Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | Szabó Attila DLA | Társadalom

Útinapló

A szentpétervári pityeritolvaj luvnyája átszellemült ábrázattal kéri számon élete párján, hogy ha már Nizzát nem mutatta meg neki, legalább Moszkvába jussanak el. És oda feltétlenül!1

Hónapokkal ezelőtt egy barátom újságolta, hogy beválogatták egyik munkáját egy moszkvai kiállításra. A második moszkvai biennáléra, amelyet harmincöt év alatti művészek munkáiból rendeznek.2  Miután gratuláltam, félig tréfásan azt is megjegyeztem – jól ismerve azt a művet és az installálásával járó feladatokat –, hogy szívesen segítek felépíteni, alkalomadtán, az emlékművet.3  Hetekkel később Szabolcs említette, elképzelhető, hogy szüksége lesz az általam felajánlott segítségre Moszkvában, és azt is, hogy autóval készül odautazni.

Európa keleti tájékán éldegélve egy moszkvai kirándulás lehetősége egészen különös képzeteket ébreszt, főleg azért, mert az első ilyen városlátogatás reménye csillant meg. Kihagyhatatlanul és reflexszerűen rémlenek fel a néhai kötelező tanulmányok kínosan megkopott emlékmaradványai; az orosz nyelvtankönyv olvasmányos részeiből táplált, Moszkva nevezetességeit kimerítő – jelzős szerkezetekkel dúsan tűzdelt – fogalmazvány, melyet nem volt elég megírni, még szó szerint, emlékezetből felmondani is kötelező volt egykor. Így Moszkva az a város, melyet az előtt ismerni véltem, mielőtt e kollektív ismeretet tapasztalatokkal alátámaszthattam volna. Természetesen egészen más minden, mint azt korábban képzeltem. Persze repülőre ülve pár óra alatt a seremetyevói reptéren landolhat a turista, és ha ismeri a helyi szokást, bármely személyautót leintheti – az egyébként borsos taxiszámlát megspórolva –, hogy az alkalmi tarifa kialkudása után a kívánt helyre utazzon. De mi négyen4  – kalandvággyal pufferolt praktikussági okokból – egy tizenhat éves Volkswagen Golffal indultunk útnak. Meg kell itt jegyeznem, hogy minden szkepszisem ellenére az autó remekül bírta a hosszú utat. És a sofőr is, ugyanis Szabolcs kisebb szünetek beiktatásával képes akár tizenöt, tizennyolc órát vezetni folyamatosan, ha van elegendő mennyiségű buborékmentes ásványvíz az utastérben. Mindez nem annyira meglepő, hiszen korábban sok esetben a Debrecen–Pécs–Debrecen útvonal autópálya nélküli verzióját használtuk gyakorlatozni, és most „csak” annak a távnak közel kétszeresét kellett megtenni. Szlovákián, Lengyelországon és Litvánián keresztül Lettország volt az útirány és Riga az úti cél. Ott, a Friendly Fun Franks Hostelben (amelyet mindenki szíves figyelmébe ajánlok, ha arra vetődne) kollégiumot idéző, négyágyas szoba mellé welcome italokat is kaptunk, és a kötelező városnézés után a zsúfolt bárban még a focivébé aktuális mérkőzéseit is követni tudtuk. Eztán az utazókra jellemző „gyorsan sok” alvás következett, hogy reggel nyakunkba vegyük azt a maradék, nagyjából ezer kilométert, ami még Moszkváig hátravolt. Lettországot elhagyva és Oroszországba belépve, a határ két oldalán hosszú sorokban várakozó benzinüzérek látványa meghatározó emlék, bár nem itt találkoztam e jelenséggel először. Mikorra az érthetetlenül bonyolult adminisztráción és csak látszatra gondos poggyász- és járművizsgálaton túljutottunk, megértettük azt is, hogy az orosz habitus fikarcnyit sem változott hosszú évtizedek alatt és politikai ideológiák cserélődése ellenére; éppolyan ma is, mint Gogol, Csehov vagy Dosztojevszkij írásaiban. És az orosz táj is éppolyan vadregényes. A balti országok vidékein megszokott látványelem volt – egymásba érő konvex formákként – a sok takaros farmgazdaság. Kaszálók váltották a gabonaföldeket, néhol teheneket, lovakat láttunk kipányvázva, traktorok, munkagépek jelezték, hogy dolgos emberek laknak e tájon. Mindehhez képest Oroszország azon részén – legalábbis – adott egy Moszkvába vezető nyílegyenes út, melyen jóformán kifliívű kanyarnál nagyobb nincs is, minősége ugyanakkor alig jobb a földútnál. Ennek mindkét oldalán érintetlen a növényzet, hatalmas, műveletlen földterületekkel, erdőségekkel és Alice álomországát idéző, gigantikus méretű gyomnövényekkel. Lakott területet nem is, vagy csak alig és messze látni, embert is nagy ritkán: egykedvűen tartottak valahonnan valahová; leginkább úgy tűnt, ők egész életükben csak bolyonganak, de soha nem érnek célba.

Éjszaka értünk Moszkvába, és viszonylag hamar a hotelt is megtaláltuk. A városból szinte semmit nem láttunk: hatsávos utat, lakótelepet és kihalt kínai piacot, mindezt cirill betűs kivitelben. Másnap feltérképeztük a kiállítási helyszínt. Laza ötven perc a metrón, egy átszállással. Viszont a metró új tapasztalat. Minden várost jellemez a metróvonala, miért ne lenne ez így Moszkvával is? Az állomások kivétel nélkül nagyok, tiszták és szépek, a vonatok ugyanolyanok, mint Budapesten. Különös az, hogy minden mozgólépcső tövében, kis üvegfalú fülkékben egyenruhás felvigyázófélék ülnek, kiknek feladatköre számunkra teljesen ismeretlen volt. Leszállunk a Kurszkaja állomáson, a vasúti pályaudvarnál. A kiállítás helyszíneit keresve elhaladunk néhány kifőzde, kioszk és áruda között. Az utcai árusokat, bazárosokat kerülgetve az egykori KGST-piacok sajátságos szag- és látványvilága rémlik föl. Keresgélés közben egy stencilt fedezünk föl, amely Banksy kilétét kérdőjelezi meg5,  majd egy másikat követve, (narancsszínű Boykot! szöveg, fölötte áthúzott gyár piktogrammal) eljutunk az Artplayhoz, ami egy épülőfélben lévő dizájn komplexum több épületszárnnyal, több szinttel. Mesterien felfújt graffitival borított házfalak között talicskázó munkásokkal és cigarettázó irodai dolgozókkal teleszórt udvarról jutunk fel az épület második szintjére, ahol kábelfektető, csővezetéket daraboló szakemberek között, az ívhegesztő ibolyafényében és a sarokcsiszoló csillagszóróján át térképeztük föl a tér adottságait, lehetőségeit és korlátait.

Süli-Zakar Szabolcs Emlékmű című installációjáról tudni kell, hogy egy valódi utcasziget rekonstrukciójáról van szó. Ez eredetileg 22 méter hosszú, másfél méter széles, gazzal borított objektum. Egyik végén kötelező haladási irányt jelző közlekedési tábla, a túlsón pedig stoptábla, alatta sárgán villogó jelzőlámpa, az alatt pedig eredetileg a szemből érkezők helyes haladási irányát jelző tábla. Korábban Pécsett, a Fiatal Kortárs Állásfoglalások című kiállításon6 láthatta a közönség a Zsolnay gyár üresen álló, rusztikusan szocreál épületrészében. A mű teljes egészében egy komplexebb alkotás, és két részből áll: egy kétcsatornás videoinstallációból, Munka címmel, és az utcasziget rekonstrukciójából. Mindez egy néhai debreceni koldusnak kíván emléket állítani, aki ezen az elválasztó szigeten újságot árulva gyalogutat taposott magának. A videó – mely mindaddig állóképet mutat, míg valaki el nem halad előtte – első bemutatása a 2007-es Debreceni Nemzetközi Művésztelep7 zárókiállításán volt, majd szerepelt az Utca 2008 című kiállításon a Gödör Klubban, illetve 2009-ben az ACB Galéria Blokkolt folyósítás című kiállításán. Az Emlékmű és a Munka még nem volt egyszerre, egy kiállítótérben bemutatva. Pedig érdemes lenne.

Kitűnő helyszínt kapott a mű a csarnok végén elterülő széles teraszon. Hiszen a hatsávos utca fölött kétemeletnyi magasságban, sajátos konnotációkat szül egy szimpla járdasziget látványa, főleg ha a háttérben néha egy-egy villanyvasút is elhalad. Négy napig folyt a munka, ami effektív egy nap alatt elkészíthető lett volna, ha az előzetes levelezés és a helyszíni egyeztetés eredményeképpen a szükséges három köbméter föld, illetve a gyepszőnyeg azonnal rendelkezésünkre állt volna. Végül persze minden megoldódott, a mű elkészült, és mi – de leginkább Szabolcs – elégedettek lehettünk és voltunk. Mindeközben a többi alkotás is alakult, a kiállítás is kezdte felvenni végső arculatát. Annak egészéről elmondható, hogy a színes nemzetközi művészmezőnynek köszönhetően (és Daria Pyrkina kurátori válogatásának dicséretére) izgalmas, friss szemlélettel találkozhattunk. Mindez a művek jelentéstartalmán túl megmutatkozott a választékos médium- és térkihasználásban.

Mindazonáltal nehéz írni magáról a kiállításról. Több oka is lehet ennek: minden bizonnyal a legnyomósabb érv – ha már egészen személyes élménybeszámolóvá formálódott ez az írás – a megnyitóünnepségen elfogyasztott, jelentősebb mennyiségű promóciós ital bódítóan tudatmódosító hatása. Talán az előbb említett okból attribúciós torzulás áldozata vagyok, de emlékeim szerint patakokban folyt a vodka, melyet asztalszélességben felhalmozott féldecis poharakban próbáltak felfogni, vagy különös koktélokhoz adagolták a mixerek, és fekete dresszbe öltöztetett, csinos női androidok szolgálták fel. Legalábbis annak tűntek ott és akkor… (a megnyitót követő partiról már nem is merek beszélni). Más megközelítésből azért nehéz írni a kiállításról, mivel az megkövetelne részemről bizonyos pontos adatközlést is kiállítókról és művekről, legalább az elvárható minimális információkra gondolva: név, cím, méret, technika stb. Mindezekkel azonban eléggé csehül állok. Ugyanis az installáció építése során, a kínosan hosszúra sikerült várakozások alatt – sörözéssel foltozva az időn ütött lyukakat – sok művésszel barátkoztunk össze, neveket mégsem, csupán arcokat és nemzetiségeket jegyeztem meg. Így – bocsáttassék meg egyszerűségem – ott dolgozott a nagyon szimpatikus japán srác, a lipcsei fiúk (akik közül az egyik ráadásul norvég), a belorusz lány, a graffitis csávó, a kissé rezignált kanadai fiú és sokan még.8  További nehézség, hogy a kiállított művek tulajdonképpen a megnyitó utolsó utáni pillanatára készültek csak el teljesen, korábban nem nyílt mód azok áttekintésére, később pedig időnk nem maradt ugyanerre. Olyan performatív és akció jellegű művekkel is jelentkeztek művészek, melyek csak akkor, abban a rövid intervallumban voltak láthatók és értelmezendők, később dokumentációkból rekonstruálható élményszekvenciák maradnak csupán. A vetített videoművekkel pedig (sajnos) az a szokásos gyakorlat erősödött, hogy megnyitón szinte lehetetlen megfelelő interpretációt találni, csupán néhány másodperc az, amíg lekötheti a figyelmet egy-egy képsor még akkor is, ha az megfelelően intenzív vagy szuggesztív hatást fejt ki. Tovább fokozta a tudáshiányt az információs táblák szűkszavúsága. Egy zömében (vagy talán egészében) neokonceptualista műveket felsorakoztató kiállítás esetében igencsak kívánatos lett volna, számos esetben szinte kötelező, hogy rövid statementek körvonalazzák azok tartalmát. Mindezek hiányában, pár hét távlatából és a pusztán dokumentációértékű fotóim narratívájára hivatkozva nem vállalkozhatom a kiállítás szakmai értékelésére, még az alapvető leíró módon sem. Mivel a rendezvénysorozat számomra nehezen áttekinthető, néhol csak orosz nyelven olvasható honlapját is hiába böngésztem utólagos információgyűjtés céljából (a kiállítás mottójául szolgáló, ámde nem túl eredeti „Qui Vive?” ideológiájáról szándékosan nem ejtettem szót), egyetlen reményem az illékony impressziók és félinformációk utólagos rendezésére az, ha egy tisztességesen szerkesztett katalógus (és/vagy weboldal) alapján mindezek a közeljövőben összeilleszthetők lesznek. A résztvevők nevében írhatom, hogy ez irányú igényeink talán nem maradnak kielégítetlenek.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu