Kulturális folyóirat és portál

2011. július 18 | Katona Ágota | Irodalom

Tragédiák

Nálunk mindennaposak voltak a rettenetes mesék, anyám úgy hívta őket, hogy tragédiák. Tragédia volt például, ha leesett valami, ezt még a ház másik végéről is meghallotta, és jött idegesen, kérdőre vonni engem, hogy mi a fenét csináltam. A morzsákat is utálta. Ahogy egy morzsa a földre esik, az egy csúnya kis történet, ne ejtsd le a morzsát, mondta nekem. Azt gondoltam, hogy a morzsa étel, ezért nem szabad, hogy a földön legyen. Apát kérdeztem a dologról, de nem mondott rá semmit, csak végigszaladt a házon, egy porszívóval a kezében.

A tragédia szót megszerettem, azt hittem, hogy ő egy nagylány, amilyen én leszek egyszer, magas és vékony, amilyen persze nem lettem soha. Sok ilyen lányt láttam az utcán. Azt gondoltam, ők az igazi lányok, a többiek csak furcsa, lányra hasonlító élőlények, és nem lehet őket annyira szeretni, mint az igazi lányokat, akik a szemnek adnak. Még az iskolás blúzomban a tükör előtt állva is azt hittem, hogy ebből a kis, fehér, habos valakiből egyszer Tragédia lesz, aki szépen fog énekelni, pedig ez a kettő kizárja egymást, választanom kellett. Az éneklést választottam, mert olyan otthon nem volt. Nekünk nem voltak énekeink. Az iskolában voltak, nagy-nagy közös énekek, hangok, szólamok, a hangokhoz szósorok, mint gyöngysorok, olyanok, mint a nagymamám gyöngysorai, azokat porcelán cukortartókban rejtegette, és néha elővette a vitrinből megmutatni őket. És kották voltak, kedves kis rajzok a régi napilapok helyett, melyekkel otthon fűtöttünk. Tragédialányokat nem láttam, csak gyerekeket, és nem léteztek az iskolában Rettenetesmesék sem, csak énekek.

Az ének, amit el lehet kezdeni; minden nap erre buzdítottak, hogy kezdd, kezdd, és egy idő után el tudtam kezdeni. Csak ez hitette el velem, hogy én én vagyok. Csodálkozva néztem a tükörbe, és sokszor elfogott az érzés, hogy voltaképpen nem vagyok azonos azzal, amit a tükörben látok. Azt tudtam, hogy létezem, csak azt nem hittem, hogy az ott az én testem. Ilyenkor megkérdeztem, nem tudom, kitől, csak úgy, hogy: én én vagyok? Aztán rájöttem, hogy aki hangot ad, az létezik igazán. Ha hangot adok, akkor létezem. Amíg csak képet, addig nem, ezért kell beszélni, nem félszegen hallgatni, tudtam ezt, mégis csendben voltam, nehogy egyszer a Rettenetesmesék is szóba kerüljenek, véletlenül kicsússzon a számon valami, mert akkor akinek mesélek, az fog hallgatni, nem félszegen, hanem kínosan. Ezért inkább elhallgattam a szavaim, hogy bennük ne létezzek. Hallgattam, hogy nekik ne kelljen hallgatniuk. És vettem a szógyöngysorú énekeket, azokat meséltem újra meg újra.

Nagymama mesélt tragédiákat. Az ő tragédiái hosszabbak voltak, nem jegyeztem meg mind, és nem kiömlő habfürdőkről, feldöntött virágcserepekről vagy összekent abroszokról szóltak. A családunkról mesélt, elmondta, hogy ott egy test, meg még egy test, és abból lesz egy másik, mint például én, és azok nélkül nem volnék, persze ezt csúnyábban mondta, belekeverve még idegen testeket, valami rokon nőt, idegen nőt is. Aztán végül nem tudtam, miből lettem én, de mégis el kellett hinnem, hogy a tükör tényleg engem mutat, mert ha a tükörképed nem te lennél, akkor nem lennél, mondta nagyanyám, és akkor már azt gondoltam, nem lettem senkiből, csak úgy lettem. Vagy olyan sok emberből lettem, mint amennyiről mesélt.

Az egyik kis esti tragédia arról szólt, hogy a nagyapa sokat ivott, csak így mondta, hogy ivott, nem tudtam, hogy mit. Nem tartottam ezt hírnek, mert tudtam, hogy minden nagyapa ilyen, nem tudom, honnan, de határozottan tudtam. Az ivás amúgy is olyan mindennapos dolog, a legtöbb család vedel, és mindenütt van egy alkoholista, főleg a nagypapa. Az enyémet igazából csak a biciklijéből ismertem meg, mert az még mindig ott rozsdásodott a garázsban. Akkor lehetett öt éve, hogy nem ült rá. A túlvilágra is magával vitte volna, egyszer ezt hallottam meg, amikor a szomszéd szobában beszélgetett a család. Úgy gondoltam, hogy az a tárgy, amit még olyan messzire is elvinnének, csak az a bicikli lehet, a szép, nagy kerekeivel. Hatalmas és használhatatlan valami volt, mint egy ostoba dísztárgy. Hagyd azt ott, szólt nagyanyám, amikor el akartam mozdítani a nehéz fémtárgyat, a bódéba ment vele, ne is lássam. Ki kellene dobni. Az egész garázst le kell bontani, mondogatta este, fürdés után, aztán üvegekről, csörömpölésről mesélt, meg szétszórt pénzről, a bódéban szórta el a pénzt, szó szerint, a földre mind, morogta, aztán a másik oldalamra fordultam, és megpróbáltam elaludni.

Volt olyan Rettenetesmese, ami öldöklésről szólt. Régen történt valami, a fővárosban, és olyan nők feküdtek meztelenül, mint a kirakatbabák. Hosszúak és karcsúak, mint amilyeneknek a Tragédiákat láttam, de aztán, ahogy mamám mesélte, feltették őket egy kocsira, és elvitték őket. Kérdeztem, hová, azt mondta, oda, ahol a nagyapa van. De őt nem vitték, nem hívták, hanem ment magától. Erről többet is mesélt, de ez a mese nem tetszett nekem. Túl ijesztő volt, mert az ijesztő, hogy én is foghatom magam, és elmehetek úgy, hogy ne jöjjek vissza többé, és hogy ezt megtenni milyen egyszerű, nem mese, mert túlságosan igaz.

Igazmeséhez hasonlónak gondoltam a dalokat. Az egyik arról szólt, hogy elvesztettem mindenemet, és nem könyörül rajtam senki, persze, sokkal szebb szavakkal, de még nem versként szólt, hiszen nem volt annyira szép, mint egy vers, csak rímelt, hogy aki hallgatja a dalt, és figyel a szövegre, annak a fülébe csörömpöljenek a kis összecsengések. A többi szó viszont csak úgy ott volt, hogy mondjon valamit, és semmivel sem volt több önmagánál. Azért szerettem a dalt. Ami egyes szám első személyben volt, azt magamra értettem, és úgy gondoltam, amíg énekelem, legalább addig az vagyok, akivel mindez megtörtént. Otthon daloltam. És elmondtam, hogy akiről beszélek, az én vagyok. Azt mondták, ilyen butaságokat ne halljanak tőlem, nem vagyok én senki, úgyhogy nem énekelek, nem mesélek, csak úgy teszek, mintha olyan lennék, mint a szép, sovány Tragédiák.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu