Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 2 | Barnás Márton | Irodalom

Vendégszeretet

Csendesen készültünk arra a nagy napra. Régen gyűltünk így össze. Úgy gondolom, ez a baráti kör csak nagy jóindulattal nevezhető baráti körnek. Mintha a világ legfelszínesebb kapcsolatai kötődtek volna az évek során.

Ha nem nézem annyira kritikusan ezeket a barátságokat, szerelmeket, akkor kijelenthetem: itt vagyunk, együtt vagyunk. Ez a legfontosabb. Barátaim támogatták ötletemet, hogy találkozzunk egy nyugodt estén. Jöjjön el mindenki, legyünk itt mindannyian. Meg kell adni a tiszteletet ennek a napnak, meg kell adni a módját egy ilyen találkozásnak.

Ne kávézóban, ne borozóban találkozzunk, ahogy ezt eddig tettük. Ferihez megyünk. Mióta kibékült szüleivel, szívesen látnak minket. Szerény véleményem szerint élni kell a lehetőséggel. Az ünnepi vacsora, a finom falatok nem maradhatnak el. Halat veszünk, igen. Pontyszeletek. Tökéletes.

Most már minden megvan. Jöhetnek a vendégek.

Majdnem mindenki eljött. A finom halszeletek készen vannak. Juci hiányzik. Hol van Juci? Krisztián sem tudja. Nem mondhatunk le róla. Telefonálunk, érdeklődünk. A mobiltelefon csodákra képes.

Az ajtó kinyílt, s ketten léptek be rajta. Juci és Miklós. Juci nagyon roszszul nézett ki. Miklós támogatta, leültettük a lányt. Szomorúan néztük őket, mivel Juci részeg volt.

– Mindig mellette vagyok. Ha csak egy percre magára hagyom őt, hülyeséget csinál. Most is… Pár napja szakított a barátjával. Azóta gyógyszereket szed, rendszeresen iszik. Szerencsétlen… Nagyon szerelmes volt abba a fiúba, de amaz elhagyta őt. Mit csináljak? Szeretem őt… Engedem, hogy szórakozzon velem – mondta Miklós.

Juci közben nem szólalt meg. Üldögélt, elmélkedett, aztán kinyitotta a száját.

– Nem lehetek magányos. Már kezdtem elfelejteni, hogy egyedül vagyok. Ő viszont eszembe juttatta magányomat. Köszönöm… – suttogta Juci, majd felállt.

Ránk nézett. A hal már tálalva volt az ebédlőben.

– Napok óta nem eszel rendesen, csak iszol. Enned kéne valamit – mondta Miklós.

Igen, látszott Jucin, hogy nagyon lefogyott. A lány megszólalt, lassan beszélt.

– Rosszul érzem magam. Egy pohár víz jól fog esni, meg talán egy szelet kenyér…

Miklós már ment is volna kenyérért, de Juci visszautasította. Egyedül indult az ebédlő felé, ami a konyhából nyílik.

Miklósra néztünk, leültettük. Beszélgettünk. Beszélgettünk volna, de szavainkra zuhant az aggodalom.

Aggódtunk Juciért. A többiek nevében is írhatom ezt, mert láttam rajtuk. Juci már néhány perce az ebédlőben volt. Feri megnézte a lányt. Az ebédlőbe lépett, aztán szólt nekünk is. Mindannyian az ebédlőbe siettünk. Juci az asztalnál ült. Előtte ott volt a tál, amin a pontyszeleteknek kellett volna lenniük. Egyetlen szelet volt Juci kezében, a többi már nem volt sehol. Az utolsó szelet…

A lány mindent pótolt. Magányába belefért az ünnepi vacsora. Észre sem vett minket, csak evett.

Valami csordogál bennünk, mint a tinta a papíron. Olyan illata van, mint a szeretetnek. Ha megérintem? Ember.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu