Kulturális folyóirat és portál

14.Adriana20Lucaciu_0

2015. január 16 | Cristian-Robert Velescu | Művészet

Titokfejtés a vásznak redőiben

Az Adriana Lucaciu által figyelmünkbe ajánlott képek nem mások, mint a posztmodern kifejezés(mód) szellemi változatai, inkább egy ritka „faj” mindabból, amit a „kortárs művészet élővilágának” neveznék. Tisztázva azt, hogy a kortárs művészet egy lecsiszolt szellemi „lapjával” állunk szemben, magától értetődő, hogy ez a „polimorf élőlény”, amely maga a posztmodernitás, megmutathatja még más oldalait is – amik közül itt nem is említenék mást, csupán azt a sajátos, növényvilágra jellemző tényezőt, mint a nap felé fordulás –, helyette azonban ellenállhatatlan vonzódást tanúsít a politikai szféra iránt és intenzív affinitást tanúsít ennek „virága” iránt, az iránt, amit a kortárs élet „plutokrata” összetevőjének fogok nevezni.

Mint a posztmodern látásmód szellemi változata, amely arra hivatott, hogy állandó köteléket alkosson a múlt, jelen és jövő között, az Adriana Lucaciu által megálmodott Megtestesülések olyan kísérletet és projektet képviselnek, amelyek lényegüket és energiáikat a művészettörténet tág „gyűjtőmedencéjéből” merítik, akár egy nagy folyam – bár lehet, hogy a művésznő ilyen kristályosan nem is tudatosította ezt magában. Javaslom, képzeljük magunk elé Adriana Lucaciu alkotásait úgy, mint valami folyót, amely vizét a nagy mellékágakból gyűjti össze – ugyanakkor azokból a kicsiny erecskékből és patakokból is, amik ismeretlen völgyekben csorognak alá, járatlan, szakadékos helyeken törnek előre. Vagy még inkább, tekintsük úgy, mint a vér keringési rendszerét, ahol a vér néha erősebben pulzál, lüktetésre késztetve a feji verőeret – amely az agyhoz és áttételesen a gondolathoz közelít –, néha pedig alig érezhetően lopakodik, ha a hajszálerek elbűvölő hálózatát tölti fel, egy vegetatív áramlás, ami akkor válik megtekinthetővé, amikor felépítésünk legfinomabb szöveteit ellenfényben szemléljük. Előrevetítvén, kijelenthetem, hogy éppen az áttetsző lét ilyenfajta megnyilvánulásai ihlették azt a plasztikai skálát, amin Adriana Lucaciu megtalálta a maga kifejezési formáit.

Amint Adriana Lucaciu művészete egybeolvad egy hatalmas rendszer (vér)edényeivel, melyeken keresztül szellemi energiák törnek utat maguknak, úgy a művészettörténet is kanyargó folyóvölgyek szövedékéből alakul ki, s az elismert, híres művész – akárcsak az örökre ismeretlenségben megbúvó – hajózgat ezeken a csatornákon, abból a célból, hogy gyűjtsék azt az erőt, amit azután műveikbe átönthessenek. Elmélkedéseim során az „Erő”-t, amire utaltam, leginkább teológiai értelemben érzem jelen. Léteznek angyalok, akik azért röpködnek ide-oda, a folyón felfelé vagy a vízfolyás irányában – a képzeletnek abban a hatalmas és mély „gyűjtőmedencéjében”, amivel a művészetek története gyakran egybevegyül –, hogy titokzatos, ismeretlen módon összeköthessék a művészt édestestvéreivel, azokkal, akik valaha éltek, vagy azokkal, akik majdan élni fognak, talán csupán csak azért, hogy ugyanazon eszmét szolgálják.

Mivel ezek a „vérségi” kapcsolatok ma igen elbűvölőnek tűnnek számomra, igyekszem magamat egy ilyen angyallá átidomítani – nem alkotóvá, csupán kutatóvá –, hogy megpróbáljam megérteni, miféle híres vagy ismeretlen alkotókkal áll rokonságban Adriana akkor, amikor ma felfedi előttünk a Megtestesüléseket. Korábbi és távolabbi emlékekre bízom magamat, közülük egyesek a könyvtári tapasztalatokra épülnek, mások olyan alkotásokra, amik a velük való közvetlen érintkezéseim során magukra vonták a figyelmemet. Többek között ilyen Berlinben, a Watteau és rokokó kortársai értékes festményeinek gyűjteményeit őrző Charlottenburgi kastély szomszédságában, az egyiptomi kultúrának szentelt kis múzeum. Ott található Nofertiti királynő híres portréja is. Ugyanabban a teremben fedezhetjük fel azokat a szarkofágokat is, amelyekre festett vásznakat feszítettek, s mindegyiken az elhunytak arcképe látható. Faragott vagy stukkóból idomított kezükben az elhunytak jácinthajtásokat tartanak, mint az eljövendő megtestesülés, és természetesen mint a megváltás ígéretét, hiszen ezek az alkotások már a kopt művészethez kapcsolódnak. Íme, Adriana alkotásaira, az általa elképzelt Megtestesülésekre gondolván, az imént éppen a hírneves fayumi portrékat ecseteltem. Ezek láttán az a gyanú ébred a nézőben, hogy nem a művész, hanem saját ereje által maga a szarkofágon túli szellem hozta létre a látomásszerű portrékat, valóban úgy, mint a közeli vagy talán távolabbi feltámadás fogadalmait.

Ez történik azokkal a Megtestesülésekkel is, amiket Adriana ma a figyelmünkbe ajánl. Ezeket szemlélve megértjük, hogy a művész – alkotó munkája során a legmélyebb diszkréció módszerét részesítve előnyben – megbújt a saját árnyékában. Rájuk tekintve mintha egy lassú és fájdalmas születés tanúi lennénk, mintha olyasvalaminek a világra jöttét szemlélnénk, ami valaha már létezett, de ami újjászületvén lassan körvonalat ölt, a lét egy másik, magasabb fokán. Lerázva az anyag kérgének terheit magáról, újjászületik egy jobb világban, ahol a geometria a matematikában legjáratlanabbak számára is átláthatóvá válik. Feltételezhető, hogy – akárcsak Adriana Lucaciu vásznain – a létnek azon a fokán már mered vállalni a geometria rejtelmeit, természetes-könnyen, ám ugyanakkor mélyrehatóan is, akárcsak magát a lélegzetvételt.

Csupán véletlen-e, hogy a fayumi portrékat tartják a keresztény ikonok előfutárainak, mivel a testiség itt szinte teljesen háttérbe vonul azért, hogy megmutathassa a maga egyedi alakjában egyik vagy másik elhunyt képének lényeges, eltörölhetetlen ikon(alak)ját, azt, amiben a Teremtőhöz hasonlít?

Miközben folytatom Adriana Lucaciu „szellemi gyűjtőmedencéjének” feltárását, nem hagynám ki Michelangelo késői alkotásait, aki – ismeretlen fayumi művésztársaitól eltérően – a maga módján kutatja és fedezi fel az anatómiai kifejezés korlátait, hogy az általa teremtett végtelenség módszerére támaszkodva előrevetíthesse ugyanannak a világnak, az esszenciák világának a jövőbeli vázlatát.

Most idézhetném Marcel Duchamp művészi példáját is, aki az őt ismertté tévő remekművében – a La mariée mise a nu par ses célibataires, meme címűben – az emberi lényt a ruházattal helyettesíti és feltételezi, hogy a mez alatti űrben mégis jelen van a hiányzó lény, paradox módon, intenzíven érzékelhetően – még ha láthatatlanul is.

Természetesen, megemlíthettem volna a test drámai erejű átidomulásait is, úgy, amint azt Goya művészete megjeleníti.

Nem hiszem, hogy az alkotás folyamatában Adriana tudatosan valamelyik említett kiemelkedő művészre hivatkozott volna, hozzá mérte volna céljait, mégis erősen bízom abban, hogy ez irányban kifejtett működése szellemi téren társul elődeiéhez, akik között felemlíteném még Joseph Beuyst is. Hiszen doktorátusi kutatásai idején, Joseph Beuys rajzainak tanulmányozása során Adriana számos lényegre törő dolgozatot szentelt e témának.

Befejezésül kijelenteném, hogy Adriana posztmodernként – akarattal, esetleg akaratán kívül is –, ilyen elődök nyomdokain haladva, körülírja saját szellemi területét, amely valahol a látható, a nyilvánvaló határvonalán fekszik, ám egyúttal – mert érdeklődése az antropomorf tematika irányába is fordul – az anatómia határmezsgyéjén is. Ha van valami, ami őt az előbb idézett elődöktől megkülönbözteti, akkor az, hogy az általa alkotott képekben az anatómia és geometria eggyé olvad, bár mindkettő egyaránt jelen van. Adriana kutatja azt a beékelődési pontot, ahol a karnális, a testi átengedi helyét a szelleminek, s ez utóbbi magára ölti a geometria köntösét vagy inkább annak szent csuháját. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy maga a geometria is – a saját elvont szellemiségében – vágyat és vonzódást táplál az iránt a testiség iránt, amit éppen elhagyott. Őbenne rejlik az annak életre hívásához szükséges erő, fuvallatával – more geometrico – ő lehelhet belé életet. Gondolom, ez az a titok, ami sejtelmesen ott rejlik a még sejtelmesebb, alig észrevehető ráncaiban és redőiben azoknak a vásznaknak, amelyek szinte anyagtalanul hordozzák az Adriana Lucaciu által megálmodott Megtestesüléseket.

Bukarest, 2014

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu