Kulturális folyóirat és portál

2012. október 16 | Fleisz Katalin | Kritika

Tévelygő kép vagyok a többi közt

Maurice Blanchot Mikor eljön az idő című kisregénye
Maurice Blanchot életművének a magyarországi fordításokkal arányosan növekedő recepciója arra is felhívta a figyelmet, miszerint az író egymás után megjelent szövegei, récitjei úgymint a Halálos ítélet, valamint az Aki nem tartott velem szorosan összetartoznak, egymás felől olvashatóak igazán. A Mikor eljön az idő című kisregény is ezen sorozat egyik darabja. A művek szoros összetartozása a blanchot-i életműben egyben azt is jelenti, hogy a művek autonómiájába, valamilyen transzcendens egységébe való hitet hiába keresünk ezekben a szövegekben, inkább egy befejezetlen, egymás határaiba átnyúló szövegfolyamról van szó, amelyek mintha egymást is ismételnék mind problematikájukban, mind az írások stílusában.

A Mikor eljön az idő hasonlóan zavarba ejtő írás, mint a már idézett, vele értelmezői viszonyba állítható szövegek. Egységes, lineárisan követhető szüzsét nem találunk itt sem, de még a posztmodern szövegeken edzett asszociatív, szövegközi utalásokat felismerő értelmezői „módszer” sem nyújt fogódzót. Az írás hömpölygő terében ugyan homályosan kirajzolódik egyféle alaphelyzet: az elbeszélő férfi, két nővel él együtt egy lakásban, és ebben a térben tett tévelygéseik, egymás felfedezésére irányuló kísérleteik teszik ki a szöveget. Ugyan ez az alaphelyzet meglehetően feszültségtelinek lehetne mondható, azonban Blanchot-tól távol áll valamiféle személyes drámát, kapcsolati vagy akár etikai dilemmát a középpontba állítani, sokkal inkább a találkozások primer tapasztalata és az ebből fakadó nyelvkeresés tartja fenn a szöveget. Az írás paradoxonokon alapuló logikájára már a kezdő mondatokat is idézhetnénk, egész pontosan a Judithtal való találkozás mozzanatát, amelyet így kommentál az elbeszélő: „Rendkívül meglepődtem, már-már érthetetlen módon, egyértelműen sokkal jobban, mintha véletlenül találkoztam volna vele.” Furcsa paradoxon ez, ugyanis az ismerősség kiváltotta meglepődés („Istenem, megint egy ismerős arc!”) ugyan ellentmond annak a – sokkal nyilvánvalóbb – logikának, amely az ismeretlent tartja meglepőnek, viszont a szöveg további folytatása közelebb visz – vagy még inkább fenntartja ezt a kettősséget. Az arc ismerőssége, mint amely a nem jelentést ad, inkább ellehetetleníti az arcot akár lévinasi gondolatokat is felvet, így a következő mondat is: („Talán arra irányuló elhatározásom, hogy egyenesen megközelítem ezt az arcot, akkora erővel bírt, hogy lehetetlenné tette őt.”) A jelentéskioltás mint Blanchot állandó gondolata látható itt az arc motívumán keresztül. „Erről a fiatal nőről, aki ajtót nyitott nekem, akihez beszéltem, aki a múltból a jelenbe lépve felbecsülhetetlen ideig elég valóságos volt ahhoz, hogy folyamatosan látható maradjon számomra – róla soha semmit nem szeretnék megsejtetni. Annak szükségességében, hogy megemlítsem, hogy napvilágra hozzam, olyan körülmények között, amelyek bármennyire titokzatosak is, mégiscsak élő körülményei, van számomra valamiféle erőszak, mely borzalmat kelt bennem. Ebben rejlik a rövidítésre irányuló vágyam, legalábbis annak nemesebbik része. Átsiklani a lényeg felett – ezt kéri tőlem rajta keresztül a lényeg.”

Mindenképp érdemes bővebben szót ejtenünk a kisregény paradoxonjairól. Nem valamiféle jólhangzó, csillogóan önmutogató paradoxonok ezek, amelyekre az olvasó minduntalan felkapja a fejét. Blanchot paradoxonjai több türelmet igényelnek az olvasótól, mivel – talán úgy is fogalmazhatnánk – nem annyira az izgalmas kettős-logikájukból eredő pátosz, mintsem annak eredendő hiány- vagy még pontosabban a szövegszerű-mozzanata az, ami hangsúlyozódik. (Blanhot-nál a hiány és a szövegszerű amúgy is feltételezi egymást.) Ha megfigyeljük például a következő utcarészleírást: „Nagyon pontosan láttam, hogy milyen fényben tárul fel a tér és ezeknek az utcáknak a nem lopakodó, mint azt hiszik, hanem épp ellenkezőleg: családias és nagy kedvességgel bíró mozgása egy ilyen pillanatban; ezek a világ legszebb órái, olyan órák, amikor bárki vidám bátorsággal elviseli, hogy vég nélkül éljen.” (F. K. kiemelése) A pontosvessző utáni első tagmondatból értelme szerint két állítás is következhetne. Az egyik: miszerint amikor bárki vidám bátorsággal elviseli, hogy nem él örökké. Vagy: amikor bárki azt hiheti, hogy vég nélkül fog élni. Ezek az állítások sem önmagukban, sem egymás mellé helyezve még nem ellentmondások. Blanchot viszont itt mintha összevonna két állítást, ezáltal épp az elhallgatásban rejlő produktív feszültséget írja tovább, amellyel így nem másra, mint a hiányra, a halálra hívja fel a figyelmet. A paradoxon a halált sem állítja, azt is nem-jelenlevővé teszi azáltal, hogy azt épp a vég nélküli élet teszi hiányzóvá – és ezáltal mégis jelenlevővé. Így korántsem öncélú ez a paradoxon, hiszen az írással a hiányt írja, és ha valamilyen állandó, szövegen végighaladó motívumról beszélhetünk, akkor az épp a halál (nem-)jelenléte, azaz írásként negatívan, hiányként megjelenő léte lehet.

A fentiekhez hasonló beszédes paradoxont még bőven találhatunk a kisregényben. Az olyan jelentésesség ígéretét hordozó témák, mint a látás, a vágy, az értelmezés, ha meg is jelennek a kisregényben csakis írásként, azaz önmagukat negatívvá téve, kiüresítve. Már maga a szövegbeli én is egy hiányzó, lokalizálhatatlan pozícióból beszél. Mit jelent ez? Szokásos az értelmezést egy olyan útként elgondolni, amikor is a szöveg valamilyen kulcsmotívumaiból kiindulva eljutunk valahova. Régebben ez a cél egyfajta igazság, akár a személyes életünkre átvihető tanulság volt, mára már sokkal inkább megszokhattuk, hogy ez a végpont maga is csak szövegszerű lehet, ha van is valamilyen lényeg, igazság az csakis fikciószerű, a szöveg által felállított „lényeg”. Blanchot-nál úgy tűnik, az értelmezés mint út, mint valahová való eljutás metaforája kevéssé lehet érvényes. Ha már térbeli metaforákat vetettünk fel, sokkal inkább érvényes a körszerűség, az önmagába visszatérés. A vágy például nem a hiány feszültségéből lendül ki, mint önértelmező alakzat, a szöveg nem a vágy eredendőségét állítja, sokkal inkább annak lehetetlenségét. Azaz a vágyra vonatkozó vágyat, másképpen szólva: a vágy hiányként való negatív jelenlétét. „Gyakran végtelen nagy vágy él bennem arra, hogy rövidítsek, ám ez a vágy tehetetlen, mert túl könnyű lenne számomra kielégíteni; bármilyen élénk legyen is, túlságosan gyenge a bennem levő határtalan, a dolgok beteljesítésére irányuló erőhöz képest. Hiábavaló vágyakozni!”

Ha mégis valami olyan kulcspozíciót, „archimédészi pontot” keresünk a szövegben, ahonnan ez a hömpölygő szövegfolyam kiindul, és ahova vissza is tér, az talán a találkozás, a kezdet beindította nyelvkeresés lehet. Nem véletlen, hogy a regény kezdőmomentuma egy ismeretlen lakásba való belépés, egy rég látott arccal való újbóli szembesülés. De az elbeszélőnek ezt követően is a lakás terében való homályos tapogatózásait követhetjük nyomon, a felfedezés, a látás elindította névadási folyamatot. Az az önmagában kissé elkoptatott metafora, hogy a szoba egy világot, egy univerzumot jelent itt nem is metaforaként (mint jelentésátvitel, jelentésteremtés) funkcionál, sokkal inkább az elbeszélő eredendő nem-helyét pozícionálja. Azaz nem helyet, ezáltal jelenlétet ad az elbeszélőnek, sokkal inkább az univerzum átláthatatlansága lényeges itt. „Ez a szoba számomra a világot jelentette, s kevés erőm és csekély érdeklődésem számára a világ végtelen nagyságával bírt: ki követelné meg egy pillantástól, hogy áthatoljon az univerzumon? Mi abban a furcsa, ha nem látjuk azt, ami távol van, amikor még a közeli is láthatatlan?” Az elbeszélőnek egyrészt szüksége is van ezekre az enteriőrökre, tőlük kapja ugyanis jelenlétét. „Az is igaz volt, tettem néhány lépést; elhaladva a fotel mellett odamentem érdeklődéssel megszemlélni a kis bútort, láthatóan érdekelt a dolog, mintegy ott találtam meg annak igazolását, hogy beléptem a szobába.” Ugyanakkor ezek a belső terek maguk sem rögzíthetőek, a tudat homályos képei csupán. A látható, a feltáruló egyrészt a láthatatlanságból bomlik ki, de vissza is zuhan a láthatatlanságba. Vannak ugyan kitüntetett pontok: Judith vagy Claudia arca, a tűz, a havazás képe, az ablak, azonban ezek az újra és újra visszatérő képek nem olyan értelemben képek, hogy magukba vonzanának vagy szétsugároznának valami értelemtöbbletet. Látszólag az elbeszélő az arc metaforájában önmaga totalizáló meghatározását adja. „És mi más voltam, ha nem a visszfénye egy arcnak, aki nem beszélt és akihez senki sem szólt, aki a kívülség végtelen nyugalmára támaszkodva pusztán arra volt képes, hogy csendesen kérdezgesse a világot egy ablaküveg külső oldaláról.” A Blanchot-nál meglehetősen gyakori tagadó formulákra érdemes itt is felfigyelnünk: hiszen a tagadás által való meghatározás – a dolgokat a fordítottjukról tudni – maga is hiánypozíció. A fenti mondatban a létezés bizonyossága épp a negáció, a többszörös tagadásba fut ki, az önállítás biztos grammatikája, nyelvtani váza („az vagyok, aki”…) épp az önállítás tagadásának válik keretévé. Tiszta határhelyzet ez, hiszen az állításból csak az állítás nyelvtani formulája marad, a mondat viszont önnön állításának tagadása lesz. Ebben az esetben a beszélő alany az önmeghatározás akarásába mint valamiféle nyelvtani képletbe kapaszkodik, és ennek megfelelően tudása sem egyéb felejtésnél. „Az idők éjszakájában úgy tűnik számomra, hogy ez elhatároztatott bennem: mindent tudtam, és most talán mindent elfelejtettem, kivéve a borzalmas bizonyosságot, hogy mindent tudtam.” A tudás mint a felejtés tudása tisztán vázolja fel azt a határhelyzetet, amely Blanchot minden mondatát meghatározza. A határ írása, mint az írás folytonos kísérlete nem képes arra, hogy jólhangzó, metaforikusan stilizált, vagy bármilyen egységessé formált történetet hozzon létre, mindig a kezdetnél, a kiindulásnál kell tartózkodnia. Persze – mondhatjuk – már maga a metafora, a képi többértelműség is határhelyzet, kiindulás. Blanchot szövege viszont a határt nem metaforaként, jelentésbeli csomópontokként tartja fenn, hanem – ha úgy tetszik – sokkal „nyelvtanibb” formában. A metaforában, a képben egységesítő erejénél fogva mindig ott van a pátosz, mint a jelentésteremtés kiindulásának öröme, vagy ellenkezőleg: hiábavalóságának pátosza. Blanchot szövegeiben, mondatformálásának paradoxális logikájában nincs pátosz, még valami pátoszelőttit (vagy -utánit) próbál megcélozni. Ugyan az olvasó Blanchot szövegeiben is felfedezhet összetartó motívumokat, jelentéstani csomópontokat, de a képek önreflexivitását hiába keresi bennük. Ez a szövegvilág nem hivalkodik saját képiségével, hasonlatain, asszociációin rendre túllép, maga sem veszi komolyan. Vagy ellenkezőleg, talán nagyon is komolyan veszi, mivel tisztában van a képek kikerülhetetlenségével, már nem a képek felé törekszik, hanem képekből valami meghatározatlan hely, talán a hiány vagy a halál felé? Mindenesetre Blanchot szövegei még sok izgalmas kérdést tartogatnak a jelenkor olvasójának.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu