Kulturális folyóirat és portál

2011. július 18 | Kozma Mária | Irodalom

Tanulmányvázlat egy hivatásos Múzsáról

A hivatásosan hibbant Hölgy önmagát sokáig – mi úgy tudjuk, kb. fél évtizeden keresztül – hivatásos Múzsának nevezte, és nemcsak nevezte, hanem a legőszintébben annak is hitte magát. Tulajdonképpen lehet, hogy igaza volt, hiszen szám szerint a negyedik költőnél múzsáskodva jött rá arra, hogy ez nem egyszerűen valamilyen véletlen, hanem maga a lényeg, illetve egy hivatás megtestesítője: ő ennek, mármint múzsának született… és kész! Amikor beköltözött az első költő lakásába, akkor még csak egy kis táskával érkezett, igaz ugyan, hogy amikor elment, két nagyobbacska táskával gyarapodott a poggyásza, de a szerénysége még úgymond kitapintható volt. Ahogyan nőtt az önbizalma a múzsáskodás tettkörében, úgy gyarapodott ezzel együtt csomagjainak száma és térfogata is. Nem vagyunk biztosak abban, hogy mit illendő elmesélni egy hivatásos Múzsáról, például azt, hogy a csomagjai mellett az ő testtömege – térfogata – is egyre nagyobb kiterjedést mutatott, de hát az igazsághoz hozzátartozik, ha csak apró (?) részletként is, így hát veszszük a bátorságot, hogy ezt is megjegyezzük. Egyébként az eredeti hajszíne sokáig azonosítatlan maradt a számunkra, erről még ebben az időben nem tudtunk volna beszámolni, ugyanis sohasem ütközött ki a választékoknál a tincsek tövében a festett, bodor hullámok alól. A hetenkénti szőrtelenítés egyelőre tökéletesen működött, karjának és lábának bőre sima volt, csak pénteken (szombat délelőtt volt a kozmetikai műveletek ideje) érződött egy kis izgató (a harmadik számú költő számára) borosta, ha véletlenül holmi simogatásfélére került sor.

Életének legemlékezetesebb, legnagyszerűbb napja akkor következett be (legalábbis úgy gondolta ő akkor), amikor először hallott a G-pontról. Rögtön tudta, hogy ez az értesülés alapvető élményként szól majd bele azon költők életébe, akiknél ő a hivatásos Múzsa, s így az irodalomba is. Mielőtt kipróbálta volna a maga személye által továbbítani ezt a (hogyan is nevezzük?!) élethelyzetet, alapos tanulmányokba kezdett az internet segítségével. Bár sokan azt állították, hogy az a bizonyos G-pont nem is létezik, ő ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Emlékeit hosszan sorba véve, arra a következtetésre jutott, hogy tudja, mi az, csak éppen mindeddig nem tudta nevén nevezni. Miközben jegyzeteket készített, rádöbbent, máris túl sokat tud ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen megossza másokkal, s így másokat (férfiakat!) juttatva a tudás birtokába, hogy majd azok tarolják le a dicsőséget, eldöntötte hát, ő maga fogja ezt a szellemi megvilágosodást átalakítani érzelmi megnyilatkozássá, szavakba önti, miközben ő lesz a költő és ő lesz önmagának a Múzsája is. Miután erre a fontos döntésre jutott, gyorsan bevásárolt a molettek és túlsúlyosok butikjában, összecsomagolt, golyóstollal firkantott kis levélkében értesítette a negyedik költőt, hogy eltávozik, de reméli, hogy a barátságuk élő marad… A pont alternatívája: Gé címen hosszú szabad verset írt, majd elküldte az irodalmi lapoknak. Várta a választ, sőt a közlést.

Olyan tömény várakozásban élt, hogy két egymás utáni szombatot is elmulasztott a kozmetikusnál tölteni. Ja igen: megtudhattuk, hogy eredeti hajszíne gesztenyébe hajló vörös, még a kilóiból is leadott valamennyit, úgyhogy a ruhái kissé bővebbek lettek a kelleténél, de hát ez tulajdonképpen előnyére vált, mert lezserebb lett a tartása. A szeme alatti árnyék már nem volt ennyire az előnyére, meg is próbálta sminkkel eltüntetni, ami legtöbbször sikerült.

Mivel három hónap után sem nem közölték, sem választ nem írtak a poémájára, és nagyon egyedül is érezte magát, összecsomagolt és beköltözött az ötödik költő lakásába.
Ha nagyon szigorúak vagyunk vele, akkor leírhatjuk, hogy a tekintetében csökkent az önbizalom, inkább valamiféle fájdalmas lemondás költözött. Akkortájt kezdett ilyeneket mondani, hogy:
– Én mint hivatásos Múzsa megmondhatom, hogy a szerkesztők szarevő bénák, akik nem akarják elismerni, hogy az irodalom az élet valóságából nő ki… aki ezt a Valóságot ábrázolja, azt elnyomják, mert félnek tőle, hogy ez egyedül okosabb, mint az egész szerkesztőség korrektorostól, mindenestől.

Mert már ilyen szavakat is használt, hogy korrektor stb., amelyek a kortárs irodalmi életben való bennfentességről tanúskodtak.

Az ötödik költő szinte tisztelettel, de mondhatjuk azt is, hogy szerelmesen nézett rá:
– Ő az én Múzsám – mondta büszkén –, ő hivatásos Múzsa-Hölgy, nemcsak engem, a költőt és a férfit ért meg, hanem tisztában van az egész jelenkori irodalmi bagázzsal. Tudjátok, ő is költő, csak túlságosan jó ahhoz, hogy közöljék, akárcsak én – tette hozzá búsan és lehajtotta a fejét, de aztán felemelte, sőt az égre nézett, mert lehajtott fejjel nehéz lehajtani egy korsó sört.
Megpróbáltuk kinyomozni, hogy ki volt az az érzéketlen taplófejű, aki a hivatásos Múzsát legelőször hivatásosan hibbant Hölgynek nevezte. Nem sikerült megállapítani teljes biztonsággal, de talán mégis az egyik szerkesztő volt, aki a poémát olvasta és bizalmas körökben mesélt róla. Hajaj! Hol van már a szakmai titoktartás erkölcse!? Tény, hogy villámgyorsan terjedt ez új név, kezdetben csak a háta mögött, később már nyíltan, előtte is mondogatták. Ő rögtön felvállalta, nem érezte sértésnek, sőt: azt mondta, hogy ez a „másság”-nak a legvilágosabb jele, és mivel akkorra már némi irodalmi műveltséget is szerzett, Csáth Gézát emlegette, aki szerinte az ő „rokonlelke”, persze csak az irodalomban. Akik azelőtt is hallottak Csáth Gézáról, egy kicsit megbotránkoztak, de hamar elfelejtették. Aztán egy napon mindenki meghökkenésére hangosan – túl hangosan, ahogyan később mesélték azok, akik „élő adásban” látták, hallották – szavalni kezdett. Szavalni a szó szoros értelmében, érzéssel vagy: álpátosszal, ahogyan egyesek rosszindulatúan híresztelték. Ez utóbbit – véleményünk szerint – azok állították, akik őt butának tartották, és hát fogalmuk sem volt, hogy kinek a versét „vette a szájára”, mi több, azt hitték, hogy saját versét, és rögtön ki is mondták az ítéletet fölötte: tehetségtelen álköltő, álmúzsa, álnő. Állításukat azzal indokolták, hogy aki manapság „szívről” és „gyönyörről” beszél, az csak dilettáns lehet. Mi tudjuk, mert utánakerestünk, hogy Ady versét „vette a szájára”:

„Gyönyörös, ízes álmok,
Kik mukkanni sem mernek,
Csak kínnal lent a szívben
Fonnyadnak és hevernek.”

Kinevették.

Sajnos… és milyen lehangoló hálátlanság: leghangosabban az ötödik költő nevetett. Igaz, hogy kezdetben volt még némi lelkiismeret-furdalás a hangjában, de aztán ez is harsány röhejjé változott. A hivatásos Múzsa életében talán ez volt az a pillanat, amikor igazából hivatásosan hibbant Hölgy lett.
Ettől kezdve a megbánás legcsekélyebb jele nélkül mesélte, hogyan alázta meg estéről estére az ötödik költőt a legválogatottabb társaságokban is. Nemcsak azt mesélte el részletesen, hogyan vásárolt neki különböző ingeket, zakókat és nadrágokat a turkálóban, hanem azt is, hogy az így megspórolt pénzen mit vett saját magának, persze nem a turkálóban. Arról is sokat mesélt, hogy az ötödik költő miatt eltékozolta a G-pontját, s e történet poémaformája majd valamikor, amikor a társadalom odaérik, az ő hírnevét fogja öregbíteni, és az ötödik költő még arra sem lesz érdemes, hogy neki olvasója, nemhogy Múzsája legyen.

A hivatásosan hibbant Hölgy szem élyében azonban – amikor e sorokat fogalmazzuk – már semmi sem emlékeztet arra a fiatal Múzsára, akit az első költő húszévesen fedezett fel a Saci kávéja nevű kocsmában.

A valamikor tehetségesnek és irigyeltnek induló (ötödik) költő mindeközben megőrzött ugyan valamennyit hajdani glóriájából, de most már inkább csak reszketeg és szomorú ember benyomását keltette, akit arról lehetett fölismerni a kerthelyiség teraszán, hogy mindig sörhab van a szemöldökén. Rejtély, hogy hogyan került oda minden nap, de tény, hogy ott volt. Mi úgy véljük, hogy az ötödik költő reszketegségét elsősorban nem a sör, hanem az okozhatta, hogy a lakásban, ahol élt és „dolgozott”, a tévét tilos volt kikapcsolnia. Ha nagy néha, amikor egyedül maradt otthon, mégis megpróbálta, akkor ez többnyire hamar kiderült, mert vagy elmulasztotta visszakapcsolni a kellő időben, és így a hivatásosan hibbant Hölgy rajtakapta, vagy pedig, amikor a Hölgy kikérdezte az éppen esedékes folytatásos filmben történtekről, akkor neki nem sikerült beszámolnia.

– Lehet-e verset írni úgy, hogy közben dél-amerikai amnéziás szépségek szenvednek a képernyőn? – kérdezte sóhajtva a költő csak úgy önmagától, de jó hangosan (mi is hallottuk), mert úgy képzelte, hogyha nagyon hangosan beszél, akkor kiszakíthatja magát a tévé bűvköréből, túlkiabálhatja az ártatlanul félrevezetettek zokogását.

Csak bámulta a képernyőt, majd mélyen meghajolt előtte, amúgy japán módra, még mosolyogni is megpróbált, de nem igazán ment.

Mi vele bámultuk a képernyőt, majd azt figyeltük, hogyan húzza ő magára a farmernadrágját, aztán egy régi tejporos dobozból hogyan vesz ki kissé félve némi aprópénzt és csúsztatja a zsebébe. Az ötödik költő most vigyorogva kinyitott egy sörösdobozt, a dobozból egy hajtásra kiitta a sört és sörhabot kent a szemöldökére. Mostanában jónak látta, ha már otthon elvégzi ezt a műveletet. Erről volt híres és a jó hírt-nevet ápolni kell mindenáron. Egy önragasztós papírfecnire ráfirkantotta: „A költő kilépett otthonából.” A papírt a tévé szélére ragasztotta.

A hivatásosan hibbant Hölgy éppen akkor ért haza. A költő szeretettel nézte, hogyan tolakodik elő – egészen szemérmetlenül – eredeti gesztenyébe hajló vörös haja a szőke tincsek tövén.
Az ötödik költő szerette őt ezért, s cinkosan kacsintva mondta nekünk, hogy egy hivatásosan hibbant Múzsa semmiképpen nem lehet olyan, mint egy átlagos olvasó.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu