Kulturális folyóirat és portál

2012. október 18 | Várad | Kritika

„Tükör által, homályban”

Még egyszer Andrei Plesu Angyalok című könyvéről

Andrei Plesu könyvéhez nehéz valamiféle fölöttes értelmezői pozícióból közelíteni. Az értelmező, a kritikus, ha saját helyet keres, azt nem valamiféle szembenálló, távolságtartó helyzetben, sokkal inkább – a könyv szellemében térbeli metaforákkal – mentén, között, egyszerre közelítve és távolodva érdemes fellelnie.

Mert a könyv problematikája sem más, mint a térköz, intervallum. Maga is egy olyan hely, értelmezői pozíció, amely a témára leselkedő veszélyt szerencsésen kikerüli. Hiszen mit is mondhat a 21. század emberének az angelológia? A ma olvasója egyfelől valamiféle spekuláló metafizikát vagy ködös miszticizmust sejthet, másrészt viszont egy olyan ezoterikus tudományterületet, amely legfeljebb elkötelezett hittudósokat érdekelhet. Időszerűvé tehető-e ma az angyalokról szóló beszéd?

Manapság, a kultúratudományok térbeli fordulata után divatos lett mindenütt térről beszélni, térbeli metaforákkal értelmezni. Az időbeli folyamatokat, a kibontakozás időiségét immár felváltó téri elképzelés egy olyan gondolkodási állandóra hívja fel a figyelmet, amely az embert viszonyhálózatokba rendezett, távolságot teremtő és áthidaló, önmaga téri szerkezetétől függő entitásként gondolja el. Napjaink humántudományos diskurzusainak térhez való viszonyulása talán abban foglalható össze, miszerint az ember és a világ között nincs üres tér, a tér nem megismerésünk a priori feltétele – ahogyan Kant gondolta. Heideggerrel szólva inkább azt mondhatjuk, hogy a tér maga is sokalakú, szüntelen változásként, kimeríthetetlen mélységként mutatkozik meg. „A tér elől nincs kitérés valami más felé. Az, ami a tér sajátja, önmagából kell megmutatkozzék” – mondja Heidegger A művészet és a tér című írásában. Saját személyességünktől független, azaz vizsgálat tárgyává tehető tér nem létezik. Ahol is a személyesség eredendően résztvevő, viszonylatokban feloldódó, szétszóródó entitás, hiba volna valamiféle objektivitással szembenálló szubjektivitást tételezni.

Ez az alapállás viszont azt jelenti, hogy felértékelődik a közöttiség, a térköz problémája, az értelmező, kritikus, de bármely a világot értelemmel felruházó ember a saját helyét ebben a folyton változó, nem rögzíthető térközből – akár úgy is mondhatnánk, nem-helyből – kell hogy pozicionálja. Hogy mennyire felszabadító, ugyanakkor az embert magára hagyó alapállás ez, a tükör, a képi, a képzeletbeli és egyáltalán a metafora ösztöne árulja el, amely viszont az irodalom, a fiktív birodalmak hajtóereje. A tükrözés, a képzeletbeli, de mindenfajta szimbolikus gondolkodás ebből a térközből él, ahogyan – a Biblia, az egyházatyák, valamint görög és távol-keleti filozófiai szövegek alapján a román filozófus bizonyítja – az angyalok birodalma is ez. Az angyal a mi saját azonos másikunk, antropológiai igényünk a hasonmásteremtésre, hogy teremtett másikunkban végre önmagunk legyünk. A hasonmás, lényünk másik, rejtett oldala, mégsem annyira sötét, kiszámíthatatlan, mint a pszichoanalízis tudattalanja, sokkal inkább teremtő, létbe hozó. Nem kaotikus, romboló, hanem teremtő valóságlétesítő képzelet: imaginatio vera. Az angyalokról szóló diskurzus tehát nem ember tudatalatti másikának valamiféle tetszetős átnevezése, mivel a könyv szándéka nem más, mint éppen hogy a közöttiség alapján megragadható, a térközből beszélő etika.

Etika, azonban egy pillanatig sem elvont moralizálás, sokkal inkább sarkall intellektuális erőfeszítésre, amihez mélyen hozzátartozik a dichotomikus, kettéosztó gondolkodás veszélyeivel való számvetés. Márpedig a szembeállító, dichotómiákat gyártó, fogalmakba merevült szemléletmód ellenében a nyugati filozófia hagyományából a fenomenológiától, ontológiától kezdve egy egész sor gondolkodót idézhetnénk. De ha csak saját mindennapi életünkre nézünk, épp elégszer kerítenek be észrevétlenül olyan – sokszor elkerülhetetlen – szembeállítások, mint „anyag-szellem”, „test-lélek”, „jó-rossz.” Magának Pleºunak idézett példái ezek. Az angelológia szempontjából talán mégis legveszélyesebb dichotómia – amely a hívő és a nem hívő, de kereső számára egyaránt veszélyeket rejt – ez az út térbeli metaforájából adódó közel-távol kettősség. Ha hívők vagyunk, azaz a világot a hit, a kinyilatkoztatás természetfölöttiségéből szemléljük, könnyen szembetalálhatjuk magunkat az egyre távolabbi, elérhetetlen dimenziók tapasztalatával. (Hozzátehetjük, ezzel élete során alighanem mindenki szembenéz, a krisztusi „Uram, miért hagytál el engem” felkiáltás alapján mélyen emberi hiányérzet ez.) Ha viszont a világot nem a hit, hanem saját értelmezői helyzetünkből ruházzuk fel értelemmel, nagyon is evilági céljaink, vágyaink alapján, talán még inkább ki vagyunk téve a szétszóródás, az értelemnélküliség tapasztalatának. Mindkét esetben közel a kísértés, hogy a világot a közel és távol pólusaiba merevítve, hitünk, gondolkodásunk az üres tér bénító tapasztalatában elveszítse termékenységét.
Másrészről viszont azt maga Pleºu is elismeri, hogy a látóhatár, az abszolútum vonzása nélkül mindenfajta szellemi erőfeszítés elvesztené hajtóerejét. A lényeg viszont a közelítés, az úton levés tapasztalata. Az átmenet, az intervallum felszabadít, a pólusteremtés, a vagy-vagy logika megbénít. Az átmenet teszi lehetővé, hogy kívül kerüljünk önmagunkon, kívül az alany-tárgy viszonylaton, közel viszont a képhez, a szimbolikushoz. A „távolság nevében kell közel lenni” – ha az angyaltannak létezik etikai imperatívusza, akkor ez az. Ahol is a „kell” nem annyira előíró, legalábbis nem a puszta felszólítást érezzük, mivel a román filozófus mélyen térbeli szemlélettel gondolati kalandként teszi vonzóvá ezt a – tegyük hozzá – korántsem könnyű, hiánynyal, buktatókkal terhes utat. Széles filozófiai hagyományok felé nyit, különböző gondolkodási áramlatok felé nyit ez a felhívás. A fenomenológia alapfogalma a fenomén, azaz a megjelenő vajon nem a közel és távol átmenetéből (és nem szembenállásából) veszi szellemi erejét? A megjelenő feltárulhat-e elrejtettség nélkül? De gondolhatunk itt a nyelv megjelenítő, létbe hozó hermeneutikai felfogására, amely szintén az idegen, a távol (akár időbeli távolság) termékenyítő feszültségét aknázza ki. Jelen sorok írójának itt a mára méltatlanul elfeledett filozófuspáros Szabó Lajos és Tábor Béla holisztikus, koncentrált és sugárzó gondolatai is eszébe jutnak, egész pontosan az egység és szétszóródás, egyéniség és személyiség téri, azaz nem dichotomikus, hanem egymást feltételező tapasztalatáról. Olyan gondolkodásmódról van ez esetben is szó, amely számol a paradoxonokkal, nem kikerülni vagy szintetizálni szándékozik azokat, hanem a paradoxonokat végsőkig feszítve, meghaladni, „felrobbantani.” Pleºu is a személyiséget olyan térszervező dinamizmusában látja megvalósulni, amely az egység és szétszóródás Tábor Béla-i gondolatával rokonítható. Például a már jelentését vesztett, kiürült fogalomról – Pleºu szóhasználatával élve „angyaltetem”-ről –, a szeretetről szólva. A román gondolkodó szerint a szeretet egyrészt az én elvesztését, feloldódását feltételezi, másrészt viszont szükségszerű az újraegyesülés, a visszatalálás énünk gazdagabb változatához. A személyesség egy megkerülhetetlen alaphelyzet tehát, mivel a képi csakis személyes viszonyban létezik, csakis akkor, ha teret nyitok neki. Az, hogy az angyal a mi azonos másikunk, azt jelenti, hogy saját tükörképünk hozza létre, hozzá való viszonyunk nem más, mint önnön virtualitásunkhoz való viszony. Az angelológiának a lehetséges antropológiáján belül van tehát helye, s ebben az átfogó vállalkozásban a manapság már inkább csak teológusok által olvasott egyházatyák, a skolasztika szövegei is új, termékeny összefüggésbe kerülnek a képi, a szimbolikus antropológiájával.

Végezetül mindenképp érdemes szót ejtenünk a könyvnek arról az immár stílusbeli erényéről, amely több is, mint stílus, inkább értelmezői alapállás. Bátran elmondható ugyanis, hogy a könyv nyitott, rácsodálkozó szemléletben fogant olvasásmódja, holisztikus, egységben látó gondolkodásának alapfeltétele is egyben. A szerző a könyvet azzal a személyes megjegyzésével indítja, miszerint még sohasem látott angyalt, az olvasó tehát ne számítson valamiféle személyes tapasztalat megosztására. De vajon nem tapasztalat-e mégis, ha tapasztalatot teremtő, létbe hozó, személyiséget átrendező viszonyként értjük? Minden tapasztalat lényegi feltétele az iránta való nyitottság – így tanultuk Hegeltől, Gadamertől. Ugyanígy a szimbolikus régiójában semmilyen tapasztalat sem jöhet létre, ha nem tesszük folyamatosan kockára magunkat, nem engedjük, hogy hassanak ránk a szövegek a maguk felforgató erejével. Pleºu könyvében nemcsak a térközről beszél, hanem maga is mint olvasó ebben a térközben foglal helyet; így lesz az angyaltanból személyes találkozás mégis, és ennek nyomán a találkozás tapasztalatának megosztása. A találkozás tapasztalata mint olvasástapasztalat? Minden bizonnyal. Tegyük hozzá, nagy szükség van erre a szemléletmódra különösen napjaink – akár a szűk szakma „nagyüzemben folyó”, sokszor az elsivárosodással küszködő – olvasástechnikáját tekintve. Andrei Plesu könyvét sem érdemes ezen nyitottság, kezdetet vállaló rácsodálkozás nélkül olvasni.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu