Kulturális folyóirat és portál

2020. március 18 | Várad | Társadalom

Vágytalanítva

Fám Erika esszéje:

Mindig óvakodtam a politika fogalmától, félelmetesnek, ismeretlennek, idegennek tűnt, tűnik. Valójában soha nem tudtam megragadni, valami megfogható jelentéssel felruházni. Minél több kontextusban találkozom vele, annál nyugtalanítóbb.

A politika fogalma nagyon erősen kapcsolódik a hatalom fogalmához. A szó etimológiája is egyértelműen erre utal, azonban a politika nemcsak a „városvezetés” feladatkörét foglalja magába, kiterjeszthető számos más területre. Meglepő, hogy Jacques Rancière[1] például úgy látja, hogy bárminemű művészet esztétikai programja nem más, mint politika. Rancière hangsúlyozza, hogy voltaképpen nem is kell összekapcsolnunk az esztétikát és a politikát, mert eleve ugyanannak a projektnek két formájáról van szó. Mert mi is a politika? A hatalom elosztása és a hatalomért folyó harc? Ebben a kontextusban tehát a művészet is, mint hatalmi harc értendő. De miféle hatalomról beszélhetünk a művészet esetében? A siker, az ismertség, az elismerés hatalmáról? Az eladhatóság, az érték, a megélhetés hatalmáról? A hírnév hatalmáról? Itt rögtön folytathatjuk a kérdések sorát: először a művész kell hatalmat szerezzen, hogy a művei hatalomra kerüljenek? Vagy egyszerűen érdekcsoportok értékrendje alakít mindent? A műnek van-e hatalma? A művet, a művészetet mindig a kor teszi, a kor szelleme diktálja, a hatalmi viszonyok teszik lehetővé, hogy azzá váljon, ami? De miféle hatalmi viszonyok? Rancière nem választja el a politikát a művészettől, állítja, hogy a művészet esztétikai programja is politika. Ha elvek felállítása, értékrendszerek, paradigmák határainak körvonalazása a politikának és a művészetnek is sajátja, és ha mindezt a hatalom birtoklásáért teszik, akkor egyértelműen egymás meghosszabbításaként, illetve egy adott társadalmi struktúra megjelenési formájának tekinthetjük mindkettőt.

Ha a kiterjesztett értelmezési mezőben maradunk, akkor a politika fellelhető a társas lét bármely kontextusában, a fegyverkezés nemzetközi döntéseitől a háziasszonyok vásárlási logikájáig. Politikusnak lenni nem más, mint hatalmat gyakorolni adott közösség életében, prioritásokat érvényesíteni, érdekeket képviselni. Ebben a kiterjesztett interpretációban mindannyian politikusok vagyunk, jól vagy rosszul politizálunk. De mit jelent jó politikusnak lenni? Lehet-e tanulni, hogy valakiből jó politikus legyen? Mondjuk otthon, a munkahelyen, a klubban, a baráti társaságban. Van-e kultúrája a politikának? Kultúrpolitikáról sokat beszélünk. De a kultúra politikájával hogy vagyunk? Vannak-e minták? Van-e recept? Vagy sejtésen, intuíción, ambíción, arrogancián, kitartáson, következetességen múlna minden?

Deleuze és Guattari az Anti-Ödipus című közös művükben a mikropolitikát mint alapkategóriát határozzák meg, amely a makropolitikával szemben a kis dolgok politikáját jelenti. Nem föltétlenül a jelentéktelen dolgok politikájáról van itt szó. A mikropolitika szoros összefüggésben van a vágy gépezetével. A francia szerzőpáros megkülönbözteti a valós, személyes, szubjektív vágyakat a társadalom, a közösség által generált vágyaktól. A társadalom és a gazdaság létrehozza, fenntartja, működteti a vágyak egész sorozatát, s ezeket mi, a vágyak megélői, követői aligha tudjuk megkülönböztetni valós vágyainktól[2]. A vágygépnek része a hatalmi vágy, és itt egy fogalmi csomóponthoz érkeztünk, nevezhetnénk ezt a vágyak felett gyakorolható hatalomnak vagy a vágyak kiszolgálását célzó hatalmi indíttatásnak. A politika tehát a vágyak generálását célozza meg elsősorban, de nem is akármilyen vágyakét, hanem azokét, amelyek valamilyen érdeket szolgálnak. Így vágyakozunk nagyon sok mindenre, tárgyakra, tulajdonra, karrierre, kapcsolatokra, kipipálható élményekre, biztonságra, bizonyosságra, tudásra, elismerésre, és úgy kezeljük ezeket a vágyakat, mint legbensőbb, titkos vágyakat, miközben megfeledkezünk valós vágyainkról. És aligha tesszük fel a kérdést, hogy vajon a leghőbb vágyaink a saját vágyaink-e, vagy örökölt, tanult vágyak, divatos vágyak, muszáj-vágyak. Mintha a politikának egyetlen célja lenne, hogy megfosszon saját vágyainktól, és helyette más vágyakat ültessen el bennünk. Mintha semmi mást nem akarna, mint vágytalanítani. Minél erőszakosabb a politika, annál nyilvánvalóbb, hogy ez történik. A kifinomult politikai eszközök észrevétlenül teszik ugyanezt. És erről beszél a legkevésbé a politika, pontosabban erről beszél egyfolytában, amikor a többes számot használja, a szónok mindig képvisel, valakik nevében beszél. A többes szám pedig a vágyak kiterjesztését is jelenti. Együtt vágyakozni – ez a politika legfontosabb üzenete, összetartozni, és azonos vágyakra építeni. És ezt elsősorban nyelvi szinten. A politika első körben nyelvi produktum, a megfelelő retorika, a megfelelő tartalmak, a megfelelő vágymegnevezés, vágykeresés ad hitelt létezésének. Ami ez után van, azt többnyire az elégedetlenség szüli. A hatalom nyelvi eszközökkel szerezhető meg, minden szinten, a párthatalmi vonatkozásokban ugyanúgy, mint a művészetben, a kereskedelemben vagy a párkapcsolatban, mindenhol, ahol legalább két ember együtt van. A politika kultúrája, illetve a kulturált politika tehát valahol ott kezdődik, ahol a beszéd kultúrája. A megfogalmazás kultúrája, a verbális kifejezés milyensége, tálalása, környezete nagyban meghatározza, hogy mennyire eredményes a politika.

Politika nincs mindig jelen a társadalomban, míg a hatalom és a hatalmi harc állandóan érezteti hatását. Politika – Rancière Mésentente című műve szerint – csak ott van, ahol a megszólalásért folyik a harc. De miként lehet szóhoz jutni, és hogyan lehet elmondani azt, amit egyes politikai csoportok fontosnak tartanak? A politikai monológ egy közösség kihangosított vágyainak a megfogalmazása. A generált vágyak megfogalmazása? A valódi vágyak elhallgattatása? A politikai diskurzus milyen vágyakat hangosít ki és milyen vágyakat halkít le? Akkor beszélhetünk kulturált politikáról, ha az a valós vágyaknak is hangot ad? A politika a vágyakról való beszédben mutatkozik meg leginkább. Ez minősíti a politikát. Ha a politika a fogalmakba kapaszkodik, akkor a vágyak megnevezésén, pontos körülírásán, közvetítésén múlik, hogy mennyire lesz sikeres és mennyire képviselheti a hatalmat. A politikai diskurzus ebben az értelemben nem argumentatív jellegű, nem bizonyít és nem magyaráz, hanem egyszerűen megfogalmaz, kijelent, és ha azt fogalmazza meg, amit a közhangulat diktál, vagy diktálhatna, ha hangot kapna, akkor szerencséje van, mert a hallgatóság azt érzi, hogy helyette szóltak, hogy pontosan azt hallja vissza, amit ő maga is szeretett volna megfogalmazni, csak nem talált megfelelő szavakat hozzá vagy nem volt alkalma megnyilatkozni vagy nem merte elmondani. Lehet, hogy ez a közérzet később jelenik meg, mint a diskurzus, amivel találkozik, de a közösség mégis heurisztikusan tud azonosulni az elmondottakkal, és úgy éli meg mindezt, mintha a saját még felszínre nem került vágyainak a megfogalmazásával találkozott volna.

Hosszú távon a politikának mintha az lenne a feladata, hogy vágytalanítson, hogy a valós vágyaktól eltávolítson, miközben helyettesíti azokat az aktuális érdekszféra vágygyártó mechanizmusainak termékeivel. A vágygép[1] a politika segédeszköze, amelyet a diskurzus fed el. Mint ahogyan sokféle diskurzus létezik, a vágygépek is sokfélék lehetnek, és a diskurzus milyensége sokat elárul a vágygépek működtetéséről, még akkor is, ha nincs egyenesen arányos megfeleltetési reláció köztük. Lehet, hogy nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire a saját vágyaimról vagy generált vágyakról beszél a politika, és az sem, hogy mennyire vagyunk képesek felismerni vágyaink valódiságát, művi mivoltát, hanem inkább az, hogy mennyire érdemes mélyen azonosulni a vágyakkal, amelyeket helyettünk fogalmaznak meg. A feltétlen elragadtatottság helyett a kérdéseink pontos, – mások számára is – érthető megfogalmazása jelenthet kiutat a palackból, még ha alkalmilag is.

Megjelent a Várad 2019/5. számában

Jegyzetek:

[1] Jacques Rancière: Esztétika és politika, Slavoj Žižek utószavával. Ford. Jancsó Júlia. Műcsarnok, Bp., 2009.

[2] Deleuze, Gilles – Guattari, Félix: Tausend Plateaus. Kapitalismus und Schizophrenie, Berlin: Merve, 1992.

[3] (Deleuze–Guattari)

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu