Kulturális folyóirat és portál

2019. április 4 | Bakó Endre | Kultúra

Tóth Árpád műbírálatai nagyváradi pályatársakról

A költői pályán 1908-ban, a Nyugat c. folyóiratban indult Tóth Árpád, de már a következő évben megkezdte „figyelőstílusát”, hogy az ő kifejezését idézzem. Harmadik feladatként A Holnap c. antológia második kötetének bírálatát kapta. Felvetődhet a kérdés, Osvát ennyire tehetségesnek tartotta az ifjú kritikust vagy a Nyugatnak nem volt fontos A Holnap? Bizonyára mindkét meggondolás érvényesült abban, hogy rá esett a választás. A szerkesztő számára jó ajánlólevél volt a kezdő poéta kifinomult ízléséről árulkodó míves költészet, másrészt a Nyugat vezetői nem örültek a váradi kezdeményezésnek, konkurenciát érzékeltek benne – alaptalanul. „Úgy érezték, hogy fölöslegesek a Holnap antológiái, csak megosztják az új irodalom erőit” – írja Kardos László.1 De úgy gondolták, ezt deklarálja egy olyan tollforgató, aki nem tartozik a szerkesztőség belső köréhez. Kapott-e Tóth Árpád orientáló instrukciót? Nem valószínű, viszont alighanem ismerte a Nyugat szerkesztőinek véleményét. Bírálata, a fájdalomcsillapítónak szánt „injekciót” nem számítva, alapjában véve ezért is elutasító. „A Holnap több tagját nagyon szeretem, de a Holnap, mint társaság talán mégse olyan fontos és nagy dolog. Akik közöttük erősek, azokat más úton is észrevették és méltányolták volna, s az új magyar irodalmi nekilendülés talán ilyen társaság nélkül is elképzelhető.”2
Az volt az első impressziója, hogy az antológiában túl sok az irodalmi nippnek, azaz csecsebecsének nevezhető vers, ezek mögött nem látja a költőt. Majd sorra veszi a szereplőket. Adyt és Babits Mihályt elsőrangú poétának minősíti, itteni verseikben is lát újdonságot: Adyban a szociális érzék, Babitsban a lírai véna erősödését. Méltatja Balázs Béla költeményeit is, mert a filozófia nem nyomja el bennük a lírát. Ismeri és elismeri Juhász Gyula költői értékeit, az antológiabeli „poénos és téma-megverselő” darabjai is kiváló dolgok, de nem érnek fel azokhoz a mély rezignációjú, finom lírai versekhez, amelyeket szeret és adekvátnak gondol Juhász egyéniségével.
Már-már ellentmondáson kapjuk a kritikust: ha ennyi értéket észlel, miért nem fontos az antológia? De hátravannak a valódi váradiak! „Dutkáról, Emődről és Miklós Jutkáról kell még szólnom. Nem tehetek róla, úgy érzem, nemigen különböztethetők meg egymástól oly ismertető jegyek említésével, melyek a valóban kifejlődött lírikust jellemzik. Róluk állapítható meg elsősorban, hogy kigondolt témák megírói.”
S innentől kezdve változik az elmarasztalás és az elismerés aránya, több lesz az előbbi. Dutka pasztelljei között kevés kedves és megkapó strófát talál. „Amilyen mély és artisztikus a Krisztus álmában a kereszt alakú árnyat vető ablakfa poénje, oly unalmas egy másik versében a föld vörös lovon közeledő táltosa.”3 A végső verdikt: „Dutka az értékes, de amellett fölényes hanyagságú lírikus impresszióját kelti bennem.” Ebben a véleményben latensen megbújik Ady Dutka-kritikájának ismerete. Emődről szólva megállapítja, „egészen elejti a lírát”, holott nyelvi készségét érzékeli, ezért reméli, rövidesen túljut a fiatalos kapkodáson. Miklós Jutkát kissé arc nélküli verselőnek gondolja, darabos és dagályos, de azért van egy-két szép verse.
Abban Tóth Árpádnak igazat kell adnunk, hogy a váradi költők nem voltak kiforrott alkotók, Dutka és Miklós Jutka Ady hatását még nem vetkőzte le, de úton voltak önmaguk felé. Emőd bravúros verselése pedig Heltai Jenő és Makai Emil szellemi befolyása alatt bontakozott. De nem véletlen, hogy Fülep Lajos már Dutka első kötetére felfigyelt, s hogy a debreceni főiskolai lap tanulmányírója őt és Emődöt is az új idők új dalosai közé sorolta.4 Pedig Miklós Jutkát a Budapesti Napló környékén, első kötetének (Költemények, 1904) megjelenése idején jelentősebb költőnek tartották, mint Ady Endrét.5 Végül egyikük munkássága sem került irodalmunk fő sodrába, az öreg Dutka mégis joggal mondhatta: „még az irodalmi lexikon is tudja, és fanyalogva elismeri, hogy a magyar irodalom megújítói közé tartoztam.”6
Már Kardos László is rámutatott (kissé túlhajtott osztályharcos alapállásból), hogy Tóth Árpádot leginkább Kollányi Boldizsár bevezető tanulmánya riasztotta.7 Több okból. Ellenszenvének valóban oka lehetett, hogy leszólja az általa mégiscsak becsült barátot, Oláh Gábort, aki Juhász Gyula hívását visszautasította, nem csatlakozott A Holnaphoz. De elidegenítő hatással lehetett rá a nagyváradi kataszteri főmérnök harcias radikalizmusa, már-már marxista társadalomanalízise is: „Ma milliók éheznek a legpiszkosabb odukban és egypárszáz embermilliók felett szabadon rendelkezik. Két részre oszlik minden társadalom: a kizsákmányolókra és leigázottakra…” És így tovább. A kispolgári nyugalomra vágyó Tóth Árpád ekkor még nem tudott ennek a radikalizmusnak a hullámhosszára hangolódni, a Nyugat vezérkara pláne nem! Harmadik és nem utolsó szempont Kollányi Boldizsár zavart és szervetlen gondolkodásmódja, tudálékossága és darabos stílusa. Kollányi írt szociológiai, filozófiai, esztétikai cikkeket, tanulmányokat, még a Világ is közölt belőlük, de autodidakta volt a társadalomtudományok terén, s ez majd minden írásán érződik. Noha Ady szerette, barátjának tartotta őt, még verset is ajánlott neki, valójában dilettáns volt.8
Az antológiák ugyan kis példányszámban jelentek meg, mégis elérték céljukat, szellemi földrengést okoztak, felhívták magura a figyelmet, jelezték, hogy a feudális társadalom mélyén új áramlatok indultak, s hírt adott a modernizmus készülődéséről. Tóth Árpád ezt a szerepüket nem látta, nem láthatta, nem ő volt az egyetlen, aki nem észlelte, hogy A Holnap antológiák szellemi mérföldkövek.
Az első Holnap-antológiát szerkesztő Antal Sándor két munkáját is figyelemre méltatta, s mindkétszer meleg, de tárgyilagos hangnemben. A skandináv országokat is megjárt váradi író ottani élményeiből sokat hasznosított elbeszélő művészete számára. A Jörru története c. novelláskötet bírálatából mindenekelőtt kiderül, hogy Tóth Árpád ismerte, olvasta regényét (A trondhjemi herceg kíséretében), s azt szerkezetileg egy kissé fáradtnak tartotta. E novelláskötet alkalmat ad arra, hogy „a kritika ezt a finom tehetségű írót nagyobb elismerésben részesítse”. De szóvá teszi, hogy bár néhány novella kompozíciójában is igen sikerült, a szerkesztőkészség most sem erős oldala Antalnak. Regényének szerkezetét is a gyöngéd líra kohéziós erejére bízta. Két novellát cím szerint is kiemel. Végső következtetése: „Antal Sándor új könyve a magyar novellairodalom határozott nyeresége: az északi irodalomnak finom értékeit, melyek iránt az író kétségkívül fogékony, egy figyelemre méltó tehetség rokonsajátosságú értékei teszik itt a magyar novellaírás tulajdonává.”9 A mester egyfelvonásos extrém szerelmi történet. „Antal Sándor erős tehetségét dicséri, hogy a probléma nem válik darabjában frivol és hazug játékká. Komolysága, a gondos és finom rajz, mellyel a mester alakját meggyőző, imponáló fölényben tudja tartani a többi szereplő fölött, elfogadtatja velünk a különös megoldást.” (A kis színésznő viszolyog a mestertől, de a jelenet végén önfeledten kínálja oda száját.) A mellékalakok rajza is sikeres – véli. Legfeljebb realisztikus kicsinységük és a mester impozáns vonásai közt nagyobb a kontraszt a kelleténél. A mű közel áll a nagy mintához: az élethez.10
Szókimondó, de ahogy mondani szokás, építő kritikával fogadta Ligeti Ernő (1891–1945) Magányosan ezer tavasz közt c. verseskötetét. A kolozsvári születésű író, a későbbi Helikon-vendég, a Súly alatt a pálma c. nevezetes könyv szerzője, 1911-től néhány évig Nagyváradon volt újságíró, s versekkel kezdte pályáját. Tóth Árpád vázlatszerűnek tartja költeményeit, melyek mintha sietősen, elnagyoltan születtek volna. De elismeri, hogy fantáziája erős, lírai heve magas fokú, némely költeményének megkapó a lendülete, eleven színekkel dolgozik, ízlésének viszont fejlődnie kell. E kötet még egyként hordoz kitűnő és gyenge sorokat. Összességében a könyvet mégis méltónak gondolja arra, hogy őszinte érdeklődést keltsen.11
2.

Az első világháború megpróbáltatásokkal teli hónapjai következnek. Ismeretes, hogy a Monarchia háborút kirobbantó lépése megosztotta a magyar írókat. A konzervatívok, a nép-nemzeti epigonizmus képviselői a kormányt támogatták, háborúpártiak voltak, a modernek, egy-két kivételtől eltekintve – egy ideig, sajnos, e kivételek közé tartozott Juhász Gyula is –, ellenezték a háborút, iszonyodtak az esztelen vérontástól. E tábor élén a már nagybeteg Ady Endre állt, rajta kívül Babits Mihály, Tóth Árpád, Szép Ernő, Dutka Ákos, Nadányi Zoltán stb. az első perctől ellenezte a háborút. Mindnyájan kifejezést adtak békevágyuknak versben és publicisztikai írásműben egyaránt. Tóth Árpád „srapnel-költészetnek” nevezte a mesterségesen szított harci indulatokat, a kurucos hősködést, és mélyen lenézte a háborús költőket, mint látni fogjuk, Gyóni Gézát, a világégés hivatalosan „felkent dalnokát” is. Emőd Tamás (Dicséret, dicsőség) és Dutka Ákos (Az yperni Krisztus előtt) költeményeivel foglalkozó írását (Két háborús verskötetről) így kezdi: „Két háborús verskötet, mindegyik »holnapos« költő műve, s mindegyik kétségkívül különb annál a híressé vált przemysli könyvnél, mely körül legújabb irodalmi háborúskodásunk támadt.” Ez a maga idejében igen bátor kijelentés, hiszen Rákosi Jenő éppen Gyóni kötetével példálózva indított újabb támadást Ady és a Nyugat poétái ellen.12
Akceptálja mindkét holnapos költő fejlődését, noha alaptulajdonságaik megmaradtak. Vagyis szeretik az alkalmi témákat, és szívesen használnak érzelmes vagy meglepő poénokat. Ezek már jobban illenek egyéniségükhöz. Ezúttal is hangsúlyozza Emődnek már fiatalon feltűnő, rendkívüli formaérzékét, amely tovább érett. Bár a drámai balladához nincs érzéke, jellemző ereje, de a kabaré-sanzon keretet meg tudja nemesíteni izzó líraisággal. Jelzi Emőd rusztikus törekvését, s cím szerint is megdicsér egy-két sanzont, köztük a Két faláb címűből egy versszakot is idéz. Ez meglepő, mert ebben nincs líra, csak ízléstelen kabaré-poén-hajhászás.13 E versek miatt 1919-ben majdnem kihagyták Emődöt a nagyváradi Ady Társaságból, császári és királyi költőnek bélyegezve. A kritikát – a költő ízes és színes magyar nyelvének méltatása után – azzal fejezi be, hogy a kötet nagyobb kompozíciói szétesnek, s üres pátoszt pufogtatnak.
Dutkáról megállapítja, mindenben ellentéte Emődnek. Rímei tompák, jambusai egyenetlenek. De nyersebb formátlanságával is megkapó tehetség, a finomabb, rejtettebb rezgésű lelkek költészetének képviselője. Kimondja expressis verbis, hogy „Dutka mély, értékes lírájú költő”. Külön megdicséri a háborúhoz fűződő, érzelmes reflexióit, s idézi két sorát: „»Hárfán orkánok trombitáját / zengesse más. Költőnek nem szabad.« Tetszik, hogy diadalmámor helyett elégiákat rejt a kis kötet. A magyar szót, a magyar népet félti a rettentő vihar forgataga közepett ez a halk költő. (…) Dutka asszonyosan lágy, s Emőd katonás helykeséggel pattogó háborús versei egyaránt nyereségei e nehéz időknek, melyekben jólesik értékek megérlelődését is megfigyelhetni olykor.” Érdekes, hogy Tóth Árpád számára nem tűnt fel, hogy Dutka nehezen szabadul Ady lenyűgöző hatásától.
Máskor is kapott háborús könyveket bírálatra, köztük Pelle János Népek golgothája c. kötetét. Pelle János (1885–1957) munkássága és személye feledésbe merült, holott az 1900-as évek elején Nagyváradon költőként is számon tartották. A Nagyvárad napilap 1907-ben készített költői seregszemléjében így írtak róla: „Mi zord kritikusok, túlkövetelő nagyváradi augurok Koczó Jenőt és Pelle Jánost, a »Nagyvárad« gyakori és kedvelt versíróit jelentékeny kezdőknek tartjuk, de mert látjuk bennük a tehetséget, és mert bízunk fejlődésükben, róluk is azokkal együtt emlékezünk meg, akik már elismert nevű poéták, és a legtöbb írásukkal becsületet szereztek a nagyváradi Parnasszusnak.” A szemléhez csatolt Pelle-vers (Dalok bányája) arról árulkodik, hogy Ady-epigonnal van dolgunk. A vers első sora: „Dalok mély-öblű bányája a lelkem”.14 Nos, háborús kötetével Tóth Árpád röviden, szigorúan végzett: „E könyvben is, mint annyi másban, olyan háborús érzelmek és vélekedések találnak minden műgond nélkül való lapos és találomra történő kifejezést, melyeket tán »schnellsieder«-érzelmeknek és gondolatoknak nevezhetünk. (…) Ilyen kötetek szerzőivel szemben nem ismételhetjük eléggé az ősi szabályt: a költészet sikeres művelése csak az önkritika nagyon szigorú gyakorlása mellett ígér eredményt a középszerű tehetségek számára”.15
1917-ben, a háború kellős közepén Nagyváradon a Szigligeti Társaság újra erőre kapott, s még könyvek kiadására is futotta. Tóth Árpád Négy verskötetről címen megjelent recenziója három váradi művet véleményez. Dutka Ismerlek Caesar c. versgyűjteményéről megállapítja, hogy legutóbbi jelentkezéséhez képest két következményt tud elkönyvelni, egy jót és egy rosszat. „A jó következmény abban áll, hogy Dutka lírája gazdagabb és mélyebb lett, benne egy igen mély és nemes érzésű lélek hangjai szólalnak meg.” Megállapítja, hogy a háború fájó élményei Dutka víziós erejét is megnövelték. De a háborúnak tulajdonítja azt is, hogy formai pongyolasága elhatalmasodott, „Ritmusa, rímei megbocsátatlanul gyöngék.” Nadányi Zoltán Kerekerdő c. könyvének anyagát Babits hatása alatt formálódott alkotásoknak minősíti. Kétségtelen, Nadányi ekkor már a modern líraeszményt követte, dokumentálhatóan ismerte Babits költészetét, de nem témái utánérzéseit vagy motívumait verselte meg, hanem a nagy költő művészi eszközeit tekintette példának. Jelesül gondos rímhasználatát, ritmusát, megújító hasonlatait stb. Meglehet, a rímek csengését túlzásba vitte, s talán az is igaz, hogy „sok ezekben a versekben az affektáltnak és utánzottnak látszó idegesség”. De a fiatal Nadányi tehetségéről meg van győződve, egyebek mellett azért, mert egyetlen képzavart sem talált e versvilágban, ellenben rálelt néhány meglepően teljes sorra. Huzella Ödön (1890–1961) művészettörténész, újságíró, költő A csend c. verseskönyvét is a Szigligeti Társaság adta ki, az előbbiekhez hasonlóan Mikes Ödön címlaprajzával. Tóth Árpád szerint a fiatal költő verseiben a Reviczky-hatás találkozik a Kosztolányi-reminiszcenciákkal. Sok a versekben a naivság és a zavar, de ami elszabadulva a konkrétumtól líraivá válik, az kedves és szép. Egyes költeményekből a vidéki redakciók életének romantikája csillan elő.16
A Szigligeti Társaság könyvsorozatának tagjaként jelent meg Sas Edének (1869–1928) A fehér város c. kötete, ezt különálló kritikával világította át viszonylag terjedelmes írásműben. Sas Ede jól ismert alakja volt Nagyvárad szellemi életének, a hasonló nevű napilap főszerkesztője, a Szigligeti Társaság vezetőségi tagja. Konzervatív kötődése közismert, az Új Idők állandó munkatársa, a Petőfi Társaság tagja. A fehér város egy költeménynek is címe. Tóth Árpád felidézi az epikus vers tartalmát, minthogy ezt értékeli a legparádésabb, a legsajátosabb darabnak, amelyben Sas Ede művészi eszközei összegződnek. A legjellemzőbb: az epikai elemeken át ódai hang és színes líra szólal meg. Az epikai keret ugyan néha túlrajzolt, de szilárd a strófaszerkezet és a kompozíciós készség. Ebből – úgymond – a szeszélyes asszociációkkal operáló, „modern zsenialitású” költők is tanulhatnának. Nyelvét olykor túl ünnepélyesnek találja. Kiemeli a Gépeim c. két szonettet, „melyekben nyomdája gépeihez fordul, szinte apai indulattal”. Tegyük hozzá, a kiemelés azért is jogos, mert a szonettformát csak a Nyugat második nemzedéke, főképp József Attila emelte át a hagyományos szerelmi tematikából (mesterszonettet is komponált: A kozmosz éneke) s vezette vissza az első magyar szonetthez, amely Faludi Ferenc nevéhez fűződik. (A pipárul)17
3.

A háború és a forradalmak után Tóth Árpád egzisztenciálisan nehéz helyzetbe, már-már életveszélybe került: megszűnt a kenyéradó lap, elvesztette munkáját, s tartania kellett az esetleges erőszakos megtorlástól is, elsősorban Az új isten c. ódája miatt, mellyel a proletárforradalmat köszöntötte. De „bűne” volt a háborúellenesség és a háborús költészet elleni kemény, olykor ingerült fellépése is. Bár a proletárdiktatúra túlzásaitól korán visszarettent, s nem vállalt sem hivatali szerepet, sem publicisztikai tevékenységet, a fehérterroristák nem mérlegeltek, önhatalmúlag intézkedtek. Fenyegetett helyzetükben még olyan kiváló írók, mint Babits Mihály és Móricz Zsigmond is, magyarázkodni kényszerültek. Tóth Árpád azonban, noha betegsége egyre jobban gyötörte, nem torpant meg, humanizmusa azt diktálta, hogy az erőszakot leleplező műveket fordítson (Oscar Wilde: A Readingi fegyház balladája, Lenau: Albigensek záróéneke). 1920 januárjában szónoki szerepet vállalt egy Ady-ünnepségen, melyet többen lemondtak. „Tóth Árpád a törékeny termetében a nagy tehetség mellé lám, nagy bátorságot is kapott. Vállalta a díszbeszédet Ady Endréről – jegyzi fel tanúként Illyés Gyula.18
Kritikai dolgozatainak tiszta esztétikai szempontjait sem adta fel, nem tett a hatalomnak törleszkedő gesztusokat. Például Ritoók Emma kis versfüzetét (Sötét hónapok), mely a közelmúlt eseményeire reagál jószerint minden művészi áttétel nélkül, rendkívül szigorúan utasítja el. A neves nagyváradi családból származó, a század elején Lukács György, Balázs Béla Vasárnapi Köréhez tartozó írónő, skandináv regények fordítója, a háború s főként a forradalmak hatására eltávolodott a reformeszméktől, s az ellenforradalom szolgálatába szegődött.19 „Tipikus műkedvelői zöngedezés” – szögezi le többek között. „Niels Lyhne fordítójának, Ady- és Kaffka Margit-hatások átvevőjének illenék tudni, hogy az egyetlen terület, ahol maga a puszta hit nem üdvözít, a Művészet. Nem baj, lehet szidni az »idegen faj«-t, meg a Vörösmarty Akadémiát, de ha már versben cselekszik valaki ilyesmit, ne csak a száján hordja Arany Jánost, hanem a tehetségében is legyen valami belőle.”20
Ez a kis dolgozata azon ritka kritikái közé tartozik, amelyben semmi értéket nem tud felfedezni, a szerző javára írni. Noha impresszionista bírálatokat írt, szubjektivitása színes, érzékeny, nagy műveltségről tanúskodó látásmódban nyilvánult meg, s nem elfogultságban. Kritikusi attitűdjére jellemző a komolyság, a pályatársi beavatottság, az empátia, a tárgyilagosságra való törekvés, az értékmentés, az esztétikai normák mentén haladó számonkérés. Ezért is tévedett ritkán.

1 Tóth Árpád. Monográfia. Bp. 1955. 67.
2 Megjelent: Nyugat, 1909. jún. 16. A Tóth Árpád-szövegekből mindig a kritikai kiadást – Kardos László szerk.: Tóth Árpád Összes műveit idézem. Ezúttal 3. k. 66–69.
3 E mondatot azért is idézem szó szerint, mert 1919-ben Tóth Árpád Az új isten c. ódájába bizonyíthatóan több motívumot vett át Dutkától. Lásd: Bakó Endre: Az új isten – Egy Tóth Árpád-vers értelmezéshez. In Ágak és hajtások. Felsőmagyarország Kiadó, 2014. 93.
4 Bakó: Dutka Ákos és Ady Endre – Egy irodalmi barátság természetrajzához. In Rejtett vízjelek. Dbr., 2008. 9–36.
5 Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai. Bp., 1957. 388.
6 Bakó uo.
7 Kardos i. m. 65.
8 Bakó Endre: Kollányi Boldizsár arcképéhez. A Bihari Múzeum IV–V. Évkönyve. Berettyóújfalu, 1986. 283–297.
9 Mgj. 1913. nov. 1.: ill. TÁŐm 3. k. 364–365.
10 Mgj. 1914. jún. 16.: ill. TÁÖm 4. k. 21–22.
11 Mgj. 1914. máj. 1.: ill. TÁÖm 4. k. 17.
12 Mgj.: 1916. jan. 1.: ill. TÁÖm 4. k. 23–25.
13 Az istenhez fohászkodik, segítse meg a falábúakat, hogy eljussanak a nőhöz.
14 Kritikus: (vsz. Sas Ede): Nagyvárad, 1907. márc. 31. 3–4.
15 Mgj. 1916. dec. 16.: ill. TÁÖM. 4. k. 334.
16 Mgj.: 1917. máj. 1.: ill. TÁÖm 4. k. 57–59.
17 Mgj.: 1917. jún. 16.: ill. TÁÖm 4. k. 60–62.
18 Beatrice apródjai. Bp., 1979. 364–366.
19 A rendszerváltozás után újra kiadták A szellem kalandorai c. kulcsregényét, amelyben leszámolt a Lukács Györgyhöz s főként a Balázs Bélához fűződő kapcsolatával. Bp., 1993.
20 Két alkalmi versfüzetről. Mgj.: 1920. február (összevont szám), ill. TÁÖm. 4. k.159–160.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu