Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 25 | Szűcs László | Napló

Találkozás a verssel

Pár hete egy szombat délelőttön, a Sajtókollégiumban tartott felvételi vizsga anyagait olvasgatva-javítgatva meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik jelentkező ifjú hölgy versben fogalmazta meg mondanivalóját. Ekkor értettem meg, mire célzott, amikor a dolgozatot beadva igen borúlátóan gondolt a vizsga eredményére, valami olyat mondva, hogy ha meglátom, biztosan ki leszek akadva, s lepontozom. Bevallom, azt hittem, a helyesírással áll hadilábon az ifjú hölgy, ami bizony elég gyakori eset; magyar irodalomból tízes osztályzattal frissen érettségizett fiatalok elképesztően sok hibával írnak. Ám itt nem erről volt szó, a ha nem is kifogástalanul, de az átlagosnál helyesebben papírra vetett szöveg igazi vers volt, tehetségről árulkodó, s tökéletesen megfelelt a kért feladat, a Jövőképet rajzolok című fogalmazás tartalmi elvárásainak.

Rég nem éreztem ezt az életszagú, spontán találkozást a verssel. Hiszen ami van, az igen gyakran a rutin része, szerző letudja penzumát, szerkesztő gyűjtögeti az anyagot, hogy legyen mit tördelni, az olvasó pedig – nos, itt a nagy félelmem, hogy mennyire is figyel oda még a versekre, hányan vannak, akik egyáltalán figyelnek a versekre. A legfájóbb, hogy gyakran egy-egy jobb sorsra érdemes kötet, versválogatás bemutatója az, ahol az összegyűlt népeket a legkevésbé maguk a költemények foglalkoztatják. Persze, ez sem katasztrófa, legalább beszélgetnek egymással. Ám e vizsgavers önmagáért volt, nem áhítozott nyilvánosság után a szerzője, s amikor rákérdeztem, hogy esett a dolog, eleve ezzel a szándékkal ült-e neki az írásbeli felmérőnek, csak legyintett, „á, dehogy, csak ez jutott az eszembe”.

Valami hasonlót éreztem akkor is, amikor a Familia folyóirat születésnapján fiatal román költők olvastak fel viszonylag szűk szakmai körben, illetve egymásnak a Bémer téri kultúrházban. Ha nem is feltétlenül kimagasló előadói képességekkel – a jó színészekkel vetekedő felolvasóktól a maguk elé motyogókig széles volt a skála –, de a vers iránti odaadással, egészséges önbizalommal, hús-vér mondanivalóval álltak ki a pódiumra (vagy csak a pódium elé), eszköztelenül, protokollmentesen, a máskor megtapasztalt unalmas tiszteletkörök nélkül.

Mindkét élmény, a vizsgavers és a fiatalok élő antológiája olyan egyszerű és meghitt volt, mint egy este, elfordulva a tévétől, levenni a polcról az Ady összest, s csak úgy, találomra belelapozni, majd ottragadni az ismeretlen-ismerős sorok között.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu