Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 1 | Ilyés András Zsolt | Irodalom

Utolsó kívánság

A vénasszony már hónapok óta nyomta az ágyat. Amióta végrehajtották rajta a gyomorműtétet, azóta nem vett erőt magán, hogy legalább az illemhelyre kifáradjon.
Szerencséjére a menye türelmesen gondozta – egy ide(g)ig. Ugyanis kezdett ráunni az anyósa kényeskedéseire, mivel az reggeltől estig nyöszörgött: hogy neki milyen erősen fáj a gyomra… hogy őt senki nem sajnálja… hogy őt keményen megbüntette az Isten, pedig világéletében eljárt a templomba stb.
Elszánta magát a fiatalasszony, hogy véget vet ennek a rémes önsajnálatnak: egy fehér lepedőt öltött magára, majd megbújt a vénasszony ajtajánál. Nem kellett sokat várnia a megszokott siránkozásra.
– Istenem, mé nem veszejtesz el, hogy többet ne szenvegyek – így a vénasszony. – Mit ér az életem, ha örökké gyötör a fájdalom.
Erre várt a mennye. Nagy zajt csapva rontott be a meghalni vágyóhoz, és ott megállt az ágy fejénél.
– Annyira híttál, há eljöttem, hogy magammal vigyelek – szólt rá az anyósára. – Van utolsó kévánságod?
A vénasszony beijedt ettől a hirtelen beteljesedéstől. Persze, eszében sem volt meghalni… Csak sajnáltatni akarta magát a menyével, akiről természetesen nem sejtette, hogy a lepedő alatt van.
– Jaj, én édes halálom, ne engem vigyél el, hanem a menyemet – fogta menekülőre a beteg.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu