Kulturális folyóirat és portál

w1

2018. október 11 | Tóth Hajnal | Művészet

A váradi aszfaltbetyárságtól a nashville-i limuzinig

Ha nincs Várad, nincs bebop – jelentette ki A. G. Weinberger, amikor épp egy történetet mesélt a dzsessz bárónőjéről. A zenész, világpolgár egy dalokkal színesített beszélgetés erejéig ismét visszatért szülővárosába a X. Nagyváradi Könyvmaraton kedvéért.

 

A.G. Weinberger október 4-én mutatta be Budapesten, a Muzikum Klubban új, Reborn című albumát, és nemrégiben jelent meg román nyelvű könyve, a Singular. Két nappal a budapesti koncert után a Nagyváradi Könyvmaraton vendégeként beszélgetett a Szigligeti Stúdióban Simon Judittal és Szűcs Lászlóval.

„Keresem önmagamat. Beleszülettem egy testbe. Azt hittem, én vagyok én. Mindenféle emberrel kapcsolatba kerültem. Látom bennük vélt magamat” – fejtegette filozofikusan a zenész. Mint mondta, a zene annyi mint hangzó tárgyak térben és időben való megszervezése és megszólaltatása. Ez aztán vagy élvezhető, vagy nem. Nincs receptkönyv arra, hogyan írjon muzsikát az ember.

Új lemezével kapcsolatban elmondta: megelégelte, hogy nincs új zenei anyag a tarsolyában. Részt vett valamelyik koncerten, amelyen egy közepes énekesnőt három nagyszerű dzsesszmuzsikus kísért. Akkor rögtön tudta:  neki ez a hangzás kell. Februárra meg is csinálták a lemezt. Tíz napot töltöttek stúdióban. Az egyik zeneszám meglehetős mélységekbe vitte őket, olyannyira, hogy megijedtek tőle. A fiúk zenei esztétikai nyelvezetét használta föl az új albumhoz. Ez a zenei nyelvezet lett a versenyparipa, Weinberger pedig a lovas.

Úgy gondolja, a zene számára csak eszköz. Annak idején az aszfaltbetyár-arroganciájával, -stílusával hozta a bluest Romániába. Ám az a helyzet, hogy nem itt találták fel a gitárt, teljesen más az itteni kulturális hagyomány, nem volt felkészülve effélére a közönség. Márpedig ha két ideológia nem érti egymást, feszültség keletkezik. Fontos volt neki továbbá, hogy

„ne legyek magatehetetlen nosztalgiáim befagyott eleme”.

Woodstock nem érdekelte. Kereste a rock’n’roll szellemét. Kószált sokat, muzsikált Bukarestben. Úgy érezte, Magyarországon bepalizták. Elutazott Amerikába, a szabadság forrásához, de már nem akar ott lakni, hamis illúzió az a szabadságról. Véleménye szerint semmi különleges nincs abban, hogy valakinek lemeze jelenik meg Nashville-ben. Megannyi jobbnál jobb zenész játszik ott, lemezük is jelenik meg. A sajtóügynöke amerikai volt. A lemezfelvétel idején mindennap limuzint küldtek érte, úgy vitték a stúdióba. A limóval a gyorsasági útsávon mehettek, fontos volt percnyi pontossággal odaérni. A stúdióban egy nap háromezer dollárba került, úgyhogy nem volt kérdés, hogy van-e épp ihlete a muzsikáláshoz. (Visszafelé már mehetett busszal a szállására…) Elhagyta hát Amerikát. Miért jött haza? A szerelem miatt is, merthogy mindig a nők rabja volt, jegyezte meg.

Az írással, a könyvével kapcsolatban elmondta: véleménye van bizonyos dolgokról. A könyv lelki és szellemi kalandok megörökítése. Először blogot írt, de azt úgyszólván senki se olvasta. Aztán egyik barátja (akivel közösen akusztikusgitár-fesztivált szerveztek Szászrégenben) azt tanácsolta: írjon inkább könyvet. A Singular címet viselő kötet többek között verseket és zeneművészeti tanulmányokat tartalmaz (a könyvből néhány magyarra fordított írás  olvasható a Várad folyóirat októberi számában). Egyébként volt egy Singular elnevezésű lemeze is, ami nem jött ki olyan jól, ahogyan ő szerette volna.

AG Weinberger megállapította: ő csak blues-sal rokon zenét csinál. A blueshoz úgymond semmi köze. Amúgy a blues némelyik „nagy öregje” nem tud írni-olvasni sem, zenélni annál inkább.

Arról a vágyáról is mesélt, hogy lakókocsiban szeretne élni. Dobókockával döntene arról, merre induljon. Sőt, kamionsofőr szeretne lenni az ausztrák sztrádák végtelen hosszúságú útjain. Vágyik e mesterség magányosságára.

Mesélt arról, hogy micsoda különleges összefüggések vannak Várad és a dzsessz, meg a bebop között. Történt ugyanis, hogy Charles Rothschild szenvedélyes természetbúvár volt, aki rovarokat meg lepkéket gyűjtött. Persze emiatt nemcsak Angliában kószált, hanem az öreg kontinens keleti fertályán, például a Kárpátokban. Ám kiderült, nemcsak lepkéket kergetett, merthogy utazgatásai során egy alkalommal rátalált a szerelem, midőn megismerte a nagyváradi Wertheimstein Rózsikát. Feleségül vette a lányt, és kivitte Londonba. Az ő legkisebbik gyermekük Pannonica Rotschild, a rebellis lány, akit megigézett a legendás dzsessz-zenész, Thelonious Monk zenéje; elhagyta férjét, és elindult, hogy megkeresse a férfit. Nica New Yorkba utazott, hogy fölfedezze a zenésztársadalmat, a dzsesszélet varázslatos világát. A különleges lány, Nica több bebop- és dzsesszmuzsikust inspirált, dalokat is írtak neki. Pannonica lett a dzsessz bárónője. Unokahúga, Hannah Rotschild könyvet írt a nagynéni regényes életéről. És aztán Weinberger ekként sommázta az egészet: „Ha nincs Várad, nincs bebop.”

Ez akár végszónak is jó lett volna, de hát egy zenészt nem lehet nem kérdezni a hangszereiről. Van vagy 26-28 gitárja, ezekből négyet használ állandóan. Váradon egy Fender gitáron játszott. Egyébként a Fendert nemhiába szeretik a zenészek, hiszen jó minőségű és strapabíró is. Ezt illusztrálva kicsit megütögette a hangszerrel a padlót, majd előadott egy dalt. Az esten néhány saját szerzemény mellett jelenlévő váradi zenésztársa, Florian Chelu tiszteletére eljátszotta a BlackBirds című Beatles-dalt. Az elmondottakhoz hozzáfűzte: költözés előtt áll, s bizony nehéz olyan lakást találni, ahol elférnek a hangszerek. Amúgy aki hobbi szinten foglalatoskodik zenével, annak nem érdemes befektetnie drága hangszerekbe. A most magával hozott gitár nem a legdrágább zeneszerszáma, „csupán” néhány ezer dollárba kerül.

A hangulatos zenés est befejeztével Weinberger dedikálta az érdeklődőknek az albumait és a könyvét.

Fotó: Fried Noémi Lujza

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu