Kulturális folyóirat és portál

2014. november 14 | Potozky László | Kritika

Vaktöltény

Ernst Jünger Acélzivatarban* című regénye kötelező olvasmány. Az a fajta könyv, amire azt mondjuk, tanulságos. No persze nem üzenetében, mert az mai szemmel ítélve meglehetősen negatív és elmaradott. Érdemes inkább kordokumentumként olvasni, hogy megérthessük a huszadik század elejére jellemző néplelket. Vagy legalábbis az európai emberek azon részének vélekedését, amely a háborút szükséges rossznak tartja, és kész a mai napig vért ontani az olyan absztrakt és olykor abszurd fogalmakért, mint a haza.

Jünger könyve ugyanabban a korszakban jelent meg, mint Erich Maria Remarque remekműve, a Nyugaton a helyzet változatlan. A két könyv közti különbséget az illusztrálja a legjobban, hogy míg utóbbit betiltották Németországban, addig Jünger könyvét nem, sőt: az egyik lesikerültebb háborús regénynek tartották. Pedig csaknem minden aspektusában az ellentéte a Nyugaton a helyzet változatlannak.

Jünger csaknem minden normát felrúg, amit egy háborús regénytől elvárunk. Ebben a műfajban, tetszik vagy sem, az a könyv tölti el elégedettséggel a normálisabb olvasót, amely a háború borzalmait azért mutatja be, hogy sokkolja az olvasót, ezáltal viszolygást és megvetést váltva ki belőle minden fegyveres konfliktus iránt. Jünger viszont kendőzetlenül heroizál, és az elbeszélőbe, aki magát a szerzővel azonosítja, túlságosan kevés részvét és emberség szorul. Persze nem azt várja el az olvasó, hogy nyáltól csöpögjön egy háborús könyv: keményen kell ábrázolni és szárazan, a sorok közül viszont legalább helyenként köszönjön vissza a humánum. Jüngernél ez azonban elmarad. Hullnak mellőle a bajtársak, de ő csak a legritkább esetekben ad hangot elkeseredésének az elvesztésük miatt, és mivel természetes állapotnak tartja a háborút és annak borzalmait, az emberi életek elvesztéséről sem vélekedik másképpen. Néha mintha meg-megsajnálná a fiatalon elesett ellenséges bakákat, tiszteket, de ez inkább a sportember együttérzése az ellenfél iránt, semmiképp se több. Mondhatnánk persze, hogy Jünger így akarja ábrázolni a háború dehumanizáló hatását, ez azonban ott bukik meg, hogy nincs egy felsőbb szféra, amihez viszonyíthatnánk, nem szándékosan, görbe tükröt tartva ír meg egy turbópatriótát, hisz, mint említettem, az elbeszélő azonos Jüngerrel.

Az Acélzivatarban-t sok helyen úgy definiálják, mint napló formában megírt regényt, én azonban inkább egyszerű háborús naplónak tartom. Ha megnézzük az olyan méltán klasszikussá vált könyveket, mint Irvin Shaw-tól az Oroszlánkölykök, Norman Mailertől a Meztelenek és holtak vagy a fentebb már említett Remarque-mű, akkor könnyen rájöhetünk, mi tesz egy háborúról szóló művet háborús regénnyé. Először is, hogy van cselekménye, olyan története, ami leír egy bizonyos ívet. Elbeszélő prózában ez alap, Jünger márpedig ebben utazik és utazott is későbbi pályafutása során, ha jól értettem a műelemzést is magában foglaló alapos életrajzot, amely szintén helyet kapott a kötetben. Szóval Jüngernél egyszerűen nincs sztori. Egyfolytában történnek a dolgok, de nem állnak össze valamivé, ami eljut a-ból b-be, az alfától az ómegáig stb. Csaták, lövészárok-történetek, szabadságolások végeérhetetlen sora az Acélzivatarban, az elbeszélő szubjektumának pedig vajmi kevés hely van szorítva benne. Mintha nem is létezne a mesélő mögött jellem, csak maga a cselekmény mondaná el önmagát. Igen, érzelmeket akartam volna, lélektant, fájdalmat, félelmet, bánatot, szomorúságot, örömöt az egyszerű kis dolgok kapcsán. Ehelyett viszont kaptam egy akciófilmet. Mert ütközet és lövöldözés van bőségesen. Ez nem az Oroszlánkölykök, ahol kiképzőtáborokban, klubokban, mindenféle „beszélgetős” helyeken épül a sztori dialógusokkal, karakterábrázolással, itt folyton fütyülnek a golyók, dörögnek az ágyúk, összevissza cikáznak a levegőben a srapnelek. Ilyen szempontból rendben is van a könyv, tökéletesen realisztikus ábrázolása a háború borzalmainak. A külsőknek. Mert azon kívül, hogy fáradtak a katonák, kimerültek, semmit nem tudunk meg a belül lejátszódó folyamatokról.

Ez az akciódússág egy újabb problémát vet fel. Egy idő után szörnyen monotonná válik a könyv mind cselekményileg, mind a nyelv szintjén. Bármennyire is plasztikusan van leírva, egy idő után elegünk lesz az ágyúzásból, a rengeteg zajból, a felfröccsenő sárból. Ha az volt a célja Jüngernek, hogy az olvasó is átélje a vérontások idegölő monotóniáját, sikerült neki. Csak kár, hogy ettől nem lesz érdekesebb a könyv. Mert végső soron erre vágyunk mindannyian: hogy valami felcsigázza az érdeklődésünket. És ez – nálam legalábbis – elmarad.

Az Acélzivatarban kendőzetlenül hazafias műnek készült, a nagyon patriótaszagú szövegrészeket Jünger a későbbi kiadásokból törölte. De így is maradt benne például olyan rész, amelyben az elbeszélőt épp hazafelé szállítják legelső sebesülésével, ő pedig a vonatból kinézve konstatálja, hogy hát igen, azért megéri vért ontani ezért a gyönyörű országért, esetenként pedig meghalni is érte. Ez rendben is volna, ha a regény végére az elbeszélő eljutna a teljes kiábrándultságig, de ez nem történik meg, sőt, a lezárás optimista, boldog, hiszen miután szinte otthagyja a fogát a fronton, és egy értelmetlen háború miatt hetedjére is megsebesül, kitüntetést kap. Ez a könyv utolsó sora, éljen a haza, éljen a szabadság.

Fenti megjegyzéseimet természetesen könnyen el lehetne némítani annyival, hogy más korban íródott a regény, azon szempontok alapján kéne értékelni. Csakhogy én ezt a kritikát száz évvel a regény cselekménye alapjául szolgáló háború után írom, tehát elkerülhetetlen a mai nézőpont. Továbbá abban a korban is keletkeztek már olyan művek, sőt, amelyek játszva teljesítik azokat a kritériumokat, melyeknek hiányát kifogásoltam az Acélzivatarban esetében. Ennek ellenére Jünger műve nem rossz könyv: egy évszázad távlatából talán butaság is lenne ilyen kijelentéseket tenni. Az első világháború után ilyen könyvet kellett írni, ha népszerű és nem betiltott író akart lenni az ember. Ezt követelte a néplélek. Érdekes kordokumentum mindenképp, ajánlott belenézni, s ha nem olvassa is végig az ember, az egyes részek kitűnő kikapcsolódást nyújthatnak bárkinek, aki egy kis tömény lövöldözésre és srapneltűzre vágyik írásban.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu