Kulturális folyóirat és portál

magyar_szorvany

2020. június 21 | Várad | Társadalom

Tandem: Magyari Sára rovata – Szórványlét

Novemberben emlékezünk meg a magyar szórvány napjáról. Ebből az alkalomból arról értekeztünk, mit jelent szórványban élni, dolgozni. Hogyan látja a szórványt az oda helyezett magyartanár, aki a Partiumból került Temesvárra, és hogyan élem meg én, aki odaszülettem? Milyen lehetőségei vannak a megmaradásra, a fejlődésre, az alkotásra, építésre annak, aki a szórványt tartja otthonának?

(György Henrietta, magyartanár)

Egy Szilágy megyével határos kis falucskából érkeztem Temesvárra 2015 augusztusában. Gyermekkorom és iskolás éveim során csak a tömbmagyarság köreiben forogtam, mondhatni, természetesnek tűnt, hogy körülöttem kizárólag az anyanyelvemen beszélnek, szeretnek, fájnak az emberek. Majd az egyetemi éveimet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakán éltem meg, ahol pedagógiát is tanultam. Ott lenni, létezni és szellemileg kiteljesedni is egy igazi életérzés volt. Mentorom, Magyari Sára hívta fel a figyelmemet a magyartanár nélkül maradt temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumra.

Féltem és bizonytalan is voltam, de a belém oltott és velem született hivatástudat és tenni akarás erőt vett rajtam olyannyira, hogy elvállaltam, így kezdő magyartanárként a bánsági szórvány közösségben találtam magam, mit sem sejtve az elém táruló rögös utakról. Nem szeretném nehéznek titulálni a munkám, legyen inkább a megnevezése kihívás, annak a könnyebb része pedig lehetőség.

Szórványban induló karrierem során le kellett vetkőznöm magamról azt a beidegződésem, hogy a magyar nyelvtudás és önérzet természetes. Rá kellett jönnöm, azért vagyok itt, hogy segítsek ennek a megtalálásában. Kihívás volt ez leginkább azért, mert a jelenleg érvényben lévő tanárképzés során szükséges csekély óralátogatásokon kizárólag remek képességű és teljes egészében magyar hátterű diáksereggel gyakorlatoztam. Valójában fogalmam sem volt arról, milyen az, ha egy osztályon belül olvasást és írást oktató tanító néniként, szövegértést és ‑alkotást fejlesztő, valamint az érettségi követelményei után loholó, irodalmi nyelvezetet és elemzést tanító tanárként egyszerre kell funkcionálnom.

Diákjaim 90 százaléka román tannyelvű falusi iskolából került a kezem alá. Általában 15 fő egy osztályban. Talán úgy tűnik, ez nem is olyan nehéz. Viszont évről évre vegyesebbek, és a magyar nyelv tekintetében egyre nagyobb hiányosságokkal érkeznek. Az idén induló IX. osztályban a diákoknak négy különböző szintű nyelvi kompetenciájuk van, így naponta négy csoportban dolgozom velük, egyeseknek a magyart idegen nyelvként oktatva.

Annak érdekében, hogy a frissen végzett nyolcadikosok merjenek magyar középiskolát választani, megerősödjenek a magyarságukban, minden év nyarán egyhetes fakultatív nyelvtábort szervezünk. Mára ebben a táborban megismert és bátorított gyermekek a diákjaim. Így kijelenthetem, hogy szórványban erősen dolgoznunk kell azért, hogy később alkothassunk olyat, ami a Partiumban természetes, itt viszont lélegzetelállítóan felemelő.

Minden nap egy harc a fennmaradásért, miközben érzem, hogy itt súlya van annak, amit, ahogy és akiknek mondok. A szórványlét megváltoztatott, felrázott, kérdőre vonta bennem a magyarságom, majd megerősített, és annyit adott szellemi, érzelmi és tapasztalati téren, amennyire otthoni közegben évtizedek alatt tettem volna szert.

Meglehet, háromszor annyit kell dolgoznom a diákokkal iskolán kívüli órákon, kiscsoportban vagy egyénileg mind a rövid, mind a hosszú távú eredmények eléréséért, de amikor sikerülnek és látom boldogulni őket a majdnem elfeledett anyanyelvükön, az az érzés visszatölti belém a befektetett munka energiáját és újabb motivációt ad az ittmaradáshoz.

Ma már itthon érzem magam. Egy generáció kikerült az iskolából, akiknek a líceumi éveikben végig én oktathattam a magyart. Olyan diákjaink vannak túl az érettségin, akik IX. elején köszönni sem tudtak helyesen és magabiztosan magyarul. Elváráson felül teljesítettek, és ma már büszkék arra, hogy magyarok, és céljaik vannak a kialakult identitástudatukkal.

Azt gondolom, szórványban vállalni a „prófétaságot” a legnaivabb és a legoptimistább dolog egyszerre a világon, de csak így van értelme, ha hiszek benne, és a következő sorokat a lelkembe vésem: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.” (Babits Mihály: Jónás könyve)

 

(Magyari Sára)

Olyan húszéveske lehettem, mikor először hallottam a szórványról, arról, hogy Temesvár, ahol élek, szórványtelepülés, és mi, ottani magyarok, fogyunk, haldoklunk, életképtelenek vagyunk – legalábbis hosszú távon. Igen rosszulesett ez nekem akkor, mert tele voltam tervekkel, életenergiával, tenni akarással, és fontos volt számomra az anyanyelvem, a magyarságom. Többször hangsúlyoztam – kissé nagyképűen –, én sem tehetségem, sem munkabírásom, sem kreativitásom révén nem vagyok szórványban. Nem játszom meg a fogyó, haldokló közösségi tagot.

Sokan nem is értették, miért maradtam otthon, hiszen az én generációm nagy része külföldre ment, életem egyik első szerelme szintén, s mikor én nem mentem vele, igen csodálkozott, hogyan maradhatok otthon. Nem értette, mikor azt mondtam, hogy rám itt van szükség. Aztán gyorsan kiderült, hogy annyira mégsincs rám szükség, mint ahogyan én azt ifjú titánként gondoltam, mert velem együtt szűnt meg a magyar tagozat abban az iskolában, ahol éppen dolgoztam, miközben kiürült a napilap szerkesztősége is, ahova éppen besegítettem. Az újabb iskola, ahova kerültem, nyelvileg igen vegyes volt: több volt szünetben a román szó, kevesebb az anyanyelvi beszélő. De voltak körülöttem emberek, akik tették a dolgukat.

Aztán munkám révén eljöttem Temesvárról – a mai napig kicsit árulónak is érzem magam, de az otthonom, a hely, amelyik feltölt, az még mindig a Bánság. Azóta tapasztalom, hogy miben is más a szórványlét. Az a közeg, amelyikben én éltem, hihetetlen erőforrásokkal, energiákkal, kreativitással él, dolgozik. Sokszor a legreménytelenebb helyzetekben is új intézményt hoznak létre, vagy mikor már mindenki lemondott róla, mégis összejön az első osztály vagy a kilencedik.

Nekem a szórvány erőtöbbletet jelent: látom, ahogy a mi fiataljaink biztonsággal mozognak két nyelvben, két kultúrában; rácsodálkozom, ahogyan az újságíró barátaim a világ végére is elmennek egy-egy interjúért; tisztelettel tölt el, amikor a pedagógus kollégám házról házra járva keresi a gyermeket, akit még be lehet hozni iskoláinkba. Persze látom azt is, ahogyan magába temetkezik a lelkész, aki egyedül van egy olyan faluban, ahol alig vannak már hívek, és látom a politikust is, aki lemondott rólunk, aki nem mondja ki, de a szeme elárulja: nincs értelme.

Számomra a szórványlét nem választás kérdése: ebbe születtem bele; valószínűleg ez az állapot alakította a szívósságomat, de az érzékenységemet is. Mikor nem olyan régen a hozzám legközelebb álló személy azt mondta, ő nem akar többet szórványbeli lenni, nem akar kisebbségi lenni, akkor értettem meg először, hogy mégis van valami abban a haldokló, fogyó közösségi képben; először gondolkodtam el igazán azon, hogy többséginek lenni jobb lehet, kényelmesebb, talán sikeresebb is; és először tapasztaltam meg azt a rettegést, hogy kevés vagyok a sok energiámmal és tenni akarásommal együtt. Kevésnek lenni többletekkel rettenetesen nehéz. Mert a szórványság azt is jelenti: hogy nagyon kevesen vagyunk, és nagyon messzire egymástól. Nincs lehetőség a csillogásra, csak fényleni lehet; nincs hatalom a világmegváltó tettekhez, csak önerő, melyet meg kell osztani; nincs csapat, amelyik alám dolgozik, csak folyamatos csapatalakítás. És mindezek után ma továbbra is úgy gondolom, jó, hogy szórványba születtem. Jó, hogy megtanultam keményen dolgozni; keresni a kapcsolatot a tőlem távol levő, de mégis hasonlóval. Lehet úgy alkotni, hogy azt mutatjuk meg, amit az ilyen közösségek adni tudnak: a többféleséget, a magára maradottságot, az elhalványulást, az összekötést, a folyamatos keresést, a reménytelenséget, és az örömét annak, hogy végül mégis sikerült.

Mikor jelen írás témájához partnert kerestem, könnyű dolgom volt: Henit tanítottam, én győztem meg, menjen Temesvárra, vállalja azt a munkát és azt a sorsot. Már elsőévesen láttam benne azt az ösztönös erőt, a tüzet, ami képessé teszi őt a feladatra. És csak egy hajszálon múlott, hogy nem roppant bele a kiválasztottságába, mert tömbmagyarságból szórványba kerülni egyedül, fiatal nőként nagyon nagy megpróbáltatás. Egy pillanatra féltettem őt, és megrémültem, hogy mi lesz vele, hogy rosszul választottam. S aztán, mint ahogyan a szórványlét maga – az utolsó pillanatban mégis helyrejöttek a dolgok: megtalálta a helyét és gyökeret ereszt.

Forgatom a szót magamban: szórvány – szór-vány. A kevés, a szétszórt, a pusztuló, beolvadó mellett azért ott van a széthintés is, a magvetés is. És a mustármag példázata sejlik fel bennem.

Képünk illusztráció

(Megjelent a Várad folyóirat 2019/11. számában.)

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu