Kulturális folyóirat és portál

ForsyteSaga_lead_t800

2020. május 11 | Várad | Kultúra

Tiszta kábulat – John Galsworthy A Forsyte Saga című regényciklusáról

Amikor az ember John Galsworthy regényfolyamát olvassa, a monumentális családregények édesbús nosztalgiája kísérti. Valami sehova sem tartozó nagyság, amitől elhisszük, az aranykor mindig csak a múltban lehet. Ezek a kötetek modern nagyvárosi környezetben nem érzik (jól) magukat. Kizárt, hogy buszon, váróteremben, szupermarketben olvasni lehessen. (Ahol mi sem érezzük magunkat, mert titoktalan, személytelen tér.)

De üljünk csak egy faluvégi lepusztult parasztház benőtt, buja kertjében, de akár egy versailles-i palotakertben is, a regényhez hasonlót ismerünk fel. Letesszük a könyvet egy percre, elvonja a figyelmünket a napfény játéka. Belelapozunk – akárhol –, megakad a szemünk egy mondaton. Ráismerünk. Ha először olvasnánk, akkor is ráismernénk. Már nem vagyunk a magunk ura. A szöveg kivetette ránk a hálóját.

A Forsyte Saga nem elsősorban az angol felső középosztályról szól. Ez csak keret. A regény a titokról szól. A nagysága, hogy a megfoghatatlant tudja írni úgy, hogy nem lesz tetszelgően enigmatikus, sem szenvelgő, sem töredékes. Galsworthy még hisz a történetben, a dolgok elmesélhetőségében. (Mi már, ugye, a posztmodernben nem hiszünk benne, elvégre a nagytörténetek ideje leáldozott.) De vajon nem emberi léptékekben, emberöltőkben, generációkban gondolkozunk továbbra is? És szeretünk ráismerni arra, hogy ennek a korlátok közé szorított életnek, ha nem is értelme, de időisége, azaz egyszerisége van.

Átléptünk a bűvös 1900-as évszázadba, 1901 januárjában meghalt Viktória királynő, egy korszak leáldozott, egy új korszak van készülőben, amelyről még senki sem tudja, milyen lesz. A temetésen a tömegben ott tolong Soames is második, francia feleségével, Anette-tel, de – arra messzebb – ott van első felesége, Irene férjével, Jolyonnal. A felismerés nyugtalanító Soames számára. Hiába zárul le Soames és Irene közös élete – ha a házasság ellenére volt egyáltalán –, az egyéni élet folytatódásában ott az a másik élet súlya. A regény explicite kimondja: Irene a Szépség látható alakban való megjelenése, maga a Titok. Irene sorsa egy olyan szál a történetben, amely a leginkább vonzza, izgatja, kábulatba ejti az olvasót. De valami tiszta, nemes kábulatba. Miközben Irene-ről olvasunk, a titokról olvasunk, az ő lényében, sorsában a titkot írja Galsworthy. Hogyan lehet a titkot írni? Először is, egy nagyon egyszerű írói eszközzel, Irene belső életét homályban hagyja előttünk. Iréne a regényben keveset beszél, akkor is leginkább a társalgás kívánta általánosságokat, de – ami nagyon fontos – rengeteget és a megfelelő módon adagolva hallgat. Hallgat, amikor választ várnak tőle. Hallgat az olvasóval szemközt. Nem tudjuk, maga Soames számára is rejtély, miért ment hozzá mégis annyi kosár után, hallgat Soamesszel való házasságában, még Bosinney iránt érzett szenvedélyéről is. A hallgatás itt nem a beszéd ellentéte vagy hiánya, egymással nem mérhetők. Irene hallgatása nemcsak beszédesebb a beszédnél – a nem válasz is válasz logikája alapján –, hanem egyenesen a hallgatás rajzolja meg a karaktert. Micsoda feszültség: Irene egy olyan titok közelében van, amit maga sem ért igazán, miközben odaadja magát, teljes lényével szolgálja ezt a titkot.

Irene a regényben nem cselekszik, hanem tükröz. Tükröző médiumként azonos is magával, meg nem is. Gyakran zongorázik – amikor Soames hazaér, persze elhallgat –, az öreg Jolyonnak ellenben, aki nem teljesen Forsyte, és együtt rezonál vele, szívesen játszik. Járása ugyanolyan himbáló-lendülő, mint zongorajátéka, tudjuk meg egy helyütt. (Egyébként Chopint szereti.) A belépései jellemzők rá, ahogyan a regényben hol itt, hol ott, búvópatakszerűen megjelenik. Nem is akárhogyan, hanem képként. Amikor Jolyon először megpillantja a parkban, Tiziano-képre emlékezteti. Apjának, az öreg Jolyonnak, a Robin Hill-i ház kertjében hirtelen egy fatörzsön ülve tűnik fel. Tükröző lénye valójában már maga is képek függvénye. Ráirányuló tekintetek tükrében – tükrözöttként – látjuk hol itt, hol ott a regényben.

Egyébként a festő (!) Jolyon – második férje – adja róla a legpontosabb jellemzést, amikor csupa negációval írja le: „A nő nem volt olyan »boszorkányos« arcú, aki minden pillanatban gyönyört igér a férfinak; az az »ördögi szépség« sem rejtőzött benne, melyet az ország első Forsyte-jai oly nagyra tartanak; az a nem kevésbé csodálatos típus sem volt, mely édes, mint egy doboz csokoládé; nem lobogott benne a szellem szenvedélye,sem a szenvedély szelleme, mely a díszes otthonokért és a modern költészetért rajong; de a színdarabírót sem kecsegtette azzal a reménnyel, hogy alakjában egy olyan érdekes, idegbeteg figura megformálásához talál modellt, aki majd az utolsó felvonásban öngyilkos lesz.”1

Micsoda írói fölény, hogy miközben Irene valójában távol van mindentől, alig van kapcsolata, passzív, nem harcol még saját életéért sem, az olvasó elhiszi: ő az első nő, a legkiválóbb a regény női szereplőgárdájában. A többi nők körülötte mind nagyon valamilyenek. Későbbi mostohalánya, June Forsyte a legpozitívabb, csupa akarat és a jó ügyek érdekében való tenni akarás. Szegény fiatal művészeket – ahogy ő nevezi: „rút kiskacsákat” istápol, a Forsyte-ok makacsságával, de tulajdont istenítő szemléletüktől a lehető legelütőbben. Nem is csúnya, égővörös hajával, világos szemével – mégsem kelti fel festő apja, Jolyon szépérzékét. Menthetetlenül a második nemcsak vőlegénye, Bosinney szemében, aki Irene miatt hagyja ott, hanem az olvasó szemében is. Minden tüze, hite, ügybuzgalma kevés amellett a valami más mellett, amit Irene képvisel. Anette – Soames második felesége – már felveszi a versenyt szépségben Irene-nel, de Soames számára mégis valamiféle pótlék, csakis abban érdekelt, hogy örököst szüljön neki. Egyébként Anette – megalkudva házasságának tulajdonjogon alapuló ésszerű praktikumával – a ráosztott gazdag úriasszony szerepét játssza, szeretővel, vásárlásokkal, háziasszonyi teendőkkel. Eggyé válik azzal a társadalmi osztállyal, ahová bekerült.

A titkot írni azért tudja nagyon jól Galsworthy, mert a titoknak csak az egyik oldala láthatatlan, a másik oldala viszont nagyon is az érzékekre szabott. Galsworthy esetében a láthatóra, a képekre. A regényben a természet, a táj nemcsak valamiféle díszlet – elvégre az angol középosztály szép környezetben él –, hanem a Szép láthatósága is. (Ugyanerre használja fel Irene-t is a regény.) Az írás érzékisége már önmagában titokszerű. Leírni egy tájat aprólékosan nem, vagy nem csak azt jelenti, hogy láthatóvá tenni, hanem képpé tenni. Nagyon izgalmas, ahogy ezek a természeti „vad” képek egy tőről fakadnak Irene képiségével, Soames birtoklási ösztönét viszont a szép tárgyak, műalkotások elégítik ki: festmények, porcelánok, ház megfelelő kilátással. És persze minden vagyontárgy legszebbje: felesége, Irene.

A családregények bája – a ki kivel és hol találkozik – egy kis időre megszakad a Vénasszonyok nyara címet viselő kis betéttörténetben. A birtoklási vágytól fűtött „nagy” Forsyte testvérek egyike – tőlük mégis a legelütőbb –, Jolyon itt már nyolcvanöt éves, és egyedül élvezi a Robin Hillen beköszöntő nyári napokat. Egyszer csak a Szépség lépeget vele szemközt: Irene kóborol a háza kertjében. (Abban a házban, ami egykor neki épült, és ő lehetne az úrnője.) A helyzetnek nincs semmiféle realitása. Mi történik itt? A szokásos keretek felborulnak, nem lehet megnevezni, sem besorolni valahová. Jolyon azon veszi észre magát, hogy már nem várja haza fiát és annak családját. Igazából nem is egészséges ez az állapot, Jolyon érzi a szívét, keveset eszik, fogy. Elragadtatott, felfokozottan élvezi a nyarat, mert várja Irene viszontlátását – eközben meghal. Hasonlóan, mint ahogy történik a Halál Velencében.

Lakatos-Fleisz Katalin

 

Jegyzet:

  1. John Galsworthy, A tulajdonos, in A Forsyte Saga (ford. Szabó Magda és Szobotka Tibor), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1971, 246.

Megjelent a Várad 2019/11. számában

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu