Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Rózsa Annamária | Kultúra

Vak tyúk is talál szemet… Újra kell írni az Arany-monográfiákat?

Beszélgetés Árpás Károly irodalomtörténésszel

A hagyományos média bozótjában bóklászva, különböző társaságok üléseire járva, szerkesztőségek és könyvkiadók munkatársaival beszélgetve értesültem arról, hogy a pomázi Kráter Kiadó új könyv megjelentetését tervezi. A Voinovich-füzet című kötetben Árpás Károly adja közre Arany János megtalált szerelmes verseit, Pataki Ferenc szegedi festőművész biedermeiert és szecessziót imitáló illusztrációival. Bár magát a tárgyat még nem láttam, ám úgy gondolom, hogy a tetszetős kiadvány akár versenyezhetne a Kapcsos könyvvel is.
Úgy döntöttem, hogy a kiadót egyelőre békén hagyom, s felkerestem a szegedi középiskolai tanárt, Árpás Károlyt, hogy tőle többet tudjak meg a kiadványról. Árpást nem kell bemutatnom, hiszen fényképen, videón szerepel az interneten, sőt életrajza olvasható a wikipédiában is. Az amatőr író-költő-műfordító a Deák Ferenc Gimnázium könyvtárában fogadott.
– Igen érdekelnének a szerelmes Arany versei. Miért nincsenek benne az Arany János Összesben a szerelmes versek?
– Köztudomású, hogy Arany szemérmes és szerény ember volt. Úgy ítélte meg, hogy ilyen bensőséges alkotások nem kiadandók. Aztán később, amikor több újságja is volt, nem tartotta etikusnak saját műveit megjelentetni másoké helyett.
– De barátja, Petőfi rengeteg szerelmes verset írt, s szinte mindegyik meg is jelent a keletkezése idején!
– Kedves Annamária, ha utánanéz a két költő barátságát tárgyaló művekben, valamint olvas Arany-életrajzokat, akkor meg fogja érteni a Petőfitől majd nyolc évvel idősebb művész hallgatását.
– Azonban ettől még tudhattak volna a művekről!
– Tudtak is. Dánielisz Endre: „… A Tanulás mellett tanítottam is” című tanulmányában írta: „Arany mintegy másfél esztendőt (1837 augusztusának elejétől 1839 januárjának végéig) tölt a schola reformata régi épületében… Bár poézissel kimondottan nem foglalkozik, de kérésre sírverset, alkalmi köszöntőket fabrikál. Igényesebb költemények írására feltörő, majd megerősödő szerelme készteti. Megismerkedik egy árva leánnyal, Ercsey Juliannával, akinek kezdetben – rejtett üzenetként – Vörösmarty, Garay, Bajza és mások szerelmes verseit másolgatja, de néhány hónap múltán már saját költeménnyel bizonyítja állandósuló érzelmeit. A kezdeti rokonszenv mély szerelemmé nemesedik mindkettőjükben és Arany egyre többet foglalkozik a családalapítás gondolatával.” (in Dánielisz Endre: „Szülőhelyem, Szalonta…” Tanulmányok, esszék Arany János köréből. Szerkesztő Novák László. Az Arany János Múzeum kismonográfiái. 9. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 52–53. o.). S nem csak ő szólt erről. Praznovszky Mihály közli Arany Madáchnak írt 1864. 03. 14-i levelét: „Ifjúkori verseim még a fiókomban hevernek mindmáig. Sem elküldeni nem mertem annak idején Szalontáról, vagy ha pedig hiába vártam a szerkesztőtől választ azokra.”
– Akkor azóta miért nem jelentek meg?
– Mert az Arany János-i és Arany László-i hagyaték azzal, hogy feleségül vette özvegy Aranyné Szalay Gizellát a 20 évvel fiatalabb férj, Voinovich Géza, annak birtokába került. A kutató mást nem engedett hozzáférni, s a kéziratos anyag 1945 januárjában Budapest bombázásakor megsemmisült.
– És ez nem?
– Kicsit regényesnek tűnik. A támadás után a szomszédok egyike a korabeli szokás szerint összeszedett ezt-azt a törmelékek, romok közül, s a holmit a padlásán tartotta. A leszármazottja valamilyen okból rákényszerült a házfelújításra. Nemcsak az épületet kellett rendbe tenni, hanem a közműveket is. A vezetékszerelés miatt le kellett mindent hordani a padlásról – az úttörőknek odaadták a fölöslegesnek tűnő papírholmit. Volt köztük nem egy szinte megpenészedett régi könyv, egy csomó Új Idők, Magyar Szemle, Napkelet, Új Nemzedék, Színházi Élet stb. Villanyszerelő nagybátyám néhány füzetet hazavitt, hogy legyen a gyereknek rajzolni való.
Már egyetemi hallgató voltam, amikor 1978 nyarán sikerült megszerveznem, hogy finnugor szakos egyetemistaként építőtáborban dolgozhassak a Műegyetemen. A Vigadó renoválásán dolgoztunk – én például légkalapáccsal vertem szét a betonpadozatot –; délutáni szabadidőmben meg hétvégén kijártam Pestimrére mesélni a kis Marikának. Az óvoda végén járó unokahúgom ekkoriban sokat rajzolt. A sok füzet között volt egy, amelyiket nem tudott használni, mert tele volt írva. Ki akarták dobni, de elkértem. Nem volt időm beleolvasni, csak azt láttam, hogy kézírásos versek vannak benne.
– Hogy nem vette észre, hogy mit kapott?
– Még aznap késő délután az észtekkel leutaztunk a Balatonra – ez volt a jutalomüdülés. Onnan meg stoppal hazamentem Jánoshalmára, ahol elraktam a füzetet. A szegedi egyetem elvégzése után sikerült helyben megkapaszkodnom; 1980 óta folyamatosan Szegeden élek. Kezdetben albérletekben laktam; nem nagyon tudtam olvasmányaimat elhelyezni. Akkor hoztam el otthonról a könyveim egy részét, amikor 1983-ban sikerült feleségemmel, Varga Magdolnával a Lomnici utcában egy garzont vennünk. A lakás nem volt nagy (36 négyzetméteres), s mert feleségemmel tanárkodtunk, könyvtárra is szükségünk volt, meg gyermekeket is szerettünk volna – ezért váltani kényszerültünk. 1986 őszén Újszegeden, a Hársfa utcában egy 1+3-as panellakást vásároltunk. Ismét hoztam otthonról könyveket; a padlásszobák egyikében alakítottunk ki dolgozószobát. Mindent persze egyikünk sem tudott odavinni, hiszen csak félszoba volt. Meglehetősen sok könyvünk volt, mert első generációs értelmiségiként igyekeztünk megszerezni a hiányzó alapkönyvtárat.
Új otthonunk lassan megtelt: András Dániel 1988. szeptember 12-én született, Johanna Ágnes 1991. február 17-én, Annamária Rózsa 1993. január 10-én. Miután gyermekeink megszülettek, 1996-ban az újszegedi Bal fasorba költöztünk – oda már alig hoztam könyveket. Ott is a padlást alakítottuk ki dolgozónak, egy kicsi alkóvval, ahol pihenhettünk.
– Akkor hogy lett meg a füzet?
– 2011. május másodikán reggel meghalt édesapám, Árpás Károly Mihály. Tamás, nagyobbik öcsém édesanyám segítségével minden írást felkutatott – ekkor került újra elő s a kezembe a Budapestről hozott kézírásos füzet. Nagy örömmel ismertem rá a klasszikus költő (ma már érettségi szóbelin életmű-szerző) szavaira.
– Milyen volt a füzet?
– Pepita fedelű, 64 oldalas A/5 méretű vonalas füzet; a borító címkéjén nem volt semmiféle írás; a por és a pára miatt alig lehetett olvasni a sorokat.
– Milyen volt az írása?
– A tinta színe megállapíthatatlan; kerekded betűkkel írt, nem hosszúkásan – szinte helyesírási hiba nélkül.
– Mert kijavította?
– Nem szerettem volna hibásan közreadni.
– Miért nem fényképezte le?
– Magam sosem voltam nagy fényképész; otthon az öcsém gépe elromlott. Tusor Éva, a család fényképésze nem volt Jánoshalmán, itt meg Szegeden megfeledkeztem róla.
– Fénymásolni vagy szkennelni nem lehetett volna?
– Nyáron az iskola zárva van, idegen helyre meg nem akartam elvinni.
– Akkor hogyan mentette el?
– Egy részét magam, más részét a gyerekeim és néhány tanítványom begépelte; de a részletekre majd később akartam sort keríteni.
– El tudta olvasni a szövegeket?
– Magyartanárként rengeteg kézírással találkoztam eddig. Emellett sok 19. századi szerző kézírását ismerem. Ezen kívül bekapcsolódtam a Jókai Kritikai kiadás munkálataiba (Milyenek a nők? Milyenek a férfiak?), valamint kiadás alá rendeztem Madách Imre szépprózai műveit. Tehát nem okozott gondot a kézírás értelmezése.
– Akkor miért nem folytatta a szövegrendezést?
– Csináltam már ilyet; igaz, Jókainál nem, mert el kellett szakadnom Nagy Miklóstól, de Madách Imre esetében igen. Csak itt nem tudtam a közbejött véletlen miatt: a füzet megsemmisült. 2011 nyarán egy besurranó tolvaj azért, hogy leplezze a nyomait, a földszint előszobájában összehalmozott egy újság-, könyv- és füzethalmot, és meggyújtotta. Szerencsére a szomszédaim időben észrevették és eloltották a tüzet. A kárunk minimális volt – csak éppen elégett a Voinovich-füzet.
– Mit kezdett a begépelt maradvánnyal?
– Tájékoztattam Praznovszky Mihályt, aki megírta az utószót, s Turcsány Pétert, aki vállalta a kiadást.
– És a szakmának szólt-e?
– Elküldtem a készülő kötetről szóló tervezetet Szörényi Lászlónak, aki a híres El nem ért bizonyosság című tanulmánykötet egyik szerzője volt, s atyai barátom, Lukácsy Sándor tanítványa és munkatársa. Az Irodalomtudományi Intézet igazgatója továbbadta a hírt az Arany János Kritikai Kiadást irányító Korompay H. Jánosnak. Meg írtam Szilágyi Márton barátomnak is, aki Arany 1848 előtt írt verseivel foglalkozik.
– És ők hogyan reagáltak?
– Elkérték tőlem a verseket, hogy megvizsgálják, ám nem teljesíthettem a kérésüket, hiszen nemcsak a szavam, hanem a kéziratot is már lekötöttem a kiadónak.
– Akkor hitelesek a versek?
– Egy biztos: Ercsey Julianna lemásolta magának férje Arany szövegeit. Szalay Gizella, a menye magának másolta Ercsey Julianna másolatát. Én meg az övét. Hogy ez a háromszoros szűrő mennyire vonhatja kétségbe a művek hiteleségét, ennek eldöntése az irodalomtörténészek feladata. Én mindenesetre közzéteszem.
– És milyenek a versek?
– A csoportosításuk Szalay Gizelláé és/vagy Ercsey Juliannáé, illetve szerepe van az időrendnek is. Az első fejezet az Ismerkedés, udvarlás. Található ebben 33 Arany-vers, amely 1838-1840 között készült: (Akrosztikon), Ercsey Juliannára, Levél Hozzá I–XVII., Gyűrűs mátkámnak koszorúul I–XIV. [szonettkoszorú-kísérlet]. És még két Voinovich Géza-kreáció. Valamennyi petrarcai szonettformában íródott. A második fejezet a Házasságversek. Az 1840–44 között született 21 Arany írta shakespeare-i szonettet két eltérő alkotás szakítja meg: Lányköszöntő; A fiú érkezése – ezek gyermekei születésére íródtak. A harmadik fejezet a Feleségversek. Itt az 1845–63. közötti alkotások találhatóak: 13 shelley-i szonett olvasható. A negyedik egység a Forgácsok. Az itt szereplő művek 1849–1875 között készülhettek. 18 szonettvariációból három megjelent: Ha állom ez az élet…, Naturam furca ex pellas…, Bóka Bandi – a többi címtelen kísérlet. Ide lett még illesztve a Nőmhöz (szintén megjelent) és a Ballada, amelyet unokája születésére szerzett. Óriási jelentőségűnek tartom, hogy kibontakozik előttünk a szerelmes Arany alakja.
– Mennyire hasonlítanak ezek a többi Arany-versre?
– Eléggé eltérnek, mert többségük szonett; így lesz Arany az 19. század közepének modernjeihez kapcsolható.
– Arany nem írt szonettet?
– De írt, ám csak egy ismertet: Az ihlet perce (1855. január), s ez meg is jelent. Ezért Bene Kálmán tanácsára záróversként beillesztettem a kötetbe.
– Elárulná, hogy mik a további tervei?
– Szeretném közreadni a Béke poraikra című második világháborúban játszódó regényem, illetve az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg fordítását – ez lesz az első teljes magyar nyelvű szöveg (a 150. évfordulóra). Emellett szeretnék egy novellaciklust megjelentetni a 20. századi kisemberekről (nagyapám lenne a prizma). Aztán jó lenne megírni a szabadságharcos regényemet, s ha lesz még időm, akkor befejezni a 11. századi történelmi regényciklusomat: Szent Lászlóval!

Árpás Károly megigazította szakállát. Elbúcsúztam tőle, kikísért a gimnázium ajtajáig. Ajánlom a később megjelenő kötetet a szakembereknek és az Aranyt szerető olvasóknak; meg azoknak, akik kíváncsiak a 19. század középső harmadának emberi világára.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu