Kulturális folyóirat és portál

2014. március 3 | Demeter Zsuzsa | Kultúra

Tükröt tartani a démonok elé

Demeter Zsuzsa: Nemrég rábukkantam egy régebbi, rövid, provokatív versedre: Kolozsvár nem szerethet, vagy ki tudja, ez a címe. Mi az élményháttere ennek a szövegnek – valóban úgy érzed, hogy Kolozsvár nem szeret?

Kinde Annamária: A vers, amire utalsz, 2006 decemberében született, amikor is a Mondhatatlan című könyvemet vittem el bemutatni Kolozsvárra. Mivel ritkán járok arrafelé, azóta sem voltam, meg azelőtt is elég régen, jólesett volna találkozni néhány emberrel, gondoltam én akkor. De nézzük a verset, rövidke, belefér: „Hogy mért nem szerethet Kolozsvár, / nem tudja azt, csak Orbán János / Dénes, meg a többi titánok: / zsoltok, endrék, attilák, lászlók, / zoltánok, ferencek, egyéb fejedelmek, / lajosok, imrék, gézák, más királyok.” Sokáig úgy gondoltam, hogy íróknak-költőknek figyelni kell egymásra, én így szocializálódtam. Aztán saját frusztrálódásom árán kénytelen voltam megtanulni, hogy elsősorban mindenkit a saját érdekei, szükségletei irányítanak. Kukorelly Endre nemrég Nagyváradon arról beszélt, hogy a kortárs magyar irodalom kemény világ. Na lássuk akkor, mondom én most.

Az irodalmi Kolozsvárt egyébként korábban zárt, elitista közegként érzékeltem. Ami persze részleteiben nem feltétlenül igaz, hiszen a Helikon szerkesztőségében például mindig szívesen fogadtak, ahányszor csak bekopogtattam. De a Kolozsvár-szindrómámhoz tartozik az is, hogy például az 1988-ban, a Forrás sorozatban megjelenésre szánt anyagomat úgy kaptam vissza 1991-ben egy rövid levélke kíséretében, hogy nekik, mármint a Kriterionnak, most fontosabb dolguk van, mint ezzel foglalkozni. Így csak 1996-ban jelent meg az első könyvem, szinte ugyanaz a válogatás, a Mentornál. Mert Marosvásárhelynek – hogy a városoknál maradjunk –, feltűnt, hogy nincs könyvem.

Azután meg elmentem lelkesen E-MIL-t – Erdélyi Magyar Írók Ligáját – alapítani, amikor hívtak Kolozsvárra, és ebből is újabb frusztrációk fakadtak, azt a fajta közösségi szellemet, odafigyelést, amit én szorgalmaztam, a fiúk másként gondolták. Az E-MIL-ből való kilépésemmel ez a fejezet is lezárult. Egyedül Sántha Attilával szemben van némi lelkifurdalásom, akit részben igaztalanul bántottam akkor, hiszen benne valóban megvolt a szándék a másokra való odafigyelésre, a „vidéki” írók segítésére is.

D. Zs.: És mi a helyzet Váraddal? Azonkívül, hogy szülővárosod, Nagyváradon gazdag a kulturális-irodalomtörténeti hagyomány. A város szellemi életének egyik alakítójaként mit jelenthet számodra a „váradiság” – ma?

K. A.: Ez nagyon kedves és megtisztelő feltételezés, hogy én a város szellemi életének egyik alakítója volnék, csak éppen nem igaz. Bár az is vizsgálatra érdemes kérdés, hogy mit is jelent ma a város „szellemi élete”. A Várad folyóirat versszerkesztőjeként dolgozom immár harmadik éve – másodállásban. Ugyancsak három évvel ezelőtt a Nagyváradi Magyar Diákszövetség keretében kezdeményeztük az Ady Endre Sajtókollégium néhány volt hallgatójával az író-olvasó kör megalakulását, ahol főként kortárs magyar írók, költők műveit olvastuk közösen. Ez a kör most is él, nagy őszi akcióra készülünk, Ady és Léda megismerkedésének napján, szeptember 6-án megünnepeljük a szakítás napját, vers- és paródiapályázatot hirdetünk. Ezzel, úgy vélem, ki is merül az én „szellemi alakításom”. Nem hiszek már az intézményekben, túl lassúak és túl merevek az én gondolkodásomhoz képest. Abban hiszek, hogy ha az emberekben megszületik az igény valamire, akkor azt megpróbálják megszerezni, megteremteni maguknak. Várad egyébként valamiféle régiós központ szerepére készül, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

D. Zs.: Az életrajzodat böngészgetve, érdekes „ugrásokra” lelhetünk. Nagyváradon születtél, de Brassóban szereztél diplomát, ráadásul erdőmérnökit, ami nem épp szokványos végzettség egy költő számára. Hogy alakult így a „pályaív”?

K. A.: Az, hogy Váradon születtem, szinte a véletlen műve, ha várok még egy kicsit, valószínűleg Marosvásárhelyen születek meg, hiszen szüleim, akik Temesváron akkor végezték az egyetemet, végig azt tervezgették, hogy ott fognak megtelepedni. Édesapám ugyanis Székelyszálláson született, Marosvásárhelyen érettségizett, sok szempontból jó ötletnek tűnk 1956-ban oda költözni. No de az egyetlen élő nagymamám meg Váradon lakott, így hát végül idejöttek, mivelhogy nekem sietős volt a dolog.

Brassót, illetve az erdőmérnökséget pedig azért választottam, mert 1975-ben, amikor én érettségiztem, már olyan világ volt, hogy az én iskolámból, az akkori magyar líceumból is főként műszaki pályákra irányították a fiatalokat. Ha nem tanár vagy orvos lett a gyerekből, akkor volt remény arra, hogy ne valamilyen ó-királyságbeli faluba kerüljön az egyetem elvégzése után. Én pedig nem szerettem volna egy gyárban bezárva tölteni a napjaimat. Az erdő mégiscsak tágasabb, szabadabb munkahelynek tűnt. Jó választás volt Brassó. Egyrészt közelebb kerültem a Székelyföldhöz, ahova édesapám révén érzelmileg erősen kötődtem. Azonkívül Brassóba az egész országból jöttek egyetemre románok is, úgyhogy megismerhettem a különféle romániai régiókból származó fiatalok gondolkodásmódját, és ez nagyon érdekes volt. A szakma pedig egyfajta védettséget is jelentett később, hiszen a rendszerváltásig az erdészet valóságos állam volt az államban. A legszebb és legszabadabb része, az erdészeti üzemtervezés jutott nekem 1987-től, ebben dolgoztam 1990-ig, amikor átnyergeltem a sajtóra.

D. Zs.: Gyakorló újságíró, publicista vagy hosszú évek óta, voltál már főszerkesztő, sajtókollégium-igazgató is, ismered a szakmát elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt. Hogyan fér meg egymás mellett a két hivatás – vagyis költészet és újságírás – idő és személyes habitus tekintetében?

K. A.: Költők, írók mindig is működtek újságíróként, ennek hagyománya van. Nagyváradon a legkézenfekvőbb példa Ady Endre. Az újságírás megköveteli, hogy figyelemmel kövessem szűkebb-tágabb világomban az események alakulását, a folyamatokat. Ez érdekes is, hasznos is. Fontosnak tartom, hogy az ember értse, mi történik vele, körülötte. A költészet pedig a szabadság területe, bár nyilván ez is viszonylagos. A hivatások sorában a családanyai minőségem sem elhanyagolandó, így hát nem kétféle, hanem háromféle feladat végzését kell folyamatosan összehangolnom. Sokat segít mindhárom területen, illetve az összehangolásukban is az, hogy a sajtókollégiumban kommunikációelméletet és -gyakorlatot tanítok. A kedvenc szakemberem ezen a területen Eric Berne, aki többek között azt mondja, hogy az embereknek a legnagyobb problémát az idő strukturálása jelenti, születésüktől halálukig. Hát nekem legalább ezzel nincs gondom.

D. Zs.: A Mondhatatlan című köteted, egyes kritikusai szerint, nagyon is „mondható” verseket tartalmaz. Valóban az lenne a vers, amit mondani kell?

K. A.: A Mondhatatlan kapcsán mondhatóságról beszélni bagatellizálás. Ennek a kötetnek a gerincét a Szandra May a zombigyárban című hosszúvers adja, illetve a címadó szonettkoszorú, amelyben nagyon is aktuális félelmekkel birkóztam, amíg írtam. Olyan félelmekkel, „nem ember szívébe való nagy kések”-kel, amelyekről úgy gondolom, sokak számára kimondhatatlanok. Legyőzni őket csak úgy lehet, ha előbb nevet adunk nekik, ha kimondjuk a nevüket. Ez is egy régi módszer. A démonok elébe tükröt kell tartani.

D. Zs.: A hó, a hóhullás verseid egyik visszatérő motívuma. Az erdélyi magyar lírában, más költőknél, íróknál is – Király Lászlótól Ferenczes Istvánig – meghatározó, gyakori szimbólum a fehérség, a hó, a tisztaság. Nálunk mintha többet havazna, mint másutt? Mi kötheti össze a különböző „hóhullásokat”?

K. A.: Szerintem ugyanarról a hóhullásról van szó. A kritikusok, akik szeretik dobozokba rakni az írókat, költőket, néha bajban vannak, amikor az én dolgaimat kellene valahova besorolni. Pedig nem olyan nehéz feladat ez annak, aki ismeri a huszadik század második felének erdélyi költőit. Nem formákban és témákban keresendő az összefüggés, hanem valahol mélyebben. Király László ma is az első számú kedvenc. Ferenczes István versei is ott fájnak valahol a szívem közepében. S ha már hóhullás és fájdalom, akkor nem szabad kihagynom Farkas Árpádot. Fehérben című versének négy sora jut leghamarabb eszembe erdélyi havakról: „Aludjatok csak kiterítve szépen / a szuszogást majd gondozza a szél / a fájdalom pirosa úgyis észrevétlen / üt át majd mint a gézen a vér”.

(…)

(Helikon, 2009. július 10., 13. [531.] szám)

 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu