Kulturális folyóirat és portál

2019. április 4 | Márton Evelin | Irodalom

Tél eleji könnyedség

Mottó: Jön! – én

Zene: Where is your soul / Mathias Duplessy

Találkozzunk a Házsongárdban halottak napján – írta Alois az ő szerelmesének, Hórumnak, egy szemerkélős napon, mely iszonyú hószaggal társult. Alois beleborzongott a tél, a fagy, a nagy havak gondolatába.

A hegyek felől fúj a szél, mert ahol mi lakunk, édes Hórum, mindenhol csak a hegyek vannak. A hegyeken is hegy van, és mind így. Errefelé sohasem nézik furcsán a sílécen közlekedő embert, és minden autó, szekér, bicikli valamelyik zugában található sapka és kesztyű – mesélte, de akkor még nyár volt, és nagyon kellett röhögni ezen a síléces dolgon, főleg, hogy a jó öreg Alois hangosan bizonygatni kezdte egy átizzadt lepedő alatt, mely alatt majd megfulladtak suttogás közben, hogy a csontjaiban érzi azt a kurva telet, mert már igen vén.

– Nagyanyád az – mondta Hórum és Alois fenekére csapott. Akkor még a forró passzátszelek jöttek-mentek, bár néha belezavart ebbe az őrült melegségbe egy-két jégeső is. Viharos széllel, ahogy illik, mely hajnalig csavargatta a fákat. Jólesik ilyen időben egy takaró alatt melegedni, nyitott ajtó mellett, valahol, akárhol. – Veled – mondta Alois és kiflivé görbült.

– Na, és hol talállak én ott meg? – kérdezte Hórum számolgatva, hogy hány búbánatos nap lehet még halottak napjáig, és közben a kismillió sír útvesztőjére gondolt, meg arra, biztos esni fog az eső. Vagy egyenesen havazik. Vagy mindkettő egyszerre. Egyiket sem bánta különösebben, csak a sok napot, mert sok jött ki, túl sok.

– Várni, csak várni, mindig csak várni – dúdolta Alois a konyhában mély szomorúsággal és szaporán kavart valamit. Szórakozottan bedobált ezt-azt a már rotyogó fazékba, és remélte, hogy a végeredmény valami ehető dolog lesz. Ez változó sikerrel következett be az életében, de mind ez idáig még soha nem sikerült ezen mélyebben elgondolkodnia. A jó Alois minden gondolatát a bűn fogta egy csokorba. Mint ahogyan a hajra ráhúzzuk a gumit. Vagy kézre a kesztyűt, és mind így. A mérleg ezt mutatta: a bűn bűn ugyan, de jó. Tételének bizonyítása ő maga, bár vannak olyanok, akik ezzel a levezetéssel nem elégednek meg, sőt, megkérdőjelezik a tétel igazságát, aljasságnak nevezve azt, és aljas árulónak a kitalálóját. Így van ez a tételekkel, bármilyen természetűek legyenek is ők, ha kijelentetnek, azonnal el lehet kezdeni a megcáfolásukat, aminek semmi akadálya nincs tulajdonképpen. A bűn nem lehet jó – mondhatják például ellenérvként. Szerencsére ezt is könnyedén meg lehet cáfolni imigyen: Miért ne lehetne jó? Ha egyszer jó. A vitát orrvérzésig lehet húzni, főleg hogyha az érvelés átvált verekedésbe. Egy nagyobb ellenfél esetében esély lehet a megmenekülésre a teljes passzivitás. Ez persze nem biztos esély. Tulajdonképpen ez a szókapcsolat, hogy: biztos esélyes velejéig romlott, hamis kijelentés, nincs mögötte semmi, csak vegytiszta tudomány, mely még a paranoiát is megmagyarázza holmi vegyületekkel, képletekkel, elképzelhetetlen dolgokkal, melyek talán még a képzeletünket is irányítják – amint látják, Aloist néha elragadja egy vastag bundába öltözött póniló, szerencsére Hórum jól tűri az ilyen eltévelyedéseket, alszik a jóember, hasán fekszik és olyan csendesen piheg, mint valami madárka. Alois egy pillanatra abbahagyja az eszme kifejtését és gyönyörködve nézi az ő szerelmesét, majd lefekszik mellé és későbbre halasztja az eszmét, mert hirtelen úgy érzi, semmi szüksége nincsen rá ebben az órában, és kiflibe görbül ismét, mert jó is az.

Nem tudom, de biztos megtalálsz – írta a bölcs Alois, és így is történt. Egyszerű valószínűségszámítás az egész – mondhatná, de tudja, hogy Hórum herceg, sőt, királyfi, akit angyalok vezetnek. Nem az orránál fogva. Bár néha port hord a szél a szemébe, mert az utazás néha kellemetlen, mint ahogy a munka is keserves időnként, sőt, mindig az, bár vannak olyanok, akik épp e kínkeservben lelik örömüket. Illetve annak eredményében. A boldogságnak azonban más útjai is vannak, bár azok sem kevésbé keservesek, ebben az egyben sajnos egyre megy minden. Ha az ember boldog akar lenni, szenvednie kell. Tudta ezt a jó Hórum, aki fázósan kocogott a pislákoló gyertyafényben, aztán egyszer csak meglátta. Alois stratégiai pontra helyezkedett, bár amikor odaállt a polihisztor kriptája elé, nem volt benne biztos, hogy nem fog odafagyni, míg Hórum megtalálja. Ha megtalálja egyáltalán. De ezt a halványan parázsló kételyt könyörtelenül ledobta és eltaposta.

– És mikor még? – kérdezte Hórum és reszkető kezével valahogy beletaláltatta a kulcsot a zárba.

– Még be sem mentünk – mondta Alois és arra gondolt, a kérdés jogos, hiszen minden találkozásuk búcsúzás is egyben. Mert sohasem tudhatjuk, lesz e következő alkalom.

Olvass valamit, hátha elalszom kicsit – mondta Hórum és az ő szerelmese ölébe hajtotta a fejét. És Alois felolvasott neki egy részletet, mely Bocseszlászról szól, akinek lehetetlen lefordítani a nevét, vörös üstöke van és szeplői, és lényegében lehetetlen róla mesélni, sikamlós, mint a hal, és teste oly fényes, hogy belekáprázik a szem és állandóan azt hiszi, kettőt lát belőle. Bocseszlász herceg, későbbi Szt. Bocseszlász, aki saját nevén igazult meg, s vált szentté, mert annyira szent volt ő, hogy nem is kellett neki más nevet adni a megigazulás és megszentülés útján. Mely igen rögös volt, s a kerítés is pálinkából volt fonva körülötte. Bocseszlász herceg Alois ikertestvére, de csak igen ritkán van jelen. Nem érdemes sokat gondolkodni rajta. Egyáltalán nem kell gondolkodni. Csak kellemesen ellazulni, és hagyni, hogy a sok marhaság zúduljon ki, s bé. Tanácsokat itt nem osztogatnak, nem kell megszívlelni semmit, ha nem tetszik ez az oldal, ki lehet tépni, és feneket lehet törülni vele, nem túl kemény a papír, pont jó, olyan, amilyennek lennie kell, ne aggodalmaskodjanak, csak nyugodtan, semmi sem szent, ezt mondja Szt. Bocseszlász herceg is, íme, ezen az ikonon éppen ő látható, amint szeméről sietős kézmozdulattal letörli az izzadságot.
– Azt hiszem, lefekszem, igen elfáradtam, mondja ő, és egy fű alatt le is heveredik már, minek annyit szaporítani a szót – mondja még Szt. Bocseszlász állítólag, és azt is lejegyzi, amit kedves szülője mondott volt őrá, és drága testvérkéjére nézve: Titeket, fiaim, azt hiszem, Hrabal írt, semmi közöm hozzátok. Ezt mondta a szent édesanyja, és szintén a szemét törölgette közben, de nem is örömében, hanem bánatában – olvasta Alois az alvó Hórumnak, és óvatosan lehámozta az öléből a hercegi fejet, de az azonnal felébredt és közölte:

– Teljesen őrült vagy. Imádlak.

– Mennem kell – mondta Alois és bánatosan felrángatta a harisnyáját. Egy szem álnokul futott lefele, mert a harisnyák már csak ilyenek, állandóan cserben hagyják az embert.

– Mikor? – kérdezte halkan Hórum.

– Még nem tudom – mondta Alois és elszorult a torka. Az utcán még jártak az emberek, sápadt fények imbolyogtak a külvárosban, fura árnyakat vetve a falakra, melyek a központig kergették Aloist. A központban óriási nyüzsgés volt és több fény, az emberek, mint a molylepkék, egy-egy lámpa alatt gyülekeztek, a sötét kapualjakban ittak, drogoztak és csókolóztak, majd megpróbáltak bejutni valami olyan helyre, ahol a zene is szól. Alois határozott léptekkel ment be egy ilyen csehóba, és azonnal kért egy italt. Poharába kapaszkodva nézte a város éjszakai népét, és várt.

– Öljél meg – üvöltötte Alois a vita hevében, mely évek óta megállás nélkül zajlott.

– Miért ölnélek meg? – kérdezték tőle ingerülten.

– Mert a halott embert már nem lehet megölni – válaszolta Alois, és nem tudta abban a pillanatban, hogy örvendjen neki, vagy bánja azt, hogy él.

Ha az embernek mindig legalább két élete volt, nehéz hozzászokni ahhoz, hogy mégiscsak egy van. Kettőből is nehéz volt összerakni az egészet, de ahogy teltek az évek, egyre több darabka lett. A kettő is a végtelenségig osztható: kettővel. De az egy? Az csak eggyel osztható. Legalábbis a rigorózus és ósdi szabályok szerint. Persze rég tudjuk, az egy is osztható azért, de meddig? A válasz egyszerű: bármeddig.

Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik, te magad légy! – nem hiszem el, hogy oszthatósági szabályokat tanulmányozok éjnek évadján, ahelyett hogy József Attilát olvasnék. Vagy bárki mást, aki ugyanúgy tudott írni, mint ez a bácsi, aki nem érte meg azt, hogy bácsi korú legyen. Miközben én, Alois, aki ezeket írom, szinte már néni vagyok. De azért pislákol bennem még némi élet, még vágyaim is vannak, sőt, néha még be is teljesednek. És rég elfelejtettem a féltékenységet. Miközben külső szemmel nézve egyre mélyebbre jutok a szennyben, belülről úgy tűnik időnként, hogy valami fényesség felé haladok, na nem a vallásos értelemben, bár megkísértett már a gondolat, hogy valamiféle vallási tételt teremtsek ebből, de aztán rájöttem arra is, hogy ennek igazán semmi értelme nincs. Volt időm ezt végiggondolni, elhihetik, már majdnem negyvenéves vagyok. És amióta visszaemlékszem, egyetlenegy gondolat bánt engemet: mi a bűn?

– Gondolom, világos, nem vágytam és nem vágyom a bűnök bocsánatára – mondta még Alois abban a bizonyos végeérhetetlen vitában, és azt is hozzátette: – Tudom, hogy bűnhődés viszont van, mert állandóan érzem, testemben-lelkemben egyaránt. De nem veszem komolyan ezt sem, mert minek komolyan venni valamit, ami úgyis van, ha tudomásul vesszük az ő létét, és akkor is, hogyha nem.

Nyugalomvölgy, álomkutyaláb az ember rekeszizmában egyre mélyebben. A kutya, kutyafejében, kutyaálmot lát, melyben nem tudjuk, pontosan mi történik, de tulajdonképpen mi közünk van hozzá? Erre is ugyanannyi érvet tudok felhozni, amennyit ellene, nem számoltam, de esküszöm, a végtelenségig tudok érvelni, de vannak olyan személyek, akikkel könnyen feladom, vagy legalábbis úgy tűnhet az illetőnek. De bármit álmodjanak is a kutyák, szeretnék egy éjszaka kutyaálmot látni. A kutyák már lassan értenek emberül, de mi vajon értünk-e kutyául? Kutyául. Micsoda szép kifejezés. Ismerik azt a szép mondást, hogy egy fű alatt megteszünk valamit?
– Egy fű alatt veled lenni, kedvesem – mondta Alois és megsimogatta a távol levő Hórum arcát. Majd az egész testét is, ha már ilyen szépen fogott neki. Mit neki az, hisz szereti Hórum testét, gyönyörűsége telik benne, mert így van ez a szerelemben. Mely szerelem mégiscsak egy mocsok állat, de mi szívesen befogadjuk, és enni is adunk neki. Hogy ez például bűn-e vagy sem? Erre szintén egyenlő számú pró és kontra érvet lehet felhozni, miközben tudjuk, hogy ezeknek valamelyik részében egyáltalán nem hiszünk. Világos ugyanis, hogy a szerelem, ha van, azt nem lehet eltéveszteni. Csak ha az ember nagyon hülye, de akkor magára vesse az első követ, ha egyáltalán és valaha rájön, hogy tévedett. De ha tévedett is, mit számít, ha egyszer volt esélye átélni ezt a dolgot, amelyet így nevezünk: szerelem, és imádjuk.

A jó Alois kisebb korában ilyen szépeket írt:

Éjszaka van. Olvad.

Míg ezeket gondolom kint, bent a szobában veled szeretkezem.

Lehetséges, hogy mindig is téged kerestelek? – ezt kell gondolnom, mindennek ellenére. Még azoknak a mondatoknak ellenére is, amelyeket ugyanígy mondtam el másoknak, de a kétely egy apró szikrájával? Hogy mi van, hogyha tévedek, és ez mégiscsak egy szép, de értelmetlen mondat lesz egy idő után, amikor a fellángolás, egyáltalán – a láng – kialszik?

Meghallgatnám most veled az erdőt. Csak úgy feküdnénk a hátunkon, és hallgatnánk a telet. Miért van az, hogy az igazi boldogság az mindig valami nagyon, nagyon egyszerű dolog? És hogy az igazi boldogság, mindig békés?
Alois Hórumra gondol, és a halottak napjára. A trombiták napjára. Akik magukban őrzik valakinek a leheletét. A nyálát. Mindazokat, akik fújták. A sófár hangja örökre a fülünkben szól. És mire hív a sófár? Imádságra? Korántsem. Inkább a tábor bontására szólít fel. Feküdjünk le és aludjunk, mert ahogy Szt. Bocseszlász is mondta volt, igen elfáradtam, lefekszem, és le is feküdt. Kövessük az ő példáját és feküdjünk egymás mellé, szép szerelmem, az órák majd egymásra segítenek, és jó lesz nekünk, mert a bűn, ha bűn is, jó, és ma senki nem mond ellent ennek, mert semmiféle oka nincsen rá ebben az órában, szüksége még annyi sem, mert a szerelem bármilyen mocsok állat is, mi beengedjük, sőt enni is adunk neki, mert imádjuk, és inkább szenvedünk a boldogságért, mely olyan apró és ritka cseppekben csepeg, de csepeg és mi kitartóan és mi kitartóan és mi…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu