Kulturális folyóirat és portál

2013. május 8 | Szűk Balázs | Irodalom

Verespatak

Forró július volt.
Mindketten szomjasak voltak: a fáradt pitbull és az eleven kiscica is.
Az egyik távol a hazájától – a kanadai felhőkarcolóktól –, hosszú szolgálat után kiszökött az aranyülepítő telep rossz kerítésén. Az ülepítő vörös vizéből nem ihatott, a gőzöktől is szédült.
Ha mégis megpróbálta a huszonnégy órás őrség után, gazdája rávert a szájára, s megvonta egynapi élelemadagját. Csak a fóliázott, raktári vízből ihatott, az veszélytelen volt. Hiába vonított másért. Így értette meg a törvényt. Többé nem korholták.
Egyszer a telepre nagy autók jöttek. Hallgatózott a nyitott ablaknál: az idegenek mondták, hogy nem messze tiszta víz van. Onnan kell inkább hordani a vizet hordókban, mert ez a fóliázott túl drága. Kivárta a delet, amikor mindenki az árnyékba menekült, s egy óvatlan pillanatban átbújt a kerítésen. A drót felhasította a lábát, nagyon vérzett. Ezért is sietett a vízhez…
A másik ment volna haza. Még reggel szökött el hazulról, a mamától. De már azt se bánta, hogy napokig bezárja őt a nyirkos pincébe a krumplikhoz, csak hazaérne. Nagyon félt a nagy erdőtől, összerezzent minden neszre…
Ugyanarra a patakra mentek véletlenül. A pitbull feljebb állt, belehasalt a vízbe, hol az oldalát nyaldosta, hol mohón ivott; így kibír vagy még huszonnégy órát. Erőre kapott. Akkor vette észre húsz méterre a fehér pamacsot, a  kókadt, erejét vesztett cicát.
„Miért bolygatod fel az én vizemet, ha én iszom?”
A cica a vízben állt, félnapi bátorsággal maga mögött, kikerekedett szemekkel fordult a feljebb álló fekete állathoz, akit nem ismert.
„Az nem a te vized! Ki vagy te, még nem láttalak! Idegen vagy. Miért förmedsz rám, hisz te vérezted be a vizet.”
„Én a Nagy Országból jöttem, nagy vizeken keltem át, egy acélhal gyomrában. Itt minden víz az erdőben a gazdámé, és az enyém is.”
A pitbull lejjebb ereszkedett, a kiscica még gyámoltalanabbnak látszott, ahogy szárítkozva lerázta magáról a vizet.
„Fél éve is rútul rágalmaztál engem!”—villantotta ki hosszú fogait a kutya.
„De hisz akkor még meg sem születtem!”
A kutya dühében belecsapott a vízbe.
„Engedj haza, kérlek!” – nyávogott a cica, ahogy a kutya óriás árnyéka rája esett.
„Már az anyád is gyalázott, a gazdám is tanú rá…” – s ráugorva szétmarcangolta az otthonában is otthontalan kiscicát.
Így lett a patak, Isten patakja, még veresebb Erdőelvén, s a gazdag még gazdagabb, újból, az idők végezetéig.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu