Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | László Balázs | Művészet

Udvardy Ignác élete és munkássága

Bevezető

Bár elismert festő volt, aki a leghaladóbb értelmiségi körökbe volt járatos, és korának legkiemelkedőbb művészeivel tartott kapcsolatot, mára csaknem elfelejtették. Művei szétszóródtak határon innen és túl, és bár számos cikk és rövid életrajz áll rendelkezésre róla, mind a mai napig nem jelent meg monográfia munkásságáról. Jellegzetes, egyéni festményei általában hiányoznak a nagybányai művésztelepet bemutató gyűjteményes kiállításokról csakúgy, mint Nagyvárad, Budapest vagy Zalaegerszeg jelentős kiállításairól. Pedig mindezekben a városokban élt, és alkotott. Festett olajjal, pasztellel, akvarellel, készített grafikát, linómetszetet, fafaragványt, domborművet, selyemfestményt és faliszőnyeget. Sokoldalú tehetségével minden technikában egyéni alkotásokat hozott létre.

Munkámhoz a kiindulási alapot bátyám, László Gábor családtörténeti kutatásai adták. Ezeken elindulva kezdtem meg vizsgálódásomat, hogy minél pontosabb képet adhassak Udvardy Ignác művészetéről. A munkát a család és a rokonság körében megtalálható művek felkutatásával és végigfényképezésével kezdtem. Számos alkotást és adatot találtam, fontos információkkal lettem gazdagabb. Segítségemre volt Dr. Kostyál László művészettörténész, aki foglalkozott már Udvardy munkásságával, a Nagybánya művészete című könyvben írt is róla.

Zalaegerszegen sikerült találkoznom Cirkovics Adél művésznővel, aki a már idős Udvardy Ignác tanítványa volt. Tőle is számos fontos információt és Udvardyra vonatkozó anyagot kaptam.
Budapesten először a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályát, Festészeti Osztályát és Adattárát látogattam meg, fontos adatokat és műveket fedezve fel. Felkerestem a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportját. Könyvtárakban, levéltárakban és az interneten is sok fontos adalékot találtam. Elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárban, valamint a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtárában folytattam kutatómunkámat. Számos feljegyzést, életrajzot, dokumentumot, 50-60 újságcikket és sok száz műalkotást sikerült felfedeznem. Ezek alapján igyekszem átfogó és objektív képet adni Udvardy Ignác művészetéről.

A fiatal Udvardy

Udvardy Ignác Ödön 1877. május 8-án született Zalaegerszegen. Apja, Udvardy Ignác (1848–1920), iskolaigazgató és a város első lapszerkesztője volt. Közéleti szereplésével rengeteget tett Zalaegerszeg felvirágoztatásáért1. Anyja, Horváth Franciska, nagykanizsai pedagóguscsalád leánya. A család leányágon a Thököly családdal is rokonságban állt. Birtokaikat a Thököly- és Rákóczi-szabadságharcban való részvétel miatt kobozták el. Udvardy Ignác életben maradt testvérei Udvardy Fanny (1875–1956, férje Kászonyi Mihály) és a dédnagyanyám, Udvardy Ilona (1880–1967, férje Dr. Vida Sándor). Margit és Ödön nevű kistestvérei korán meghaltak. Ödönre emlékezve vette fel később apja neve mellé ő is az Ödön nevet.

Az elemi és a polgári fiúiskolát szülővárosában, Zalaegerszegen végezte, majd a nagykanizsai katolikus főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Az érettségi vizsga után két évvel – 1896-ban – beiratkozott Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajziskolába rajztanár szakra, ahol többek között Székely Bertalan, Nádler Róbert és Balló Ede tanították. Az iskola igazgatója és a rajztanár-vizsgáló bizottság elnöke Kelety Gusztáv volt2.

Édesapja kívánságára szerzett rajztanári diplomát. Ő inkább művész szakon szeretett volna végezni, ezért már tanulmányai alatt is sokat festett. Székely Bertalan művészetét nagyra tartotta, egyik korrigálását (külön rajzát és az emberi alak arányaira tett megjegyzését, melyet szignált is Székely) eltette, és nagy becsben tartva megőrizte.

Kiemelkedő tehetsége miatt tanárai érdemesnek tartották arra, hogy 1900 novemberében a Nemzeti Szalonban kiállítsák két kisméretű olajfestményét Szinnyei Merse Pál, Edvi Illés Aladár, László Fülöp, Perlmutter Izsák, Zemplényi Tivadar és Perlott Csaba Vilmos képeivel együtt3. A fiatal Udvardy büszke volt arra, hogy ilyen társaságban szerepelhetett. Az egykori kritika tanúsága szerint abban az évben a zsűri magasabb mércét szabott, és jobban megrostálta a képeket, mint a korábbi években. Ez a be nem kerülő fiatal festőket elkedvetlenítette. Valóban nívót jelentett tehát a szereplés ezen a kiállításon. Neve az újságokban is szerepelt, a Pesti Hírlap közvetlenül az ismert nevek után foglalkozott képeivel, és újszerű színfoltként említette őket. A két festményt az állam meg is vásárolta. Árából Udvardy háromkötetes képzőművészeti lexikont vett.

Udvardy, a tanár

Tanári oklevelét, mely a szabadkézi rajznak és a rajzoló geometriának középiskolai és középfokú ipari iskolában való tanítására képesítette, 1901. június 27-én kapta meg.

Tanári pályáját ugyanazon év szeptemberében, a Nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban kezdte meg, ahol később Juhász Gyulával együtt tanított4. A munkába állást követő esztendő sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag volt. Udvardy az iskola értesítőjében megjelentette első tanulmányát Művészet és művészi nevelés címmel, s ezt 1903-ban önálló könyv formájában is kiadták5.
1902-ben nagy sikerű előadást tartott a Rajztanárok Egyesületének kongresszusán a dekoratív rajzról. Az előadásra való felkészülés során irányult figyelme a népi díszítőelemekre6.

Tanári pályájának elején több tanulmányutat is tett Európa nagyvárosaiban a különböző országok népi díszítőművészetét tanulmányozva. Megfordult Fiuméban, Bécsben és Münchenben. Utazásai során vizsgálta az egyes népek díszítő eljárásait. E díszítmények rajzolásának legegyszerűbb technikáját A természetes díszítő eljárás című, 1910-ben megjelent könyvében foglalta össze7.

1902-ben súlyos baleset érte. Kerékpárjáról leesve súlyos sérülést szenvedett (csípőízületi törés). Ennek következtében – dacára számos későbbi operációnak, melyből kettőt Bécsben hajtottak végre – egyik lába megrövidült, s így élete végéig sánta maradt.
A váradi évek alatt nemcsak mint pedagógus működött teljes emberként, hanem mint festőművész is állandó kiállítója és megbecsült művésze volt a városnak.

Tevékenyen részt vett Nagyvárad szellemi életében: tagja volt a Holnaposok társaságának. Bíró József és Tabéry Géza igen sokat írtak Udvardy Ignác művészetéről. Adyt személyesen ismerte, s bár közöttük szorosabb barátság életmódjuk különbözősége miatt nem alakult ki, költészetének nagy rajongója volt. Első közéleti ünneplésében is részt vett8. Nagyváradi házának ablakából Udvardy Ignác Brüll Adél (Léda) kertjére látott. Állítólag kávéházi estéi során szemet is vetett az asszonyra. Ő azonban Ady kedvese lett – talán ezért is nem alakult ki Ady és Udvardy között szorosabb barátság.

Az addig családja révén hagyományosan vallásos beállítottságú Udvardy Ignác itt került először kapcsolatba a szabadkőműves és baloldali eszmékkel, melyek gyökeresen megváltoztatták életszemléletét. Emiatt mind családjával, mind az iskola igazgatójával komoly összetűzései voltak. Munkahelyén a papokkal általában nem volt jó a viszonya (bár a paptanárok között akadtak jó barátai is). Például ő az állami nyugdíjintézetbe szeretett volna belépni, mégis a rend nyugdíjintézetébe kényszerítették. Ebből későbbi élete folyamán számos problémája adódott nyugdíjának folyósításával kapcsolatban.

Az iskolában akkor mérgesedett el igazán a helyzet, amikor az igazgató kötelezővé akarta tenni a világi tanárok számára is a miselátogatást. Ez ellen a három világi tanár: Udvardy Ignác, Juhász Gyula és Földvári tornatanár hevesen tiltakozott. Ez az összeütközés végleg elrontotta helyzetét, de mivel a városban a leghaladóbb értelmiségi körökben volt szava, és munkájába sem tudtak belekötni, tovább tanított az iskolában. Ez számára azért is fontos volt, mert akkoriban nagyon nehezen lehetett álláshoz jutni. Pedagógiai munkásságában jelentős újításokat vezetett be. A gyerekek számára merev és élettelen geometriai rajzoktatás során megkísérelte az ábrák színekkel való „feloldását”, és a geometriai elemekből díszítményeket állíttatott össze a tanulókkal. Eljárásának az volt a lényege, hogy mintákat alkotott a gyermekrajzokhoz, s azok körvonalait a tanulóknak körzővel és vonalzóval saját maguknak kellett megszerkeszteniük, majd színes ceruzával kiszínezniük. Az új módszerrel készült képekből 1908-ban kiállítás nyílt a New York palotában. A katalógus előszavában Bárdos Artúr9 méltatja újszerű módszerét a művészeti nevelésben, majd Udvardy Ignác ismerteti az eljárását.

Ezt a kiállítást Udvardy azért rendezte Budapesten, mert szeretett volna visszakerülni a fővárosba, a magyar művészeti élet központjába. Törekvése megvalósulni látszott, mikor 1912 áprilisában a Műcsarnok tavaszi tárlatán négy képét is érdemesnek ítélték a kiállításra. A főváros kezdte felfedezni Udvardy Ignác művészetét, ám a háborús viszonyok és az ország felosztása jó időre elszakították a magyar művészeti élettől. Sokáig Erdélyben maradt mint elismert festő, aki számos kiállításon vett részt Nagyváradon, Nagybányán, Kolozsvárott és Bukarestben, az anyaországban azonban eközben elfeledték.
Pedagógusként Udvardy Ignác figyelt fel Nagy Károly tehetségére, akiből szobrászművész lett. Vele az iskola után is tartotta a kapcsolatot. Családunk birtokában van egy levél 1934-ből, melyet Nagy Károly írt neki Nagyváradról Nagybányára. Ebben számos linómetszetét is elküldte, hogy Udvardy mondjon róluk véleményt, megállnák-e a helyüket egy váradi kiállításon.

1919-ben aztán magukkal ragadták Udvardyt a politikai események, baloldali nézetei hatására belépett a Kommunista Pártba. Ennek következtében családja megszakított vele minden kapcsolatot. A Tanácsköztársaság alatt a Képzőművészek Testületének vezetőjévé és a Püspöki Múzeum igazgatójává választották.

Végletekre hajlamos személyisége az idők során még kétszer vett fordulatot. Nagybányai korszakában szinte szerzetesi magányba vonult vissza. Olyan mélyen vallásos életet élt, hogy huszonöt éven keresztül naponta járt a templomba áldozni. A kritikák, életrajzi adatok Szent Ferenc-i egyszerűségről, tisztaságról szólnak. Nőtlen maradt. Vegetáriánus lett, kis kertes házában minden munkát maga végzett. Egyedüli lakótársa egy kis stiglic volt. Később – élete vége felé – újra visszatért baloldali nézeteihez. Ennek következtében elmérgesedett a viszonya családja többi tagjával. Ismét belépett a Kommunista Pártba, és innen kezdve „szocialista-realistának” vallotta magát. Nevét „y” helyett „i”-vel írta alá – ami számos öregkori festményén megfigyelhető –, ezzel is jelezve szakítását a nemesi múlttal. (Családjával végleg megromlott viszonya miatt halála után a családi sírbolttól külön temették el.)
Azonban térjünk vissza Udvardynak a tanítói évei alatt kifejtett festői munkásságához. 1921-ben a nagyváradi festők karácsonyi tárlatán szerepelt Tibor Ernővel, Váradi Alberttel, Barát Móriccal, Mikes (Münich) Ödönnel és Macalik Alfréddal. Ezután Nagybányára költözéséig minden évben kiállított a városban.

Udvardy, a festő

1922-ben az új román vezetés bezáratta a gimnáziumot, melyben tanított, a tanárokat pedig nyugdíjba küldték. Udvardy úgy döntött, a jövőben egyedül a festészetnek szenteli életét. Tanulmányutat tett Németországban és Olaszországban. Először négy hónapot Berlinben töltött, ahol rajzolta és festette a Berlin környéki tavakat és erdőket. Ezután a Keleti-tengerhez ment alkotni Swinemünde mellé. Itt találkozott először a német expresszionizmussal. A Németországban festett képeiből (valamint a Váradon és Egerszegen festett képekből) hazaérkezése után, 1922 szeptemberében hetven darabot állított ki Nagyváradon. Az összes művét megvásárolták. 1923-ban Rómába látogatott, ahol három hónapig alkotott. Hazaérkezése után ismét kiállítást rendezett Nagyváradon.

1923 őszén látogatást tett Nagybányán, ahol annyira magával ragadta a táj szépsége és az őszi erdők színei, hogy a következő évben oda is költözött, feladva váradi műtermét. Megkezdődött művészetének nagybányai korszaka, s 14 éven át tartott. Az itt működő festőkolóniának a szemlélete, stílusának hatása megjelenik vásznain, akárcsak az ekkor Nagybányán egyre markánsabban jelen lévő „neomodern” irányzat tendenciái. Ez idő tájt a festészet mellett fafaragással, vászon- és selyemfestéssel, batikolással, fekete-fehér és színezett linómetszéssel és rézdomborítással is foglalkozott.

1924-től 1938-ig élt Nagybányán és Felsőbányán10. Festett olajjal, pasztellel, akvarellel, készített grafikákat és linómetszeteket. Egész nap a természetet járta elmaradhatatlan panamakalapjában, naponta több képet és vázlatot is készítve az általa kiválasztott helyszíneken. Festett képet a koltói kastélyból is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy elszórt kunyhókkal teli dombos, hegyes tájra. A nagyvilággal élete e szakaszában szinte csak kiállításai során érintkezett.

Nagyváradi kapcsolatai még megvoltak, régi barátaival levelezett, néha meghívta őket magához. Egy ilyen vendéglátás alkalmával írta nála Emőd Tamás a Magyar diák vasárnapja című költeményt, s neki ajánlotta:

Aristophanes fújj egy csöpp derűt,
Aranytücsök zengj át az árnyakon,
Görög szemed, a kék és kacagó,
Kacsintson rám e vén vasárnapon.

Flaccus küldj egy kis friss kakukfüvet
És zöld borostyán lombot, almabort,
Sabinumi fehér villád mögül,
Ahol a víg rekettyesíp danolt.

Giovanni mester mondj egy halk mesét,
Legyen csiklandós, pajzán és frivol,
Izgalmas, édes: Firenze felől
Az éjbe csengő mély asszony-sikoly.

Anatole France itass pezsgőt velem,
Antik ezüst amfórákból Cliquot-t…
Egy bús magyar diák ül máma itt
Isteni brúdert, barbár dáridót.

Öthavi nagybányai tartózkodás után, 1924-ben, nagy sikerű kiállítást rendezett alkotásaiból Nagyváradon a Helikon Kiadó kiállítótermében.

Szoros kapcsolatot tartott fenn a nagybányai festőiskola művészeivel, akik már 1926-ban törzstaggá, illetve zsűritaggá választották.11. A következő évben is törzstaggá választották, de ezt a művészek közti nézeteltérések miatt visszautasította. Állítólag Thorma János le akarta beszélni Ferenczy Noémit, hogy együtt állítson ki Ziffer Sándorral, aki jó barátja volt12. Udvardy természetesen Zifferrel tartott, s Ziffer később, 1931-ben, ki is lépett a Társaságból. Udvardy, bár 1927-ben visszautasította a tagságot, a rákövetkező évben helyettes ügyvezető lett.

A nagybányai festők évente megrendezett tárlatain való szereplés mellett a következő kiállításokon találkozhatunk nevével a 20-as években: 1925-ben és 1928-ban egyéni kiállítása volt Nagybányán; 1927 szeptemberében kiállított Nagyváradon az ugyancsak nagybányai Mund Hugóval a Heymann-házban; 1928-ban részt vett a művésztelepnek a nagybányai István Szállóban rendezett csoportos kiállításán; 1928 novemberében önálló kiállítása nyílt 40 képpel az Újságíróklubban Kolozsváron; 1929-ben kiállításon szerepelt a bukaresti Nemzeti Szalonban és Nagyváradon az N. S. E. termeiben.

1929-ben Udvardy Ignác nyolc társával együtt megalapította a Barabás Miklós Céhet13. A Céh tagjai 1930 májusában mutatkoztak be Kolozsváron rendezett „tavaszi kiállítás”-ukkal. Udvardy ezen öt képével is szerepelt, ám a továbbiakban nem vett részt aktívan a Céh tevékenységében.

Novemberben – ugyancsak Kolozsváron – az Erdélyi Képzőművészek Kiállításán is részt vett tíz képpel, ötvenkét magyar és román művésszel együtt. Köztük volt Thorma János, Mikola András, Ziffer Sándor, Tibor Ernő és Kós Károly is.

A harmincas évek elejére Udvardy Ignác ismert és elismert festővé vált Erdélyben. Képei a kiállítások során a legtöbb esetben az utolsó darabig gazdára találtak. Mivel Nagyváradról egyébként is elég jó anyagi körülményei voltak, Nagybányán és Felsőbányán három házat vásárolhatott magának. Egyszer említette, hogy egyik házának kertjében 77 szilvafája volt, tehát ő „77 szilvafás nemes”.
Az ekkoriban mélyen vallásos Udvardy nagy érdeklődést tanúsított a népi liturgikus mozgalom iránt. Érintkezésbe lépett ennek egyik elindítójával, Pius Parsch-sal14, akinek meghívására 1937-ben néhány hetet Klosterneuburgban töltött. Cikket írt a kolostori életről a Vigilia 1938. júniusi és júliusi számába. A lap később megjelentette több linómetszetét is.

Korábbi sikerei ellenére anyagi helyzete a 30-as évek folyamán fokozatosan romlott. A jobbnál jobb kritikák ellenére a bevétel folyamatosan csökkent a visszavonult művész háza táján. Sokszor még a jelentkező vevőket is lebeszélte a vásárlásról, nem akarva megválni egy-egy kedves művétől. Ekkor már csak a művészetnek élt, azonban minél komolyabb és egyénibb lett ez a művészet, annál kevesebb lett a jövedelme. Nyugdíjat hosszú ideig nem kapott. Nagybányai házait fokozatosan kénytelen volt eladogatni, majd 1938-ban visszaköltözött nagyváradi lakásába.

Ekkor már érezni lehetett a második világháború előszelét, melynek hatására régi barátai majdnem mind elköltöztek a városból. Szerény anyagi helyzete ellenére négy hónapra még Firenzébe ment, ahol néprajzi motívumok gyűjtésével foglalkozott, és festette a várost.

Képekkel megrakodva tért haza, s tartotta meg 1938 novemberében kiállítását egykori váradi munkahelyén, a volt premontrei gimnáziumban. Az egyre fokozódó nehézségek hatására végül is úgy döntött, hogy visszaköltözik az anyaországba. Miután visszahonosíttatta magát, Erdélytől egy gyönyörű kiállítással búcsúzott 1940 októberében a volt premontrei gimnáziumban. Meglehetősen sok képe a mai napig a határon túl maradt, lappang vagy megsemmisült a háborúban.

Budapesten az Ulászló utcában vett lakást, ahol szép műtermet alakított ki. Itt élt és dolgozott tovább. A fővárosba költözése után két évvel közös kiállítást rendezett a „Műbarát” kiállítóhelyiségben Morzsa Morhart Gyula szobrásszal és Pituk József grafikussal. Itt főként firenzei és nagybányai képeit állította ki. A kiállítás sikeres volt, a budapesti és nagyváradi lapok igen jó kritikákkal méltatták. Az állam és a székesfőváros is vásárolt tőle egy-egy olajfestményt15. A kultuszminiszter a Nagybányai Széna-tér című vízfestményét vette meg.

A kiállítás után meglátogatta Elek Artúr író, aki egyebek mellett a Nyugat folyóirat munkatársa volt. Feljegyezte életrajzi adatait és végignézte képeit, mert meg akarta írni a festő életrajzát. Ez azonban az írónak a zsidótörvények miatt elkövetett öngyilkossága következtében soha nem készült el. Az Udvardy-monográfia azóta is várat magára.

Udvardy anyagi helyzete kezdett jobbra fordulni, mivel a magyarországi premontrei rend ismét kieszközölte nyugdíjának folyósítását. Életének ez a nyugodt, békés időszaka nem tartott sokáig. Közbeszólt a második világháború; a bombázások során csaknem mindenét elveszítette. 67 évesen szinte elölről kellett kezdenie az életét.

1943-ban (más források szerint 1944-ben) szorult helyzetéből rokonainál, Zalaegerszegen keresett menedéket. Élete hátralévő részét szülővárosában töltötte. Először húga, majd nővére lakásában élt, igen szűkös körülmények között. Itt alkotott tovább, festette Egerszeg utcáit, a dolgozó embereket, a zalai dombokat.

Kapcsolatot tartott fenn a városban élő művészekkel, induló fiatalokkal. Nővérének halála után fogadta magához társbérlőként tanítványát, Cirkovics Adélt (édesanyjával együtt), akivel együtt festettek, és aki segített ellátni az idős művészt.

A háború befejeztével anyagi helyzete tovább romlott. Magyarországon is feloszlatták a premontrei rendet, s kilenc hónapig nem kapott nyugdíjat. Idővel sikerült ugyan az államtól egy kisebb összeget kiharcolnia, ez azonban még arra sem volt elég, hogy az alkotómunkához vásznat vásároljon. Életének ebben a nehéz időszakában kénytelen volt régi képeinek a hátoldalára festeni új műveit. Neve ismeretlenül csengett az anyaország festői között, így az ötvenes években csak kisebb megyei tárlatokon tudta bemutatni művészetét. Ezeken többször is vásárolt tőle képet a Képzőművészeti Lektorátus16, ám minimális nyugdíja ezzel együtt sem nyújtott számára biztos megélhetést.

Egész zalaegerszegi tartózkodása során – a halála előtti évben is – harcolt egy olyan közös műteremért, ahol a fiatal és idősebb festők együtt dolgozhatnának. Emellett meggyőződése volt, hogy szüksége lenne a városnak egy képcsarnokra. Ezért a hivatalos szervekkel rengeteget harcolt is, de nem ért el eredményt.

1959-ben kedvező változás állt be Udvardy Ignác életében: Zalaegerszegen megalakították a Zalamegyei Képzőművészeti Munkacsoportot, s őt az elnökévé választották. Ugyanezen év decemberében megrendezték a Zala megyei képzőművészek gyűjteményes kiállítását, s ennek hatására helyben újra felfedezte őt a műértő közönség. A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja mellett működő Bíráló Bizottság az ő képeit minősítette legnagyobb számban kiállítandóknak, s tizenkét képe közül négyet meg is vásároltak17. 1960-ban két kiállításon is szerepelt, ebben az évben 16 képe közül ismét négy talált gazdára18.

1960 márciusában felkeresték a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségétől egy Budapesten rendezendő retrospektív kiállítás ügyében. Ez azonban egy kiállítóhelyiség (a Nemzeti Szalon körépülete az Erzsébet téren) megszűnése miatt 1961-re tolódott volna. Erre már nem kerülhetett sor, mivel Udvardy Ignác 1961. április 1-jén, 84 éves korában elhunyt.

Halála után több emlékkiállítása is volt Zalaegerszegen: 1969 decemberében a Megyei Művelődési Központban, 1987 októberében a Komját Aladár Fiúkollégiumban, legutóbb 1990 szeptemberében a Göcseji Múzeumban19.

Művészetének jellemző vonásai

Udvardy Ignác rendkívül termékeny művész volt. Nagy vászonra éppúgy szívesen dolgozott, mint a legkisebb papírfecnire, ami a keze ügyébe akadt. (Hagyatékában számtalan apró vázlat is található.) Sajnos műveinek jelentős hányada szétszóródott, és csaknem teljes egészében magántulajdonban van. Gyakori költözködése és a két világháború következtében az országban és a határon túl egyaránt elszórtan találhatók alkotásai. Nagyváradon és Nagybányán festett műveinek egy része valószínűleg Romániában, más része ismeretlen országokban található. Életének ebben a szakaszában szívesen vásárolták műveit tehetős erdélyi zsidó családok, akik közül sokan az üldöztetés elől külföldre – gyakran Amerikába – menekültek. A háború és a bombázások miatt sok alkotás meg is semmisült. Képei jó részét szignálta, de többségüket nem datálta, így időhöz kötésük esetleges. Inkább csak korszakolhatók, sokszor a téma és az életrajzi adatok összevetése révén.

Ehhez a korszakoláshoz Bíró József nyújt segítséget, aki az 1938-as – nagybányai tartózkodását lezáró – váradi kiállítás alkalmából ezt írja: „Művészi fejlődésének útjain a nagy koráramlatok minden állomását végigjárta; a részletező naturalizmus, a sommázó századeleji stilizálás s az impresszionista kifejezésmód után Udvardy az expresszionizmus felé hajolt, de e stílus szélsőséges kinövéseit sohasem tette magáévá. Kokoschkával rokon expresszionizmusa régi forrásokból táplálkozott…” (Pásztortűz, 1938. október)
Gazdag festői pályafutásának pontos rekonstruálása főként a nagybányai évektől lehetséges. Körülbelül ekkortól szentelte életét teljesen a festészetnek. Korábbi alkotásait csak elvétve ismerjük, ezek alapján nehéz pontosan meghatározni korai időszakának fő stílusjegyeit.

Úgy tűnik azonban, hogy Bíró Józsefnek többé-kevésbé igazat adhatunk. A kor fő tendenciái nyomán Udvardy Ignác művészete a naturalizmusból indult, ami a század elején a szecesszió hatására a dekorativitás és a stilizálás felé fejlődött tovább. Festészete nagybányai tartózkodása alatt érte el csúcspontját. Ebben a korszakában főként az impresszionizmus és az expresszionizmus keveredik művein, csakis rá jellemző elegyet alkotva.

Nagybányáról elkerülve, késői festészetében újra a dekoratív színvilág, a lokálszínek erősebb használata kerül előtérbe.
Technikák tekintetében rendkívül sokoldalú volt: festett olajjal, akvarellel, pasztellel (rendkívül jellegzetesek pasztellel színezett tollrajzai), készített grafikákat, foglalkozott fafaragással, linómetszéssel, vászon- és selyemfestéssel, rézdomborítással. Két faliszőnyeget is ismerünk tőle, az egyiket napraforgó, a másikat madár motívumok díszítik. Hatalmas mennyiségű néprajzi adatot gyűjtött össze élete folyamán: másolta és tanulmányozta az egyes népek díszítőelemeit. Ezeknek hatása egyes grafikáin és linómetszetein is felfedezhető. Fafaragványairól és fantáziaalakok című grafikai sorozatáról a primitív, természeti népek groteszk díszítményeinek egzotikus hatása sugárzik.

Festészeti módja olajképein a rövid ecsetmozdulatokkal, vastagon felvitt festék és a kemény, igen erőteljes, de sokszor kicsit feloldott színek. A helyszínen általában kisméretű képeket és vázlatokat készített, majd később ezek alapján festette meg műtermében nagyobb méretű alkotásait. Nemcsak Nagybányán és Nagyváradon készültek ezek, hanem Zalaegerszegen, Budapesten és környékén, a Balatonnál, valamint külföldi útjai során is. Ennek a helyszíni vázlatolásnak legjellemzőbb technikája volt nála a pasztell és a pasztellel színezett tollrajz. Vázlatai közül sok autonóm műalkotásnak is beillik. 1933-tól kezdve csaknem tíz éven át végigkísérik művészetét ezek az egyéni stílusú rajzok, melyekből több száz darab maradt ránk (a Nemzeti Galéria 710 darabot jegyez, más források 1500-at említenek). Sok került közülük eredetiben kiállításra, sokat később áttett olajba, akvarellbe. Udvardynál egyedülálló módon majdnem mindegyik pontos keltezéssel van ellátva. Ebből kiderül, hogy gyakran két-három is elkészült belőlük naponta. Ezek mellett természetesen ceruza- és tollvázlatokat is készített a helyszínen, csakúgy, mint kisméretű olajképeket.

Linómetszeteit variálta: a hagyományos fekete-fehér linók mellett gyakran találunk nála színezett, festett, különböző színű papírokra és különböző anyagokra nyomtatott metszeteket is.

Festészete a Nagybányán és Felsőbányán töltött tizennégy év alatt ért be igazán. Ekkor alkotta legjelentősebb művei nagy részét. Művészetére itt alapvető hatással volt a nagybányaiak első generációja által meghonosított impresszionista-naturalista festészet, de megérintette az expresszionisták kemény, vad, harsány kifejezésmódja is. Berlini útja során találkozott a német expresszionizmus irányzatával. Ennek szélsőségeitől – saját elmondása szerint – idegenkedett. Mégsem tudta magát teljesen kivonni a hatása alól. Mivel ő is, mint minden igazi tájképfestő, „belsőleg élte meg” a tájat, ezért ebben az értelemben festészete expresszív hatásokat mutat. Az objektív témák, külső impressziók szubjektív, érzelmekkel áthatott megfestését dolgozta ki. Impresszionizmus és expresszionizmus keveredik legtöbb érett alkotásán – sajátos, egyéni stílussá ötvöződve. Ugyanúgy megtalálható nála a pillanatnyiság varázsa és a komplementer, valamint a reflex-színek használata, mint a szándékosan felfokozott színkavalkád és a kismértékű formatorzítás.
A nagybányai iskolában és európai útjai során természetesen egyéb „neoirányzatokkal” is találkozott. Ezek, bár nem épültek be olyan szervesen művészetébe, mint az expresszionista látásmód, mégis fel-feltűnnek egyes képein. Rá jellemzően itt is tartózkodott a szélsőségektől. A kubizmus hatása több festményén is felfedezhető: a háztetők, a hegyek, a természeti formák geometriai alakzatokká alakulnak, de a teljes absztrakciót nem érik el.

Mindig újat kereső személyisége nem csupán a technikákkal, hanem a műfajokkal is gyakran indult izgalmas felfedezőutakra. Közben festményein mégis megmarad a jellegzetes Udvardy-íz, mely a konkrét látvány élethű visszaadását kapcsolja össze a festő érzéseinek, lelkiállapotának a vászonra való kivetítésével. Ezeket a tájakat, csendéleteket és portrékat mind Udvardy Ignác szemén keresztül láthatjuk. Érezhetjük rajtuk a festő lelkének apró rezdüléseit és azt, hogy hogyan viszonyul ő ezekhez a témákhoz, milyen érzetet keltenek benne.

Nagybányáról elkerülve, későbbi képein stílusa megváltozik: szelídebbé, derűsebbé, részletezőbbé válik. Mielőtt visszaköltözött az anyaországba, 1938-ban, Firenzébe tett tanulmányutat, ahol szintén számos megragadó képet festett. Ezek stílusa azonban különbözik a korábbiakétól. Ismét a dekorativitás felé közeledik, ami Nagybányára érkezése előtt is meghatározó volt festészetében. A vonalak erős hangsúlyozása, csekély térérzékeltetés, kevés tónus és tiszta, élénk színek jellemzik ekkori képeit. A Firenzei városkép, a Firenzei vágóhíd és a Firenzei Arno híd egyaránt ilyen stílusban készültek. Ezeken az alkotásokon elsősorban magukra az épületekre, azok sajátosságaira koncentrál a festő. Harmonikus, világos színeket használ, és élénk, dekoratív hatás jellemzi őket. Ezek a jellegzetességek korábbi akvarelljein is feltűnnek már (Nagybányai hetivásár, Vásári jelenet Nagybányán), de itt válnak ismét meghatározóvá művészetében.

Szürrealisztikus fantáziaalakjainak többsége nincs datálva, de amelyek igen, azok a 40-es évekből származnak. Ezáltal szintén késői festészetéhez sorolható ez a modern tendencia. Ha az avantgárd stílusjegyek időbeli sorrendjét tekintjük Udvardy festészetében, azt látjuk, hogy legelőször (egyes korai linóin) a futurista látásmód jelenik meg, majd érett korszakában, Nagybányán, az expresszionizmus és a kubizmus, míg egyes késői alkotásain (faragványok, fantáziaalakok) a szürrealizmus.
Öregkori művészetében, az 50-es években, a korszakban egyeduralkodó „szocialista-realizmus” hatására jelenik meg képein a munkások ábrázolása és a gyárak képe. Ezt a korszakát reprezentálja például az Egerszegi olajtelep című festménye vagy az Aszfaltozók című linómetszete.

Mindemellett a tájképfestő nem tagadja meg magát. Öregkori éveiben is gyakran készített gyönyörű képeket a zalai tájakról, valamint csendéleteket, portrékat és önarcképeket is. Élete folyamán – de különösen öregkori éveiben – különböző technikákkal gyakran megörökítette saját arcképét. Ezek az alkotásai igen karakteresek.

Annyi bizonyos, hogy a „pontos i”-vel szignált képei (UDVARDI) öregkori, Zalaegerszegen töltött éveiből származnak. Az egyetlen furcsa kivétel a Nemzeti Galériában 1931-esként számon tartott Göcseji táj című kép20. Mindenesetre képei korszakolásához jelentős segítséget nyújt ez a változás nevének írásában, hiszen így szignált alkotásairól egyértelműen eldönthető, hogy öregkori éveinek termékei.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu