Kulturális folyóirat és portál

2013. május 8 | Fleisz Katalin | Kritika

Változatokban gyönyörködő életszerűség

Mit mondhat a mai embernek Szentkuthy Miklós (1908–1988) prózája? A kérdést újra és újra fel kell vetnünk, még ha nem biztat is a könnyű válasz reményével. A Szentkuthyt ért vádak művei befogadhatatlanságáról, bonyolultságáról ugyanis mind a mai napig meghatározzák a róla kialakult képet. Munkáinak mennyisége imponáló és tiszteletet ébreszt ugyan – leginkább talán a Krúdyéval rokonítható –, mégis kevesen olvassák. Az irodalmi köztudat leginkább monumentális regényfolyamát: a Praet tartja számon, azonban vádak ezt a művet is érték épp elégszer. Hogy mennyire jogosan vagy jogtalanul, nem a mi feladatunk eldönteni. Azonban az tény, hogy műveinek szisztematikus feltérképezése, korszerű értelmezési keretbe állítása a mai napig várat magára.

Ha a mai olvasóhoz igyekszünk közel hozni Szentkuthyt, talán leginkább a kritikusi és esszéírói tevékenységéből kell kiindulnunk.
Az írói életművet odaadóan gondozó Tompa Máriának köszönhetően Szentkuthy munkásságának ez a vonulata is hozzáférhető, méghozzá A Múzsák testamentuma című, 1985-ben megjelent vaskos kötetben. A Magvetőnél kiadott könyv az író kritikáit, esszéit, esszénovelláit gyűjti egybe az 1927-es évektől 1983-ig. Meg kell jegyeznünk, hogy Szentkuthy kiterjedt prózaírói tevékenysége mellett folyamatosan publikált recenziókat, bírálatokat. Olyan folyóiratok közölték írásait, mint a Napkelet, Világosság, Magyarok, Magyar Csillag. Mind a mai napig érdekes, lebilincselő olvasmányok ezek, s nem utolsósorban a kritikaírás hagyományára is rávilágítanak. Ne felejtsük el, a kritikaírás nagy hagyományú műfaj, gondoljunk csak fénykorára, amikor többek között Babits Mihály, Szerb Antal, Hamvas Béla neve fémjelezte a műfajt.

Tehát ha Szentkuthy kritikáiról szólunk, magáról a kritikaírás gyakorlatáról is beszélünk. S hogy a kritikába érdemes bekapcsolódni olvasóként is. Egy-egy művész portréját rajzolják meg ezek az írások úgy, hogy közben képet kapunk az írót foglalkoztató legfontosabb kérdésekről, akár a művészet általános problémáiról. Amikor az íróportré korántsem csak ürügy a saját probléma kifejtéséhez, hanem mindig jelen van az az egyensúly, amely az egyedi művek mögött felvillantja az általánosat is.

Nézzük sorjában. Szentkuthyt folyamatosan foglalkoztatta a művészet és élet viszonya. Hogy hogyan viszonylik a tudás, a műveltség a megélt élethez, prózájának egyik visszatérő kérdésköre. S hogy lássuk, mennyire elítéli az élet ellenében vett művészet merev és erőszakolt felfogását, elég csak fellapozni a Műveltség és irodalom című esszéjét. Szentkuthy számára a műveltség, a tudásanyag nem elraktározott, poros könyvkultúra, hanem teremtő aktivitás. Nem a „magasröptű szellem”, sokkal inkább az élettani jelenségek sorába tartozik. A hozzá való helyes hozzáállás tehát nem a sápadt áhítat, hanem a szinte kölyökállati mohóság. Az író, aki maga is hatalmas tudásanyaggal rendelkezett, és nemcsak a humán, hanem a természettudományos, technikai, építészeti műveltsége is szerteágazó volt, egy olyan műveltségeszményt tár az olvasó elé, amely a mai napig korszerű. Hiszen manapság, amikor nemcsak tudományterületek, de a minket körülvevő nézetek, gondolkodásmódok pluralitása is jelen van mindenütt, sokszor nehéz kiválasztanunk a számunkra érvényes mintákat. S nem ilyenkor van-e szükség leginkább saját teremtő aktivitásunkra figyelnünk, amikor is nem annyira a merev hierarchizálás, mint inkább a gondolkodásmódok játékba hozása, ütköztetése a kívánt hozzáállás. Szentkuthy, amikor egy-egy számára kedves íróról, alkotóról írt, maga is egyszerre távolságtartó és közel hozó alapállásból tette. Egy-egy írói arcél felvázolásával általános problémákat is felvetett. Az elrejtőzve megmutatás és a megmutatva elrejtőzés elvét követve. Nem véletlenül vonzódott a színházhoz és az olyan alkotókhoz, akik önmaguk ironikus játékba hozásával kísérleteznek. „Van-e emberibb ösztön a színészkedésnél?” – teszi fel a kérdést a Változatok az ókori színház témájára című esszénovellájában. „Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk (…) valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket…” (Kiemelés a szerzőtől.) Egység és szétszóródás átmenetei a másik kedvelt témája Szentkuthynak, a színészet és ebből a problémákat egybefogó lényege miatt jelképes számára. Szerb Antalt például finom iróniája mellett saját egyéniségének felvállalása miatt dicséri. Azért a képességéért, hogy a különböző alkotókat nem valami szenvtelen álobjektivitással, hanem saját nézőpontját felvállalva állítja elénk. A következő mondatok – Szentkuthy ellentmondásos látásmódjára jellemzően – a már fentebb idézet megállapítás megfordításai is lehetnének. „Naivabb emberek azt hiszik, hogy az a nagy színész, aki minden alakításában »más és más«. Súlyos tévedés. Nagy színész az, akinek az egyénisége olyan, hogy szívesen vesszük: »más és más« figurákat ebben az egyéniségben lássunk megfürödve. Szerb Antalnál is az az izgalmas, hogy Széchenyit, Vörösmartyt, Zrínyit a saját »mal du siecle«-es egyéniségén keresztül mutatja.” Az egység nevében keresett változat megint csak Szentkuthy látásmódjának egyik fontos vetülete, talán maguk az íróportrék más és más figurái mögött is ezt az egységbe rendező szándékot lehet felfedezni. Ami persze nem iskolásan leszűkítő módon a változatok mögött változatlan lényeget keresi. Ellenkezőleg, a különböző portrékat meghagyja saját másságukban, „ezer lehetőség”-ükben, de a személyiség egységbe, harmóniába rendező irányultságát is felmutatja.

Szentkuthy számára az aranykort a 17. és 18. századi angol dráma jelentette, elsősorban Ben Jonson, akinél intellektus és érzésintenzitás még nem vált el élesen egymástól. Nem úgy, mint az utána következő – Szentkuthy számára hanyatlást mutató – romantikában. Mozart-portréjában az ellentétek egységbe rendeződéséről, a formaalkotás paradox folyamatairól beszél úgy, hogy közben érezzük: ez a világlátás nem a bravúros hatás érdekében alkalmazza a paradoxont, hanem – bármilyen nagy szónak tűnik is – az igazságkeresés vágyából. Az ellentétezés, a kontrasztok keresése mögött mindig ott van a reflexív fegyelem. A másság termékenyítő feszültsége. Mozart, James Joyce, vagy akár Szabó Lőrinc többszólamú művészete által saját műeszményéről is beszél. S Szentkuthyt ismerve ekkor már korántsem csak műeszményről van szó. Hanem magáról az életről, amely ha nem teljes is, de a teljesség felé mutat. Épp ezért Szentkuthy bonyolultsága, ha úgy tetszik, nehézkessége mögött fel kell fedeznünk azt a változatokban gyönyörködő életszerűséget, amelynek zsúfoltsága nem öncél, hanem értelmezésre hívó lehetőség.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu