Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Zsehránszky István | Kritika

Vesszőfutás pimasz világban (Világjobbítók)

Számomra legalábbis ez jött le a Világjobbítók láttán. A szatmári Harag György Társulat előadása kegyetlen szatíra – az átmenet tragédiája, amit nem haladhatunk meg másképp, csak ha rálátással kezeljük. S a rálátásban benne van az is, hogy olykor nevetni próbálunk a balgaságon, amely egyaránt sajátja világunknak is, és önmagunknak is. Így akarunk szabadulni a múlttól – de törököt fogtunk, s nem enged. A szabadulás késik, és egyre kétségesebb. Mert a múlt terméke – ami vagyunk – megszabadulhat-e önmagától? Kriston könyvtáros úr esete legalábbis azt bizonyítja, hogy nem. A múltba vagyunk zárva – életfogytiglan. És ezt be kell látnunk. Nem tudunk másképpen gondolkozni, mint ahogy tanultuk: mint ahogy hajdan reácsodálkoztunk a világra, s mint ahogy a világ hagyta, hogy rácsodálkozzunk, hogy lássuk, hogy felfogjuk, hogy naponta tapasztaljuk, és túléljük. Mert az István Istvánnak jutott szerep – a könyvtárát vesztett könyvtáros vergődése, kapálódzása, vesszőfutása a fordulat utáni csodavilágban lényegében a múlt folytatása – más eszközökkel.

Míg a totalitarizmus idején viszonylag jó menedéket nyújtott a könyvtár és a könyv, a fordulat után megszűnt ez a menedék. A könyvtárat lebontották, hogy irodaházat építsenek a helyébe. A könyveket bezúzták, vagy tolvajok zsákmányává váltak. A könyvtáros úr számára nem maradt más, minthogy eljátssza egyik igaznak hit olvasmányát, életével idézze meg egyik igaznak vélt hősét, Don Quijotét – amiből sok baja származik, naponta le sittelik különcködéseiért. Érzelmi téren is melléfog Kriston úr, akárcsak a búsképű lovag: egy reklámhölgybe lesz szerelmes. S a hölgy – Rappert Vencz Stella – csodálkozik is rajta, hogy mi ütött az öregbe, hogyan téveszthet össze egy reklámot egy nővel? Hát, valóban különös eset. Viszont érdekes módon a jelenbe szakadt könyvtáros úrnak akad egy barátja is, és egyben segítőtársa, egy fiatal cigány, aki szintén naponta sittre kerül, apró csencseléseiért. Ő már a jelenben él, abban és abból, de ugyancsak kitaszított, legfeljebb a gengszterekkel kommunikálhat… Valamint a múltban élő, a múltunkat mindenhová magával hurcoló könyvtárossal.  Érdekes találkozás! Don Qujote cigány társát Egger Géza alakítja. A többi szereplő pimaszságon kívül, egyébre nem képes. Pardon, van a darabban még egy múltbeli alak: a Czintos József által játszott Frici bá. Öreg borbély, akivel szintén szót válthat még Kriston könyvtáros úr.

A darab – Tasnádi István színműve – és az előadás, amelyet a magyarországi szerző bátyja, Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója és főrendezője vitt színre Szatmáron, kétségkívül aktuális, olykor szívszorító, olykor derűt fakasztó, de mindenképp továbbgondolni való. „A Világjobbítók megejtő humorral és iróniával mutatja be az elképesztően lepusztult, balkanizálódott viszonyokat, a barbarizálódott külvilág hiszterizált mindennapjait. A gyilkos és frivol játékok mégis valamiféle derűt sugároznak: a viszonyokon felülemelkedni képes ember szikár – ámbár némiképp anakronisztikus – optimizmusát.” – vallja a rendező.

Gyilkos és frivol játékokról beszél – és ilyeneket próbál teremteni a színpadon. Idáig stimmel. Hogy ezek valamiféle derűt sugároznának – azt be kell vallanom, nem vettem észre. A derű forrása – legalábbis ezúttal – a helyzetek groteszksége volt, s az irónia, amivel a rálátó e helyzeteket kezeli. De ez a rálátó a rendező, a helyzetek beállítója volt, mert a színen – én legalábbis – nem láttam egyetlen olyan szereplőt sem, aki a viszonyokon felülemelkedni képes. Ezért volt szív és torokszorító a látvány. Persze elképzelhető lenne az is, amire a rendező gondolt – de ahhoz árnyaltabb, nagyobb súlyú alakításra lenne szükség – legalábbis a főszereplő, a búsképű könyvtárost alakító István István valamint a fiatal cigányt alakító Egger Géza részéről. István Istvánt elborítja a sok szöveg – a szereplő saját szövegei –, amelyeket nem tud rálátással kezelni, nem tud játszani velük; Egger Géza jelenléte – és szerepe! – pedig bármennyire is meglepetést szülő, váratlan és érdekes, az alakító játékosnak vélt modorossága miatt veszít az értékéből. Kár érte. Mindez arra figyelmeztet, hogy a színpadon a jó szöveg és az érdekes helyzet ellenére sincs adva minden. Pedig az előadás létrehozói már azt hitték… Még rá kellene dolgozni, hogy az árnyalatok is – a mindent jelentő árnyalatok! – megszülessenek.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu