Kulturális folyóirat és portál

2016. június 5 | Támba Renátó | Irodalom

Úton

Nevelőim bekötött szemű angyalok voltak,
akik reggelire keserű teát és penészes kenyeret adtak,
ebédidőben egy meddő szobába zártak a napi spermaadagért,
vacsoraidőben pedig már ágyban voltam, egymagam,
testem átjárta a hájas sötét,
és keserű slájmot szívtam, fel, az agyamba.
Elalvás után szúnyogok lepték el testem,
ágyam alatt csótányok tanácskoztak sorsom felől.
Néha egy megmentővel álmodtam, aki elvisz magával
erről a bélsárral feltöltött helyről,
de miután meguntam szürke álmaim, útra keltem egymagam.
Lábaim azóta nem pihennek, szívem sem csüggedhet, soha,
szapora öntudatom az ismeretlenbe vezet.
Hosszú évek óta úton vagyok, benzinszagú ápolóim mást nevelnek már helyettem,
de talán most is engem átkoznak a reggeliző asztalnál,
ahol keserű teát és penészes kenyeret adnak egy sovány, néma kisgyereknek.
De az átok rajtam már nem fog.
Nem hiszek már másban, csak az oltalomban, amit az út nyújt.
Nincs más, csak az út, amit lépteim rajzolnak,
bele a végtelenség medrébe,
ahol csak megismerés van, de nincs végső ismeret.

 

 

 

Megjelent a Várad 2015/11. számában.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu