Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | Tavaszi Hajnal | Kultúra

Újságpapírból épült színház

110 éves a váradi kőszínház épülete, és ugyanennyi év telt el az első állandó nagyváradi színtársulat megalakulásától. Az akkori városatyák válaszolni tudtak a kor kihívására vagy a kordivatra, és egy év alatt tető alá hozták színházukat, igazgatót és truppot szerződtettek. Száztíz év elteltével a színház felújítási munkálataihoz két esztendő sem volt elegendő, miközben kalapács alá kerül a váradi szecesszió egyik remeke, az elöljáróink számára is fontos Vágó-ház, gomba módra szaporodnak a zengerájok, fogadók, kávéházak és bevásárlóközpontok. Gazdasági krízisről beszéltek akkor is, mint ahogyan ma is, voltak pártérdekek és gazdasági huncutságok, változó volt a közhangulat. Azóta csupán a magasztos célokról kopott le az aranypor.

A tizenkilencedik század végén a zsibongó kereskedőváros, Nagyvárad nyüzsgő, utazó, befektető, kezdeményezőkedvtől fűtött polgárainak és virilistáinak urbánus igényei túlmutattak a kisváros keretein. A technika vívmányai, a vasút, telefon, vízvezeték, gáz-, majd villanyvilágítás, boltok és kávéházak, városi uszoda és nem utolsósorban a sajtó nyújtotta új életstílus gyors adaptálásával egy időben megfogalmazódtak a nagyvárosias kulturális intézmények iránti igények. A modern Nagyvárad első legjelentősebb kulturális intézményének, a város állandó kőszínházának a felépítésével veszi kezdetét a belváros nagyvárosias, a Sebes-Körösön átívelő híddal összekötött tereinek, a Bémer térnek és a Szent László térnek a kiépítése.

Az ódivatú Színkörben fellépő vándortársulatok változó minőségű előadásai, a Rózsabokorhoz címzett fogadó duhaj cigánynótázása vagy a Fekete Sas fogadó zengerája már nem feleltek meg az új stílnek, a városlakók a társadalmi nyilvánosság új színterének felépítésével az általuk ismert vidéki kultúrközpontok szintjére kívántak avanzsálni. Ha nem volt a kolozsvárihoz fogható mecenatúra, volt befektetői kedv és vállalkozói tőke, amely Bulyovszky József dinamikus polgármester vezetésével győzelemre vitte a több éve elnapolt színházépítési tervet. A színház helyének és költségeinek kérdésében az elöljárók napirendre tértek, a város építészei, ifj. Rimanóczy Kálmán és Starill Ferenc keményen küzdöttek érdekeik érvényesítésért, mígnem Rimanóczy csatlakozott a törvényhatósági közgyűlés javaslatához, miszerint a Magyarországon már ismert Hellmer Herman és Fellner Ferdinand bécsi céget is fel kell kérni a pályázaton való részvételre. E cég bebizonyította versenyképességét a pesti népszínház és vígszínház, a fiumei (1883), pozsonyi (1886), szegedi (1882–1883) és kecskeméti (1896) színház rekordidő alatt való felépítésével.

A tanács a bécsi műépítészek terveit fogadta el, a kivitelezést ifj. Rimanóczy Kálmánra, Guttmann Józsefre és Rendes Vilmosra bízták, a belső díszítést az ugyancsak nagyváradi Peller Ferenc végezhette, a belső aranyozási munkálatokat a budapesti Eichornen cégre bízták, a színház előtt felállított két szoboralakot a budapesti Mayer Edénél rendelték meg.

A színház épületének felépítése 1899 júniusától 1900 októberéig tartott, 8 888 000 korona anyagi áldozattal, miközben a Bazár-szorost is átalakították. A városatyákat az áldozatvállalásban magasztos célok vezették, úgymint a város erkölcsi reputációja, a nemzeti érzület és a magyar nyelv ápolása; fekvésénél fogva a városra háruló kultúrmisszió, nem utolsósorban a Fő utca rendezése és a villamos vasút létesítésének nagy kérdése voltak a mérvadók a munkálatok beindításakor.

A városi tanácsosokból alakult színházépítésre felügyelő bizottság és színügyi bizottság komolyan vette feladatát, az elnökök, Bulyovszky József polgármester és Hoványi Géza tanácsos a legapróbb részletekig felügyelték és irányították a testületük munkáját, a művészeti kérdések megoldására bevonva a Szigligeti Társaság elnökségét, élén Rádl Ödönnel. Nevet is kapott a színház: a banális Városi Színház helyett a város szülötte, akkorra már irodalomtörténeti nagyság, Szigligeti Ede drámaíró emlékére a Szigligeti Színház nevet.

Az akkori városatyák neve száz év alatt szinte teljesen kikopott a köztudatból, a színház épületéhez a Fellner és Hellmer cég, valamint Rimanóczy Kálmán neve tapadt, erre a sorsra jutott az egykori Szigligeti Társaság is: Rádl Ödön nevét az Ady-affér kapcsán említik.

„Újságpapírból épült a színház” – idézzük Nagy Endrét. Valóban, a három helybeli hírlap, a Nagyvárad, Nagyváradi Napló és Szabadság (ahol már Ady Endre is megkezdte működését) egy éven keresztül – a kínai háború, a zsidók romániai tömeges kitoloncolása, a Dreyfus-per eseményei, József főherceg nagyváradi látogatása, az új városháza tervének megvitatása, Goldiş ortodox püspök beiktatása, a társasági élet eseményei, a képkiállítások, bálok, bicikliverseny, a gazdasági tárgyú és képviselőházi hírek mellett – folyamatosan közli a színházépítéssel kapcsolatos hosszabb-rövidebb közleményeket, az első csákányvágástól a zárkő elhelyezéséig, a telekkisajátítástól az építkezési tervek ismertetésén, a színügyi bizottság tevékenységén át a színházi rendszabályig és illemkódexig. A színház ügye a város ügyévé vált: a világítással kapcsolatos hírek, a színigazgató megválasztása, a társulat szerződtetése, az ünnepélyes megnyitó megtervezése, a színház épületét ábrázoló és a Láng-féle papírkereskedés kirakatában megtekinthető képeslap mind-mind a helyi sajtó témájává vált.

1900 nyarán a színügyi bizottság pályázatot írt ki a színigazgatói állás betöltésére. Két színházi múlttal rendelkező szaktekintély pályázhatott sikerrel: Vidor Dezső és Somogyi Károly. A nyertes 75:34 arányban Somogyi lett. Megkezdhette a trupp toborozását és a repertoár kidolgozását. Közben, a budapesti Színházi Újság híresztelése szerint, a színügyi bizottság és a Szigligeti Társaság pályázatot írna ki olyan alkalmi színműre, amely a nagyváradi színészet százéves múltját lenne hivatva ismertetni, s a nyertes pályamű bemutatására a budapesti Nemzeti Színház művészeit kérnék fel. Ez megszégyenítése lett volna Somogyinak, aki 24 darabból álló repertoárral állt a bizottság elé.

1900. július 11-én az ünnepélyes megnyitó programja is a közönség elé került. Mintha fogytán lett volna a pénz, a színügyi bizottság helyi erőkből kívánta megszervezni az ünnepet. A korszellemnek és -ízlésnek megfelelően, klasszikus, nemzetiesen emelkedett hangvételt kívántak megütni. Ismert, de helyben elérhető tollforgatókat kerestek. Eredetileg Endrődi Sándor népies költő-fordítóra esett a választásuk a prológ megírására, továbbá a verses drámák korabeli mesterét, Váradi Antal drámaírót, reáliskolai tanárt kérték fel a város színháztörténetét bemutató előjáték megalkotására. Az ünnepi műsor később változott, a Nagyváradi Napló híresztelése szerint nem Endrődi, hanem „egy helybeli stréber” írja a prológot.

Nem terveztek országos méretű ünnepet, nem csoda, hiszen József főherceg, aki részt vett a szegedi színház megnyitóünnepségén, jóval korábban tartózkodott a városban, katonai szemlén, Schlauch püspök vendégeként. Az esetleges remény, hogy részt vehetne a megnyitón, szertefoszlott, díszvendégnek mindössze azokat a színházi direktorokat hívták meg, akik a városban tevékenykedtek és még életben voltak. Löw Dániel tolmácsolta azoknak a budapesti zsurnalisztáknak a részvételi szándékát, akik valamilyen szállal a városhoz kötődtek. A Szigligeti Társaság Emlékkönyvet jelentetett meg országos és helyi jelességek emléksoraival. Készült az alkalomra selyemre nyomtatott meghívó program, képeslap és menükártya. Augusztus 25-re Somogyi Károly utólag, a színügyi bizottság javaslatára szerződtette Paulayné Adorján Bertát, Balázs Olgát és Batizfalvy Gizellát, akikkel a trupp létszáma körülbelül száz főre emelkedett. A 37-es ezred leszerződtetett katonazenekarát Delin Henrik vezényelte, az ünnepi megnyitóra Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját javasolták.

A terv sikerült, csak a fotográfusok hagytak emléknyomokat az eltűnt Sáfárd-, Mayr- és Karguly-házról, a Tóth-féle udvarról a Rózsabokor vendéglővel; Weiszlovitsnak a bontás miatt benyújtott fellebbezései ad acta kerültek. Valószínű, senki nem gondolt komolyan a színház rendszabályára, amelyet röviddel a megnyitó előtt még temetkezési vállalkozáséhoz hasonlítottak.

A görög oszlopos színház vonzotta a korzózókat, idegenforgalmi látványként is számon tartották, és nem feledkezhetünk meg a téren levő kávésok és vendéglősök számításairól sem, akik az év folyamán országos konferenciájukon hangot adtak érdekérvényesítésüknek.

Esténként, amikor a lámpák fénye bevilágította a teret, a konflik bekanyarodhattak a színház kocsifelhajtójához, a város kíváncsiságtól fűtött közönsége türelmetlenül vette birtokba Thalia váradi templomát.

A felfokozott érzelmű lokálpatrióták egymásra licitálva éltették a nagy művet és a nagy múltú váradi magyar színjátszást.

Száztíz év múltán a sokarcú város ellentétektől fűtött közhangulatát idézi a Nagyvárad vezércikkírójának bájos híradása a megnyitóról és az erre érkező Ady-replika:

„…a magyar szinészet nagyváradi palotája elé ünnepi ruhába öltözött közönség sietett, hogy ott legyen az új oltár felavatásán (…) Dicsőség és hála dalát zengjük ez ünnepen mindazoknak, akik e templom köveihez akár csak egy porszemet is hordtak és akik az ügyért egy életen át nemes rajongással lelkesedtek. Nagyvárad minden lakosára kiárad a fény, mely azoknak a kitűnő férfiaknak homlokát övezi, akiknek nevéhez fűződik a Szigligeti Szinház dicsősége. (…) Szeretnők ha a nagyváradi szinház szelleme az egész országra tudna hatni s közszellemmé izmosodnék a magyar szinészet minden hajlékának.”

A felhőtlen lelkesedésre Ady másképp rezonált:

„Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegő, egymással szemben féket vesztett csapatok: midőn Nagyvárad város felgyújtja a tüzet új oltárán, mikor az eszmék szent templomában felhangzik az első prédikáció…

Mikor a fórum háborog: elszabadul minden vétkező indulat. Az egyenetlenség ördöge végigszáguld seregével a méltóságosan nyújtózkodó városokon, de nem kerüli el a verőfényes, csendes tanyákat sem. Ösztökél és uszít…

Fáj nekünk – önzők vagyunk talán –, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb emberek ünnepévé.

Fáj nekünk, hogy utolsóig sajtolt véráldozatunkkal nem értethetjük most meg áldozatunk nemességét. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel – ne szépítsük – magunkra maradtunk…

Mert a mi ünnepünk nem helyi ünnep. Tartalmasabb, jelentősebb a ma minden eseményénél. Emberségesebb időkben áthatna minden magyarul beszélőt… Hiszen itt, a mi falaink közt bontogatta szárnyait a magyar géniusz. A mi apáink lelkesedése adott lendületet neki repülni. S ha berzenkedő, önhitt krónikások elgethesedett budapesti színházaikban hangulatot keresnek: nekünk köszönhetik!

De nem csak ez fáj… A kibontott szárnyak hogy összetörtek azóta!… Mi azt hittük, hogy suhogásuk jobb jövő zenéje. Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást vártunk… S édesapáink lelkesedéséből szörnyű eltompulás, a szárnyakból piszkos kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett… Ott mászkálnak benne hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok pocsolyát! De jól tettük, hogy száz évig vártunk!…

Száz év óta messzi, filozófus nézők voltunk. A nagy szellemi tőkék üzérek, száraz szemű, piszkos tenyerű emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszű koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év előtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok.

Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a száz év előttieket. S ünnepeljük a jövőt!…

Nem értenek meg bennünket, tudjuk. Nem értik meg ünnepünkben a fájdalmat. Hogy értenék meg hát az örömet?…

Száz esztendő vágya, buzdulása, akarata ünnepel. Száz esztendő dekadenciája, eszmefecsérlése, szegénysége gyászol…

Javakban gazdagabb helyeknek oltá

ra régi. A mi áldozatainkat égették fel rajta. Felégették – az utolsó atomig…

Mi hálásak vagyunk a sors mostohaságáért. Mi megmaradtunk a régi ideálok mellett. Mi csak a szárnyakra emlékezünk, a repülő, a szállva szálló szárnyakra…

Eljönnek hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket… Nem fogják megérteni a mi egyesítő ünneplésünket…

Hogy is értenék meg?… A száz esztendő elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Ők már csak a pocsolyákat látták. Mit tudják ők, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!…

…És úgy legyen!… Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.

Ha a fórum zagyva népét lehetetlen indulatok nem zavarnák, a mi ünnepünk az egész magyarság ünnepe volna. Ha új nemzedéket nem nevelt volna a dekadencia, megértenék tán a mi ünnepünk lelkesedését…

…Így talán magunkban ünnepelünk. Ünnepelünk büszkén és reménnyel. Mert kigyúl a tűz a mi új oltárunkon, és tudjuk, hogy áldozatunk kedves lesz az eszmék Eszméjének!…

Fogadja áldozatunk kedvesen. Ami száz év előtt volt a mi szent lelkesedésünk, rozoga deszkapadja a magyar és becsületes ideálimádásnak, legyen az a Szigligeti díszes, büszke háza is.

Zajongjon a fórum, mardossák egymást a zagyva tömegek. Mi e szent, ünnepi entuziázmusban új oltárunk tisztító lángjától a szent tűzimádás életre kelését várjuk.

E hitben, ez imádságban gyújtsátok fel a tüzet az új oltáron! Gyújtsátok fel, hadd száradjon a pocsolya!…”  (Szabadság, 1900. október 14.)

A díszes megnyitóünnepség 1900. október 15-én délután három órakor vette kezdetét a városházán, ahol törvényhatósági díszközgyűlést tartottak, Bulyovszky József polgármester, Hoványi Géza, a Nagyváradi Takarékpénztár vezérigazgatója, bizottsági elnök és Rádl Ödön ügyvéd, író beszédeivel. Ezt követte a zárkő elhelyezése a színház előcsarnokában, s a zárkő alá fémkazettába a díszközgyűlés jegyzőkönyvét, a díszbeszédek szövegét és az építészek zárszámadásait falazták be, emlékeztetőül az utókornak. Majd következett a színház ünnepélyes, jelképes átadása Somogyi direktornak.

A kokárdás törvényhatósági tagok, a helybeli notabilitások és helyi intelligencia, Fellner és Hellmer építészek és Festetich Andor gróf, a vidéki színészet főfelügyelője jelenlétében, birtokába vette Thalia templomát.

A Szabadság hírrovatában Ady Endre tudósította, kritikát nem mellőzve, olvasóit az eseményekről. A lelkesedés túlszárnyalta a több évtizedes mulasztást, a vezérférfiak és lelkes kultúratámogatók meghatódva vonultak be a díszes házba.

„Szigligeti háza, díszes fényű új oltára a magyar kultúrának, ma megnyitotta kapuit az ujjongva áldozóknak. Régi vágyak, régi küzdelmek áhítva várt perce volt a perc, melyben felgördült a nagyváradi állandó színház szűz függönye. A perc, melyben felcsendült az első szózat: lelkes poéma, ihletett ajkakról.

Egész napunk a lelkesedő, triumfáló öröm napja volt. Nem hasonló az obligát ünnepnapokhoz. Minden mozzanatán egységes, hatalmas, őszinte örömérzés ragyogott át: formákat áttörő, hideg programokat nem respektáló, felemelően erős és nemes.

Csak az tudja megérteni a mi nagy büszkeségünket, örömünket, aki átélte a lankasztó, szakadatlan küzdelem nagyságát. Az tudja csak megérteni: milyen áldozatra volt szükség ennyi meleg szív, nemes érzés, lelkesedés mellett!…

A régi vágy, íme, teljesült. Könny és taps fogadta a nagyváradi színház első, örök emlékű eseményét. Az áldozók, a díszes, az ünneplő közönség áhítattal mondta el az első áldozás imáját:

Teremtsünk mi is egy nagy korszakot,
Az ideálnak, mi küzdő hazánknak!…
Magyarok Istene, úgy áldd meg ezt a házat!…

Úgy áldd meg, úgy áldd meg! Az utolsó kalapácsütések visszacsengését mintha hallanók még, amint kíséri az ájtatos imát.

Annyi küzdés, vágy, reménység tanyája, légy méltó Szigligetihez, ehhez a mi halhatatlan nagyunkhoz. Falaid közé ne férkőzzék az eszmegúnyolás, a ledérség ocsmány, bűzös levegője. Maradj az ideálok csarnoka örökké!

S most, midőn a kitárt ajtók hosszú esték során várják, fogadják be a lelkesülők seregét: még egyszer adassék dicséret a nemes küzdőknek, akik a fényes új csarnokot legtöbb büszkeséggel nézhetik.

Művök létesült, s ennél nagyobb jutalmuk nem lehet. Neveikhez lesz kötve örökké a nagyváradi színművészet története.

A mai ünnep emlékezések-, küzdelmek-, sikerek- és reményekből fogant szent lelkesedése vegye körül mindig Szigligeti házát!”

(Szabadság, 1900. október 16. Ady Endre: A mi színházunk)

Műsoron: az előzetes hivatalos hírekkel ellentétben, a Prológot Sas Ede újságíró, szerkesztő, a Szigligeti Társaság főtitkára írta, romantikus hangvételben, Paulayné Adorján Berta (a színház állandó vendégművésze) tolmácsolta, ezt követte Váradi Antal drámaíró előjátéka a színészi lét nyomorúságáról.

Felgördült a függöny, Paulayné Adorján Berta, Várad régi kedvence drámai erővel adta elő Sas Ede hazafias töltetű Prológját:

Szigligeti Háza
Prológ a nagyváradi Szigligeti- Színház megnyitó ünnepére
1900. október 15.
Irta: Sas Ede

Te legcsodásabb háza a világnak!
Rajongva nézem bűvös falaid.
A földi mámor, földöntúli vágyak
S az örök dicsőség, mind itt lakik!
Festett tündérkert! A panasz, a vád
Zugó viharként támadnak ma rád
S én e viharban megrendülve kérdem:
Mi most a szinpad – s mi volt egykor, régen?

Fenségét látom Hellasz színpadának,
Örök dicső fényt hint reá az ég.
Ott büszke hősök koturnusba járnak,
Félisteneknek tapsol ott a nép!
Héroszok tüze lelkét lángra szítja
S győzni repül a marathoni síkra.
Egy Szofoklesznek hódolt ott a Múzsa –
S ma a kuplék bohóczát koszorúzza…

S előmbe tárul Róma czirkusza…
Élethatálra küzd a gladiátor.
Harsog a katakombák hymnusza
S reszket az ég a martirok jajától.
Rabszíjjas népek omlanak a porba,
Az Ave Caesar zendül haldokolva –
Világbíró nép fölséges hatalma!
– Ma léha bábok keltenek kaczajra…

S halljátok: lágyan suttog Romeo…
S halljátok Leart, hogy verseng a viharral?
Cordélia jő, angyalként csillogó
És Brútusz jő a Caesar-véres karral…
Csitt, csitt, hallgassunk! Ne zavarja semi
Hamlet vívódik: Lenni, vagy nem lenni…
A lét vagy nem lét volt akkor a kérdés
Ma – legfölebb egy frivol félreértés…
Dicső árnyak borongnak álmainkba –
Petúr mormolja tompán: Jó ’jszakát!
Kétségbeesve leomlik Melinda –
S látjátok Bánk bán bosszuló vasát?
Vad lázongás moraja kél az éjbe –
Tiborc keserve fölsikolt az égre!
Tiborcnnk most is volna még elég –
De üres tréfán kaczag ma a nép!…

És szívem elszorul a gyölrelemtűl…
Látom színházban ezt a mai kort.
Fülébe ha magasztos ige csendül:
Mindent kegyetlen gúnymosolyba fojt.
Mert lelkesedni – nem divat manapság,
Mi ide csábit, csak ledér mulatság.
Kalmárrá tette Thaliát az élet –
A porban hajszol olcsó nyereséget…

De ház így lesz ez mindig, mindörökre?
És így lesz e csarnokban is, minálunk?
Lelkünkbe intő szózat zúg dörögve:
Hogy Szigligeti szentelt földjén állunk!
Feléd tárul ki repeső karunk,
Mi drága, drága halhatatlanunk!
Ó szállj le a csillagodból ünnepünkre,
Megtisztulásra adj erőt szivünkbe!

(Halk zene. Háttérben feltűnik Szigligeti Ede képe.)

Magyarok Istene
Minekünk teremtett.
Bölcsődalod itt a
Köröspartján zengett.
S itt áll az emléked:
Nézz e palotára!
Homlokán a neved
Örök glóriába –
Aki csak olvassa,
Könnyezve megáldja.

Fajunk Messiása:
Az voltál minékünk:
Te bűvölted ide
Először a népünk.
Jegenyés falunkat
Nádas födelével,
Jámbor lelkű népe
Minden keservével –
Mikor verbuváltak
Minálunk kötéllel…

Zengte édesbusan
Dali csikóslegény:
„Ezt a kerek erdőt
Járom én, járom én…”
Mi fáj a szivünknek:
Szived eldobogta.
Ürömünk elzengted
Csapongó dalokba –
Áldjon meg az Isten
A haló porodba!

Látod, nem ugy van most,
Ahogy régen, akkor…
Mely téged körülvett
Hol van az a nagy kor?
Hóditó koldusok
Dicső sokasága,
Kiknek vérük hullt az
Országút porába –
S virág fakadt, áldás
A vérük nyomába!

Csillagtól vezetve
Apostolként jártak.
Templommá avattak
Silány deszkasátrat.
Szent ideáloknak
Raktak benne oltárt:
Igaz, erős hittel
Zengtek benne zsoltárt, –
Megtisztult a lelke,
Aki egyszer ott járt!

Az a deszkasátor
Ma kevély palota.
Csak az égi fénye,
Varázsa van oda.
Falait márványból
Magasra rakhatják.
Kivűl-belűl dúsan
Megaranyozhatják,
Azt a deszkasátrat
Ki nem pótolhatják…

De nem, az nem lehet!
Vérünk forrva lázad!
Megváltó szellemed
Betölti e házat!
A te csillagodra
Emeljük szemünket,
Esküre emeljük
Reszkető kezünket –
Imával fogadjuk
Erős Istenünknek:

(Zene elhallgat.)

Hogy mig körül zúg a zavaros ár,
Hogy minden szépet, jót örvénybe zárjon:
Álljon e ház, miként a sziklavár.
Mint hegytetőre épült templom, álljon!
S ha szennyes árviz zúdul a világra
Legyen az ideálok Ararátja!
Mert jaj a népnek – sorsa rút halál,
Ahol már nem divat – az Ideál!

Legyen e ház a Szigligeti háza!
Támadjon itt igaz magyar világ.
A költészet bűbájos virulása:
Magyar földünkből fakadó virág.
Legyen sasfészek, amelyből az eszmék,
Magasra törve, a napot keressék,
Fehér legyen a szárnyuk, – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!

S a mit a léha guny sárral dobált,
Mossuk tisztára, lelkünk súgarába.
A nőt is, a legszentebb ideált
Ültessük újra fényes trónusára!
Ragyogjon ujra liliomkoszorúja,
Támadjon ujra zengő trubadúrja!
S ruhád szegélyét csókoljuk rajongva,
Ó tiszta asszony, megbántott Madonna!

S amit a törpe kor ma csak nevet:
Itt prófétája szóljon ihletetten.
Lobbanjon föl a hazaszeretet
Tűzoszlopa a sivatag jelenben!
Támadjon költő, kinek dörgő hangja
Hazafiságnak legyen érczharangja.
És hirdessen a jóknak víg esztendőt:
Hisz megbünhődtünk multat és jövendőt!…

(A zenekar halkan a Hymnuszba kezd.)

…Ti, kik itt vagytok – halljátok szavunk?
S visszhangja kél-e, lázasan remegve?
Hisz minden vágyunk, égő óhajunk,
Hogy utat leljünk mindig szivetekbe!
Ti, kik itt vagytok – imádkozzatok:
Teremtsünk mi is egy nagy korszakot!
Az ideálnak! Mi küzdő hazánknak!
Magyarok Istene! Ugy áldd meg ezt a házat.

Ezt követte Az új oltár című előjáték, a drámaíró Váradi Antal műve, „aposztrofálva a múlt évtizedek szinészetének keserűségekkel teli vivódását az idegen nyelvű szinészettel szemben és a magyar szinművészet dicsőségének hajnalodását”.

A lelkes tapsvihar csitulásával felcsendültek Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának nyitóakkordjai.

A díszelőadás után a Zöldfa fogadóban zajlott a díszvacsora, díszvendégekkel. Először Bulyovszky polgármester emelte poharát, megköszönve Nagyvárad közönségének a színház építéséért kifejtett küzdelmét, melyben a hazafiság és a művészet iránti lelkesedés vezérelte. „És vezette még egyéb is – mint mondta –, az, hogy elhatározta, miszerint Nagyvárad városból, e nagy vidéki központból, a magyarság ez ős bástyájából modern és haladó várost alkot.” A modern város fogalmába beletartozik a művészet és tudomány mellett „a jó közigazgatás, mely elsősorban veti meg egy városnak fejlődési alapját” – sorolta fel érveit Bulyovszky. Ünnepi tósztok sora következett, éltetve a város adózó polgárait és az alkotókat.

Az eseményt a sajtó még napokig tárgyalta, hírek szivárogtak ki, miszerint a bankettre csak a budapesti sajtó képviselőit hívták meg, mi több, a társulat tagjairól is szinte megfeledkeztek.

„Egy elmaradt tósztról fog szólni az írás. Aki írja, újságíró ember, de most nem akar annak látszani. Ezért jött ide: a közönség panaszló rovatába.

Egy elmaradt tósztról szólok én hát. Nem mondták el e tósztot a tegnapi banketten. Nem mondták el, mert nem akarták elmondani, vagy elfelejtették. Mert elmondani lett volna rája ok.

Tegnap tudvalevőleg áldomást tartottunk egy nagy munka után. Nagy pohárból ittunk, fényesen mulattunk. A vendégeink meg fogják emlegetni – tudom. És mondottunk áldomásokat. Köszöntöttük a nagy mű nagy munkásait. Megérdemelték. Köszöntöttük a nagy mű kis munkásait. Megérdemelték. Áldassék, ki a pénzünkért haszonpercentet húzni kegyes volt.

Áldassék mindenki, aki áldomásozik. A magyar bankettek a magyar hibák orgiái, de mégis kedvesek. Mért ne legyen boldog, aki szót kap, s miért ne legyen boldog, aki dicséretet?

Elmondtam én már máskor, más helyütt, hogy mi nem ünnepet ünnepelünk soha, csak tiszteletre méltó magunkat.

Így volt, így van. A tegnapi színházi bankett is avval kezdődött, hogy elfeledték meghívni – a színészeket. Elintézték, helyrehozták, Jól van, térjünk a tárgyra.

Régi újságíró nem vagyok. Őszintén szólva: nem is nagyon szeretem a magam fajtáját. Engem közéjük a lelkem hozott ugyan, de nem is közéjük, csak ide. Ismerem hibáikat, gyengéiket.

Egyénileg alig néhányat tudok tűrni köztük. De hitem és tudásom, hogy hasznosabb, nemesebb és kisebb igényű fajtája nincs a társadalomnak az újságírónál.

Nem kívánom, hogy ezt még más is vallja. Az effélékben is végletekig toleráns vagyok. De azt elvárom, hogy intelligens, szemüvegetlen ember lássa meg, ami látnivaló, s ami a szeme előtt van!…

A nagyváradi állandó színház eszméjét újságírókezek varázsolták anyaggá. Ők lelkesítettek, ők emlékeztettek, ők propagáltak fáradtság és szünet nélkül.

Hiszen tudjuk, hogy mindennek rugója az emberi önzés legmegbocsáthatóbb hibája: a hiúság. Ebből a hibából hányszor csinál az újságíró erényt! Hányszor sarkallta akcióra általa az energiát!… Ha a nagyváradi sajtó elejti a színház eszméjét, ma nincsen színházunk, tisztelt uraim… (Ezt se várom, hogy mások is vallják…)

S az a bizonyos tószt – a kőmívesek és gombkötők után legalább – mégis elmaradt!…

Fiatal újságíró vagyok. Ebben a kérdésben pláne érdekelt sem. Az érdemesebbeknek hagyhattam volna a szólást. De féltem, hogy így végképp elmarad. Én – aki a fajtámat ismerem, és nem szeretem – magamra zúdíthatom a befolyásosak haragját. Ők talán nem tennék meg.

Meddig leszek még nagyváradi, nem tudom. Utam talán nemsokára visz. És mégis nagy jövőre merek ígérni:

Mi – uraim – megmaradunk a régieknek. Leszünk az eszmék kovászának élesztője. Diadalra juttatunk ezután is fényes terveket. Küzdünk a haladásért, a köz javáért. Miért? Mert mi már csak ilyenek vagyunk, és hogy az urak – bankettezhessenek.”

(Szabadság, 1900. október 17. Ady Endre: Egy elmaradt tósztról)

Tisza Kálmán képviselő táviratban mentette ki magát távolmaradása miatt, Örley Kálmán képviselő úr a margittai választókerületben korteskedett és bankettezett.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu