Kulturális folyóirat és portál

2013. december 19 | Barnás Márton | Irodalom

Várakozás

Várunk, persze várunk. Az csak természetes, hogy várunk. De mire? Nem tapsra, gyenge poén, hagyjuk. Jó szóra, jobbra, mint amit idáig kaptunk. Ha egy jó szót kap az ember, akkor már érdemes élnie. Mire várunk? Egy jó életre. Jobb életre, mint amit idáig éltünk. Bár azt nem tudom, például én minek panaszkodjam. Egyszerűen elviselhetőbb életre van szükségünk, hogy ne szenvedjünk. Azt meg lassan megsúghatja nekünk valaki, hogy semmi okunk szenvedésre, nem is szenvedünk. A szenvedés nem mérhető, nem hasonlíthatjuk össze életünket senkiével, nem vetjük össze sorsunkat máséval, maximum a kockát vetjük el – ha esetleg bűnbarlangba tévedünk. Sanszos, hogy eltévedünk. Eltévedünk a magányunkkal, társunkkal, önmagunkban. Eltévedünk igazi önmagunkban, önmagunkhoz és megijedünk attól, akivel találkozunk. Nem tesszük fel a szokásos kérdést, nevezetesen ki vagyok én magamnak, ki vagyok a közösségnek, Istennek (ha hiszek, hinni akarok és bírom az X-aktákat). Nem tesszük fel azt a bizonyos kérdést, mert nem érdemes. Egyedül kell megoldanunk az életünket, és ez a tény különlegessé, varázslatossá teheti életünket. Nyilván az is varázslatos, hogy nem is annyira titkon a társunkra, barátunkra, Istenre is számíthatunk. Sőt, csak rájuk számíthatunk igazán. Rájuk érdemes számítani.

Várakozunk, természetesen. Ünnepre várunk, vágyunk, pedig minden pillanatban ünnep van. Szeretünk várakozni. Valakire, valamire. Óhajtjuk a csodát. A csodának pedig ránk van szüksége. A csoda, ami világunkban, ami két ember kapcsolatában vagy valami emberi és valami isteni között megvalósul – az ad nekünk és önmagának létjogosultságot. Valaki, valami, aki/ami önmagáért van és mégis áldás. Önmagában áldás. Értünk és általunk. Nagyon jól van ez így. Van az az igazság, amit nem mondunk ki, csak érzünk. Ha kimondjuk, már nem csoda, már nem a miénk. A csendben, az én csendjében, hallgatásunkban testet ölt a csoda. Nem is feltétlenül valósul meg, ezt nem állíthatjuk, viszont testet ölt.

A megvalósulásra nem elég egy élet, sőt előfordulhat, hogy nem is az úgynevezett életre van szükségünk a csodához, hanem a vágyainkra. Arra, hogy vágyakozva, boldogan tudjunk élni valamit, amit életnek nevezünk, ami a sajátunk. Élni valakivel, aki testi valójában életünkben van, betölti azt. Ilyen (testi) formában is áldás a gyermek, a szerető társ. Tudod, hogy van, létezik (a szívedben, a valóságodban is), és így már a lelkednek is jobb.

Folyamatosan hálát adsz Lányodért (Franciskának egyébként főleg a fogát várjuk karácsonyra) és Feleségedért (jobban kellene érezned, értened, értékelned mindent, ami vele kapcsolatos, amit neki adhatsz és tőle kaphatsz, de igyekszel, nagyon igyekszel).

Megérzed a csodát, tudsz örülni az életnek, annak, aki vagy. Ember vagy. Ez van. De: ez van. Vagy. Élsz. Egy csodában élsz, életedben, az öröklét hétköznapjaiban.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu