Kulturális folyóirat és portál

2016. május 31 | Keller Ilka | Irodalom

Termogenin

UCP-1

 

Két pálcikaember szült meg engem.

Apám egyenes volt, kék, csúszós és lószagú, olyan, akibe nehezen lehetett belekapaszkodnom elképzelt gyermekkezeimmel, és így nagyon sokszor földre is estem belé.

Anyám kacskaringós volt, száraz és színjátszós, mint a szélcsengő üvegből csavart szálai, és én mindig is csodáltam csilingelő hangjáért, szikrázó természetéért, de közben azt is tudtam jól, hogy soha nem válhatok olyanná, mint ő.

A születésemet átölelő vihar kicsit mindnyájunkat összetört. Apám mélyen hajlataimba fúrta orrát, az otthon szagát kereste bennem, de sehogyan se lelte, ezért a közel-távol strigulái felé ferdült el.

Anyám a nap felé tartott, óvatosan forgatott, és várta, hogy rajtam is visszacsillanjon a hajnalhasadás, és hogy a tükröződésben majd olyan szépnek lássa a világ színeit, mint amilyennek mindig is képzelte. Viszont én matt fekete voltam, olyan, amely inkább magába szívta, és elnyelte fényeket.

Egymás mellé húzott vonásokként álltunk a másik mellett. Messziről jöttél, abból a távolból, amerről mindig irigyeltem az egy ponttá olvadó két horizontnyalábot. Kék voltál és napszínű. Veled kapcsolatban csak egy evidenciára gondoltam, miszerint az ember csontja is arra nő, ahonnan a legerősebb hatást kapja.

Így mi is párhuzamos erővonalaink mentén növekedtünk egymás felé.

 

 

Megjelent a Várad folyóirat 2015/10. számában.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu