak tőle, s mégis áthidalhatatlanul messze?

A vasutasok Beethoven Örömódáját játszották a váróteremben, egy azonosítatlan kócos ifjú pedig vörös rózsákkal kínált. Nyúltam is volna a csokor után, de nem értem el. A fiú végigmért, elsápadt, majd elfutott. Kínzó képek kezdtek gyötörni, s rájöttem, a szögesdrótként viselkedő áttetsző, csalfa batik lehet az oka mindennek. A derékról derékra libbenő leheletfinom vándorkendő, amely rátekeredett a nyakamra, s fojtogatni kezdett. Nem, nem akarhatod, hogy… Igazából már az események pontos időrendjét illetően is kétségeim támadtak. Képtelen lettem eldönteni, mi következett be korábban: a megismerkedésünk vagy a szerelmünk? Megnyugodtam viszont, mert az eredményt nézve ennek a részletnek abszolút nem volt jelentősége. Sőt már annak sem, hogy a tizedik emeleti lakásomba időközben bekököltözött Buson, a vakember.

Lecaplattam a parkba, s leültem a cseresznyefa alá, mely éppen virágzott. Tavasz lenne tán, mégis fogatvacogtató téli hideg? – álmélkodtam csöppet, ám erre a kérdésre sem találtam választ, úgyhogy elhessegettem magamtól zavaros gondolataimat. Nem engedhetem, hogy egy ennyire mellékes jelenség megkeserítse az életemet. A legfontosabb úgyis a gyönyör, amit e tünemény nyújthat nekem – van például kivel elbeszélgetnem, egyvalakivel a tömegből. Hogy kivel, az nem számít, mert a nevek nem számítanak, nem számít, ki hajtja ma álomra fejét otthonomban, nem számít, minek hívják, mert mindenik név egy jól meghatározott létezőt jelöl, én pedig nem vagyok biztos abban, ki vagyok most én, mi több, hogy vagyok-e egyáltalán. Nevem jelenleg nincs, az tény, legalábbis nem jut eszembe, hogy lenne nekem ilyenem. Ki is vagyok én valójában? Tudja-e valaki, ki vagyok én? – fordultam kétségbeesetten környezetemhez, amely amúgy nem volt mestere a beszélt szónak, és én ezt nagyon jól tudtam.

És ő? Kicsoda ő? Mi az, hogy csak úgy betéved az életembe, besettenkedik a hálószobámba, beledumál a munkámba, s éjjelente szerenádot ad nekem? Vajon őt hogy hívták? Sosem mondta meg nekem, ki ő valójában, arra várt, hogy találjam ki, szinte provokált, majdnem félrevezetett. Mikor rákérdeztem, csak nevetett. Ne tudd meg, hogy ki vagyok. Jobb neked, amíg nem tudod, mert szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható – ezeket mondta, s elhallgattatott. Nem érdeklődtem tovább felőle, pedig nagyon kíváncsi voltam már, hisz valamit azért sejtettem. Úgy hittem, ő az, ki egy az emberiséggel, jelen van mindenütt, minden időben és az összes rezdülésben, élőben és élettelenben egyaránt.

Ha ez így van, lehetne akár a múzsám is, bölcselkedtem, és okosságomon versenyt kacarásztam a fölém hajló cseresznyevirágokkal. – Csak nem hiszed el, hogy ezt megteheted? – hecceltek tovább a kis hableányok. – Mi a múzsáinkkal ugyanis hemperegni, smárolni szoktunk – harsogták boldogan, és örömükben színpompás sziromkötegeket köpködtek szerteszéjjel. – Márpedig amerre hadsereg vonult el, ott csak tüske s tövisbozót terem, a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. – Ti miről beszéltek? – értetlenkedtem, mire ők rám néztek, látszott, nem tudják, hová soroljanak. – Harcban álltatok, közétek fegyveres seregek ékelték be magukat, barátok közt ilyen nem történhet meg: a barátságnak az emberit kell követnie. Menni hagytad, nem ellenkeztél, ezt helyesen tetted, de szívedben tovább élt a vágy, hogy megkapjad, hogy csakis a tiéd legyen, nem a földé, s nem az égé, kizárólag a tiéd, hogy aztán diadalt üljél, mégha egyedül is, erősnek, verhetetlennek érezd magad. Sóvárogtál, igaz, ő is, nagyképűségetekkel fájdalmat és szomorúságot okoztatok egymásnak, egyöntetűen rettegtetek a kudarctól, a közös élet lehetőségének végleges megsemmisülésétől, szégyenkeztetek gyengeségetek miatt, ám ezt titkolni, rejtegetni próbáltátok, míg végül a félelem mindkettőtöket felemésztett. Pedig tudhatnátok: semmi és senki nem választhat el titeket egymástól. Most pedig menj, tedd jóvá vétkeiteket, irtsd ki a felnevelt bogáncsaitokat, ám úgy, hogy közben ne csinálj semmit, ne támadj rá senkire.

Mire felnéztem rájuk, hogy elbúcsúzzak, és felvilágítsam őket, mennyire tévednek, mert én nem akartam neki rosszat, már nem voltak odafenn: az ágak csupaszon birkóztak a feltámadt jeges széllel.

Nekiiramodtam, lábaimat a legyőzött esetlenségével vonszoltam magam után, botladoztam, mint egy hadirokkant, aki csak álmaiban járt csatatéren, miközben a szívem úgy kalapált esendő testemben, mint a túledzett acélkorong. Ekkor azonban még nem láttam, hogy ott áll az út végén, engem remél.

Jobb lenne, ha tudnád, ki vagyok, jobb lenne, ha tudnád, mennyire szeretlek, ismételgettem magamban. Amikor újból elindultam felé, anélkül, hogy sejtettem volna, mit teszek, ez volt az egyetlen kívánságom.

 

Gyémántkutak

 

Térjünk haza!

Dél, Észak, Kelet és Nyugat felé.

Az éjszaka mélyében nézzük együtt

a sziklákon felgyűlő hó csillogó hámját.

(Csujimura Koicsi)

 

Hazafelé vettem utamat, nem érdekelt, mit ír az ajtómon, nem rettentem meg attól, hogy amikor benyitok, ismeretlenek fetrengenek majd az ágyamon. Mintha tudtam volna, semmi sem fog történni, semmi olyan, amitől kiborulnék. A lábaim gépiesen vittek előre s tovább, mentem, csak mentem, millió kuncogó cseresznyefát hagytam magam mögött, és az öreg gyermeket is, aki ismét kijött elébem és lelkiismeretesen útbaigazított. Mutogatott, előbb jobbra fordulj, aztán a második utcánál balra, s én arra indultam, amerre vezényelt, noha ismertem a város összes sikátorát, mégis hittem neki. A bejárat előtt megálltam, leemeltem a szegről a névtáblát, benyitottam. Az ablak mellett egy férfi ült, Buson, a vakember, aki a maga módján mereven nézett a távolba, kopasz fején pillangók hada pucérkodott, pattogott. Beljebb léptem, de ő meg sem mozdult, úgy tett, mintha ott sem lennék, pedig köszöntem is neki mély meghajlás kíséretében, majd leültem az övével szembeni sámlira, amely még az oviban nőtt hozzám elválaszthatatlanul. Ez tényleg az én otthonom. Ne haragudjon – próbálkoztam újból megérinteni. – Hogy is mondjam? Azt hiszem, címet tévesztett, ez az én tulajdonom, az én szobám, az én intim szférám, az is volt mindig, családi hagyaték – és elmosolyodtam, hogy enyhítsek valamelyest a vélt dermedtségen, majd magamra kaptam a fotel támlájára lezseren odavetett narancssárga pulóveremet. Előtte mégsem akartam meztelenkedni. A pillangók hirtelen szétrebbentek, mozgó, élő hálót képezve közöttünk.

– Rejtőzködik előlem, noha ezt a megtisztelő feladatot azért bízták rám, az ismeretlen japánra, mert mint tanítvány messziről jöttem ide, tehát sosem találkozunk. A nagy távolság mögött azonban egy még hosszabb út fut, egy olyan ösvény, amelyen már számos honfitársam kísérelt meg végigmenni, s ma is egyre többen igyekeznek közelebb kerülni ahhoz a világhoz, amelyben mesterünk gondolatai laknak – bocsátotta tiszteletteljesen elébem, majd végre felém fordította a tekintetét is, felállt. Közepes termetű, de kimunkált testű, egészséges embernek tűnt. – Igyon meg velem egy teát, és akkor majd megért mindent – parancsolt rám, bár nem is éreztettem vele, hogy valójában elbeszélt a fejem felett. – Most menjen, készítse el. Előbb melegítse meg az öntöttvas kannát, a bambuszseprűvel toljon bele egy kiskanálnyi teaport abból a keverékből – és egy selyemzacskóból kikandikáló lapos kerámiaedénykére mutatott –, forrázza le, de csak egy merőkanálnyi vizet adagoljon hozzá, ne többet, majd fedje le. Pár perc múlva emelje fel a fedőt és szívja magába a teák illatát. A kapott sűrítményt csupán annyira hígítsa fel, hogy megihassuk. Ne használjon adalékokat, sem cukrot, sem mézet, sem citromot. Az edénykében maradt maradékot később még felhasználhatja, a felöntési időket viszont hosszabbítsa meg. Ne fintorogjon, mert az így előállított teában nem fog csalatkozni: a genmaicsa és a matcsa együttese rendkívül könnyű, élénkítő, testet melegítő, tudatot élénkítő édes ital, elvezeti majd ahhoz a spirituális megvilágosodáshoz. Ha viszont keserűt állít össze, megerősödik majd a szíve, a teste pedig mentes lesz a betegségektől. Az én teámban tehát minden olyan földi s mennyei jó megtalálható, amelyre magának szüksége van – suttogta, majd meghajolt, körülnézett a tágas szobában, mintha vendégeket szeretett volna köszönteni, végül pedig óvatosan letelepedett a már előre kikészített padkára, s nekilátott a teasütemények rendezgetésének.

Miután végeztem, én is leereszkedtem a jelképes tűz mellé, a tatamira, így vele együtt szürcsölgethettem el a csanoju-ját. Hármat kortyoltunk belőle, ám inkább hallgattuk egymást. Jóllehet egyikünk sem beszélt, tökéletes volt közöttünk a megértés, kommunikációra nem kényszerültünk. Ritkán, ezidáig valójában sohasem hallottam még ekkora mondanivaló-nélküliséget. Ebben a némaságban nyilvánult meg számomra a szünet végtelenül gazdag minősége.

Ez a fickó nem vette észre, hogy beköltözött a magányos, igénytelen otthonomba, nem látta, hogy bejöttem, „rárontottam”, de látta a narancssárga pulóveremet, és végignézte, miként ügyetlenkedem a poraival. Bár a közelmúltig nem futottunk össze, tudta, hogy az én házam nem szukija, hogy engem oda be kell vezetnie, hogy én egy szubkultúrát képviselek, amelyben a társaságok kávét vedelnek hangos bárokban. Honnan ejtőzött ide ez az ember? Ki küldte?

Üres raku-csészéjét két kézzel a kisasztalra helyezte, s visszaült az ablakhoz, ahonnan ismét utak után kezdett kutatni a messzeségben. – Meghalok. Úgy, ahogyan a levelek lehullanak ősszel. Miért kellene erőszakkal meghosszabbítani az életet, ha senki sem várja ezt el tőlünk? Életem békés volt, senkit sem kényszerítettem tettekre oktalanul. Egyszer viszont megöltem egy fiút. Gyilkosnak készült – motyogta egyhangúan, és ahelyett, hogy bevette volna a gyógyszert, amelyet felé nyújtottam, beleivott a kedvenc rizsborába, majd nyugodtan, zajtalanul, úgy, ahogyan érkezett, elhagyott.

Nem értettem, miért akartam én őt orvossággal kikúrálni, hisz fogalmam sincs, mi baja lehetett. Nem ismertem, mint már jeleztem. Ő mégis engem várt, rám várt, csak ő tudja, mióta, s én nyomban elő is segítettem a távozását.

Kinéztem az ablakon, amelyen át korábban ő meredt a távolba. Az utcákat vastag hótakaró melengette, s én csodálkoztam, mert eddig észre sem vettem, hogy havazik. A mester pillangói élettelenül hevertek a gyékényemen, szertartásra vártak.

Hatalmas vörös örvényeket hagyva maga után a nap lebukott, rajtam pedig halálos fáradtság lett úrrá. Az élettelen csöppnyi pillangók is álomra hajtották bábfejeiket, a tea kihűlt, illatos maradékai bekerültek a kamrába. Lefekvés előtt önsanyargatás lenne megízlelni megsötétedett nedveiket. Kimentem a hűvös utcára, de már nem voltam azonos délutáni önmagammal, láttam a vaskos hótakarót, és látni véltem a vakember árnyékát, amint nekifeszül a harcosok útjának, legyőzendő önnön gáncsoskodásait. Meggyőződéssel vettem tudomásul: célba érve sem fog megfeledkezni rólam, hanem ismét besettenkedik majd a hálószobámba, hogy még egyszer mozgásba lendítse szikrázó elméjét a jobb sorsra érdemes, gondosan tartalékba helyezett gyékényemen, felébressze bennem a nyugodalomra kényszerített, szunnyadó érzelmeket.

Kikívánkoztam az igazak forrásához, a patinás köztéri kúthoz, amely szerényen mutogatta bájait a hatalmas zöldfenyők alatt. Bőségkosarában már nem gyöngyözött életet adó víz, ujjai helyett jégcsapok vezettek rá az egyenes ösvényre. Leheveredtem bronzba merevedett lábaihoz, hogy részese legyek kiapadhatatlan örök boldogságának. Néhány éve útban lévőnek ítélték, arra hivatkozva, hogy kendőzetlen nőszemélynek nem igazán lehet maradása egy velejéig romlott katolikus város főterén. Jóllehet a kürt térítő hangja már évszázadokkal korábban tudatta: nem adhatjuk be derekunkat a hamis, demagóg visszhangoknak. Járjunk inkább felszentelt palástoktól megfosztottan, botladozzunk az Ige s a belőle fakadó matuzsálemi jelképek labirintusában, a szép szavak veretei között, vergődjünk hétköznapi mocskaink súlya alatt, és ne merjük nyelvünkre venni a cirádás aranytartóba falsított Mesterünk értünk vérző testét, de ragaszkodjunk a rögös, megdolgozhatatlan földhöz, hogy legyen egy biztos posztamens, ahonnan megerőszakolatlanul felemelkedhetünk.

Miközben a metállány puritánsága előtt csapzottan hevertem, meghatóan selymes tekintetébe kapaszkodtam. Pedig valójában nem nézett senkire, csak önmagába, számunkra semmi érdemlegeset nem kutatott a távolban, és mégis, bennem viszont már nem maradt annyi erő sem, hogy transzcendenciáját maradéktalanul kövessem. Ő azonban lehajolt hozzám és csodákat művelt velem. A fölénk görnyedő templomtorony angyali kórusnak hitt harangegyüttese repedten kongott hangtalan szavaihoz képest. Ölében piros rózsák pattantak ki az odalopakodott kenyérmorzsákból, fényük leküzdötte a holdét, amely elvarázsoltan adta meg magát, és végül lemondott mindenhatóságáról. Hát te küldted elébem a fiút, aki a természet gyönyörű csokraival halmozott volna el majdnem félrevezetően, és jó szándékkal eligazított ahányszor csak tévedésbe estem? – kérdeztem volna tőle elismerően, de mire érthetővé érett bennem a mondatfoszlány, a legény már ott ált mellettem, érdes tenyerét az enyémbe illesztette, s elragadott kedves barátnőm mellől, ki feledhetetlen mosollyal adta ránk áldását. Így száguldottunk át a buktatókon, szótlanul, mint egyébként, de isteni egyetértésben, vissza az otthonomba, amelynek ajtaján már nem azt írta, hogy nem az enyém, mert nekem ekkor már nem volt meg a katona neve, az ifjún kívül tulajdonképpen semmim sem volt abban a pillanatban.

A nap már az égbolton sziesztázott, mire másnap kiült az ablakba, s szinte ugyanazt a fura testtartást öltötte magára, mint elődje, a kimunkált tanító. Te ugye nem? – szaladt végig rajtam az emlékeimből táplálkozó borzalom, ám ő feloszlatta összes kételyemet, még mielőtt a fizikumomból kiszökött volna a riadalom. Nem kutakodott távoli nemlétezők után, nem nézett ki csak úgy, mert ő semmit sem vállalt magára oktalanul. Igazhitű énekes madárkáimat örvendeztette meg szenvedélyesen a gyémánthomlokára hulló mennyei virágszirmokkal.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu