Kulturális folyóirat és portál

2011. október 7 | Kocsis Csaba | Irodalom

Találd meg önmagad!

A gimnáziumot biológia szakon végeztem. Milyen érdekes, ezt megbántam! Ha akkor az egészségügyi szakközépiskolát választom, több területen tudtam volna érvényesülni. Persze egy nőnek mindig többet kell teljesíteni, hogy elfogadják. Engem nagyon érdekelt a biológia, de abból nem lehetett megélni. Próbálkoztam a főiskolával is, de könnyelmű voltam, és a felvételi napján a barátaimnál kötöttem ki. Aztán úgy gondoltam, teológiát fogok tanulni Debrecenben, de ehhez át kellett térnem a református hitre. Rendszeresen jártam az espereshez. A szüleimet végtelenül bántotta, hogy eldobom a hitemet.

Egy nyári reggelre azonban megérett bennem az elhatározás: disszidálni fogok! Apu pizsamájában pattantam fel a kerékpárra, és meg sem álltam az esperesig. Közöltem vele: kész, befejeztem, elhagyom az országot! Nem marasztalt, de nem is szólt senkinek a szándékomról.

Régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy elmegyek. Ha másért nem, kalandvágyból. De talán több volt ez a bennem rejlő nyugtalanság, mint fiatalkori hóbort. Számba vettem, milyen lehetőségeim lennének itthon, de a lista, amit készítettem, igen rövid volt. (Az emlékezetemből már kihullott, mi minden lehettem volna, csak azt tudom, az elérhetőségek között szerepelt a festő és a prédikátor is.)

Nem jártam előtte Nyugaton soha. Arra számítottam – ha másért nem –, egy vagy két idegen nyelv elsajátítása miatt érdemes vállalni a kockázatot. Ha nem találom meg a számításom, legfeljebb visszajövök. Ha pedig nem próbálom meg, egész életemben nyomasztani fog, hogy elszalasztottam életem nagy lehetőségét.

A szüleim tudták: szeretek csavarogni, ezért a piros útlevelet is elzárták előlem. (Anyukám a munkahelyén, a páncélszekrényében őrizte.) Azt azonban nem is sejtették, hogy újat igényeltem, és aláírtam helyettük a beleegyező nyilatkozatot.

Országos bajnokságra készült a röplabdacsapat, mikor úgy gondoltam: eljött az én időm! Az volt a tervem, hogy otthon azt mondom, versenyre megyek, a gimnáziumban meg beteget jelentek. Csehszlovákián keresztül akartunk a Német Szövetségi Köztársaságba szökni, de – reggel – édesanyám megtalálta a kis cókmókomat az útlevéllel együtt, így aztán itthon maradtam.

Huszonegy esztendősen próbálkoztam újra. Én már mentem volna korábban is, de a barátomat nem akartam itt hagyni. Sokáig hezitált, végül kijelentettem: ha nem jön, akkor engem többet nem lát.

Négyen indultunk: két fiú és két lány. Csak kettőnknek volt érvényes úti okmánya Jugoszláviába. A barátom útlevele csak Bulgáriába volt érvényes, ezért szükség volt egy kis csalásra is. A másik fiú pedig egy ismerőse irataival vágott neki az útnak. Bulgária felől léptünk be Jugoszláviába és autóstoppal jutottunk el az olasz határig, ahol feltartóztattak minket. Szerencsénk volt, hogy nem vették észre a barátaim hamis papírjait, és nem utasítottak ki azonnal Jugoszláviából. Feltettek egy Magyarországra tartó buszra, amelyről leszálltunk az osztrák határ közelében. Nem akartunk visszamenni, pedig már pénzünk sem volt. Egy ismeretlent szólítottunk le, nem tudna-e szállást szerezni. Szerencsére, egy jólelkű zenészbe botlottunk. Elvezetett egy barátjához, akit azért menesztettek a hadseregből, mert dilisnek tartották. Rendes fiú volt, de azt kell mondanom, nem volt alaptalan az elbocsátása. Pörgött, tisztelgett, mikor megjelent. Lakhattunk nála, de már az első naptól különös szabályzatokat vezetett be. Nem hagyhattuk el a lakást, mert azt mondta, kerülnünk kell a feltűnést. Kitalálta, ha ki akarunk jutni Németországba, el kell adni egy csomó holmit. Még a nővérét is becsapta miattunk. Az eladott cuccainkat visszalopta, hogy újra értékesíthesse. Az volt a terve, hogy egy ismerősével eljuttat a Németországban élő szüleihez. Egy kicsit híg volt az agya a fiúnak, mert az az ismerős, akit állandóan emlegetett, csak nem akart megérkezni. Lehet, nem is létezett, csupán a képzeletében.

Nagyon el voltam keseredve, mert napok óta mást sem ettünk, csak puliszkát, vagy még azt sem. Két-három hétig tartott ez az áldatlan állapot. Néha kivitt az étterembe, de hiába mondtuk, hogy vegetáriánusok vagyunk: öt adag kolbászt rendelt. Meg se bírta enni, nekünk meg kopogott a szemünk az éhségtől. Az utcán pedig rendszeresen gyakorlatoztatta az egyik barátunkat: ha elkiáltotta magát, hogy fedezékbe!, hasra vágódott. Erre azért volt szükségünk – szerinte –, hogy tudjon alkalmazkodni a határon a különleges helyzetekhez. Azt már csak nehezen fogta föl szegénykém, hogy az ilyen viselkedés a nyílt utcán mindenkinek szemet szúr.

Kértem, adja ide a pénzt, amit félretett nekünk. Nagyon sírt. El volt keseredve, hogy nem bízunk benne. Vásároltunk egy spéci távcsövet a viszszakapott pénzből. Szerencsére Dragan nem sértődött meg, segített. Elmagyarázta, hol juthatunk át a zöldhatáron a legkönnyebben. Megígérte, a maradék holminkat utánunk hozza a Németországban élő szüleihez.

A határon távcsővel figyeltük meg az őrjárat mozgását, és minden nehézség nélkül haladtunk tovább. Autóstoppal utaztunk Németországba. Az útlevelet meg sem nézték a német–osztrák határon. Hajnalban érkeztünk egy kis hegyi faluba. Egy őrült olasz, aki mindenáron segíteni akart, bezörgetett minden házba. A végén már kezdtük kellemetlenül érezni magunkat. Szerencsére reggelre megtaláltuk a jugoszláv fiú szüleit. Nagyon kedvesek voltak. Mind a négyünket befogadtak, de Dragan csak nem akart megérkezni. Egy hét elmúltával kértem a szülőket, segítsenek, telefonáljanak a fiuknak, mert nem akarunk a terhükre lenni. Jól tettük, hogy szóltunk, mert Dragan úgy elfelejtkezett rólunk, mintha a világon se lennénk. Hamarosan megérkezett, de a holminkból nem hozott semmit. Néhány napig még együtt maradtunk, aztán elváltak útjaink. Azóta sem hallottam felőle…

Stuttgartban az egyik társunk megunta a tétlenséget és továbbindult Amszterdamba. Hárman maradtunk. Nem követtük, mert nem bulizni jöttünk, hanem azért, hogy kivándoroljunk. Egy frankfurti táborba kerültünk. Beadtuk a kérelmünket, hogy ki szeretnénk vándorolni az Amerikai Egyesült Államokba, de még választ sem kaptunk az ott-tartózkodásunk során.

Hamarosan két magyar bukkant fel a táborban, türelmesen végighallgattuk őket. (Mint mindenkit, aki általában hozzánk fordult.) Valamilyen szektához tartoztak, de hogy mifélék voltak, azt akkor sem tudtam, nemhogy most. A beszédesebb azt mondta, költözzünk hozzájuk, és gondoskodik róla, hogy kikerüljünk Amerikába.

Nem volt vesztenivalónk, felkerekedtünk. Imre, a házigazda szerette volna, ha részt veszünk a szertartásaikon. Nem akartuk megbántani, ezért elmentünk. De csak egyszer. Idősebb német nők és gyerekek – egymás kezét fogva – körbeálltak minket, hogy kiűzzék az ördögöt belőlünk. Csak azért nem hagytuk ott őket, mert nem akartuk, hogy Imre szégyenben maradjon. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy megjelentünk a szertartáson. Mondtam neki, ha nem intézi az amerikai utat, felejtsük el egymást.

A barátja vállalta, hogy segít. Klári barátnőm azonban úgy megtetszett neki, hogy eszébe sem jutott, hogy beadja a kérelmünket. Mikor kiderült, hogy semmit sem intézett, Imre azt kiabálta: megöleti. Valóban olyan ember benyomását keltette, mint aki komolyan is gondolja, amit mond.

Ezzel betelt a pohár! Úgy döntöttünk, egy percig sem maradunk tovább! Imre hiába marasztalt, indultunk Hamburgba. Azt mondta, irigyel minket, mert azt csináljuk, amihez kedvünk van. Megvallotta, ha szabadon dönthetne a sorsa felől, vándorcirkuszos lenne. És – tette hozzá egy kicsit keserűen – hagyná a fenébe ezt a templom-ügyet. Búcsúzóul egy címet kaptunk tőle, ahol néhány napig meghúzhattuk magunkat.

A német állam jóvoltából szállodába költözhettünk addig, amíg a kérelmünket elbírálják. Egy magyar orvos felajánlotta: segít, csak mondjuk azt a hivatalnokoknak, amire megtanít. Végül ezt egyikünk se vállalta, hiszen minket nem üldöztek otthon politikailag, csak a lehetőségeink határát szerettük volna kiterjeszteni. Nem is sikerült a rég óhajtott amerikai vízum, mert nem tudtam, nem tudtunk hazudni.

Munkánk nem volt, pénzünk is csak alig. Ennek ellenére úgy határoztunk, hogy elutazunk Franciaországba. Én Klárikával integettem az elsuhanó autóknak, a barátom pedig egyedül vágott neki az útnak. Marseille volt a cél. (Mai eszemmel már csodálkozom rajta, hogy honnan volt ehhez az úthoz bátorságunk, és miért reménykedtünk abban, hogy messze idegenben megtaláljuk egymást. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a barátom, mikor odaért, teljesen elvesztette a józan eszét. Sajnos, nem vetette meg a drogokat. Nem lett volna baj, ha ismeri a mértéket, de nem mindig tudott megálljt parancsolni magának. Két napig bolyongott magányosan, mikor úgy határozott, hogy lemegy az alvilágba, és addig fog böjtölni, míg meg nem változik. Elégette a maradék pénzét, elosztogatta ruháit a szegényeknek, még a hálózsákját is odaadta valakinek. A tengerparton áztatta az aszfalttól elgyötört talpát napokig, míg egy véletlen folytán – az apácák segítségével – visszatalált az életbe. Magához tért, és kitisztult az elméje annyira, hogy hetekkel, hónapokkal később visszainduljon Németországba.)

Sok időt töltöttünk a tengerparton, és ha meguntuk a tétlenséget, a városban sétáltunk, de minden nap kimentünk az autópályához, hátha összefutunk Gáborral. A környék azonban – a hírhedt arab negyed – nem a legbarátságosabbnak tűnt, nem mertünk sokáig ücsörögni. Két hét múlva visszaindultunk. Teltek-múltak a napok, egyik a másik után, de a barátom csak nem akart megérkezni. Az egyik reggel azonban különös álmot láttam. Mondtam is Klárinak, valami azt súgja, ma fog érkezni a testvéred!

Alighogy kimondtam, láttam az ablakból: jön Gábor!

De soha többé nem lett olyan, mint amilyennek először megismertem.

Kétszer próbáltunk kijutni Amerikába, de nem sikerült. Úgy határoztunk, megpróbáljuk Franciaországból is, hátha ott nagyobb szerencsénk lesz. Párizsban megkerestük az illetékes hivatalt, ahol felajánlották, tanulhatunk franciául. Kiköltöztünk 100 kilométerre a fővárostól, ahol egy kollégiumban laktunk. Mindennap tanultunk, és a pénz jelentős részét, amit kaptunk, megtakarítottuk. Arról ábrándoztunk, ha véget ér a kurzus, elhelyezkedünk valahol. Ez mind szép, de a barátom egyre zavartabb lett, és a terveinkből nem sok minden vált valóra.

Marseille-ben próbálunk szerencsét. Klári előrement. A fiúk, akiket megismert, egy mulatságos estére invitálták. Csak a helyszínen döbbent rá, hogy mibe rángatták bele. Nem volt ez egy rosszhiszemű, elvetemült csapat, de az irodából, ahova betörtek, mintegy 15 számítógépet vittek magukkal.

Aztán mi is megismerkedtünk az egész kompániával, köztük egy francia zenésszel, egy-két anyagárussal és két marokkói lánnyal. Ez utóbbiak sokszor nyeltek le előttem különféle tablettákat, rá alkoholt ittak, és utána elbódulva különös dolgokat műveltek. Volt, hogy levetkeztek az utcán, és úgy perdültek táncra. A madagaszkári énekes Jézus Krisztusnak képzelte magát. Egyszer megcsapta a villám és fehér lett előtte minden, elájult. Egy hang azt mondta neki, ő Isten, és Aden, mármint ő nem más, mint a fia. Az énekes ezt úgy értelmezte, ha én, Aden, az Isten fia, akkor nem lehetek más, mint Jézus Krisztus. A hang annyit szólt még, hogy küld segítséget, az ő bátyját, akit Jimmy Hendrixnek hívnak. Valóban kiváló gitáros volt Aden, de senki sem adott hitelt a szavainak. (Amerikában találkoztam Jimmy Hendrix édesanyjával, de sajnos akkor még nem beszéltem angolul és Klári sem bizonyult jó tolmácsnak, így lassan kikopnak belőlem az emlékek.)

Annyi hasznunk volt a kétes, de jólelkű alakok barátságából, hogy senki sem bántott minket. A megtakarított pénzünkből három hónapra kibéreltünk egy ötszobás lakást egy gyönyörű templom mellett. A barátom különös viselkedése újra nehéz helyzetbe sodort minket. A maradék pénzből új csizmát vásárolt magának, jó farmerokat, egy elektromos gitárt egy szuper torzítóval, és egy halom hasist is szerzett valahonnan, de kivételesen nem ő fogyasztotta el, hanem szegény kutyánkat tömte vele naphosszat, a maradékot meg szétosztogatta az ismerősök között. Egy fillérünk nem maradt. Valami munka után kellett nézni, hogy legyen mit enni. Almát csomagoltunk, mert nem volt más. Futószalagon jöttek az almák, dobozokba raktuk. Azt mondták, ha kibírjuk az első három napot, utána már könnyebb lesz. Kibírtuk, de nem lett könnyebb.

Az egyik nap megjelent egy marcona francia, és felszólított: hagyjuk el a házat. Hiába bizonygattam, hogy három hónapra kibéreltük a lakást egy úrtól, azt mondta, az illetőnek ehhez nem volt joga. Persze lehet, hogy összejátszottak… Nem tudom…

Nagyon kikészültem ebben a tortúrában, hisz se pénz, se posztó, vagyis azért a kis pénzért, amit az almacsomagolásért kaptam, nagyon meg kellett dolgozni, és mindennap reszkető lábakkal értem haza. Mondtam neki: én innen ki nem megyek! Másnap azonban megjelent egy csapat félelmetes kinézetű fickóval. Összecsomagolták a holminkat és kitették a lépcsőházba. Szerencsére nem maradtunk egyedül. Nagyon sok ismerősünk segített, vagy legalábbis megpróbált segíteni. A két anyagárus megnyugtatott minket: nincs semmi gond, ők tudják, hol fogjuk álomra hajtani a fejünket. Mivel más választásunk nem volt, mentünk utánuk. Meg kell vallanom, hogy sem akkor, sem most nem szerettem a feltűnést, nem szerettem a cirkuszt, és irtóztam a hatóságoktól: a rendőrségtől, a határőrségtől, de hiába akartam kivonni magam minden zűrös ügyből, valahogy mindig belekeveredtem valamibe.

A fiúk a szórakozónegyed felé vették az irányt. Egy hatalmas bezúzott üvegajtón keresztül egy sötét helyiségbe követtük őket a három kutyánkkal. Egy moziban találtuk magunkat. Megkínáltak minket hasissal, de én olyan ideges voltam, hogy nem kértem. Rossz előérzetem támadt. Kimentem egy kis levegőt szívni. Hallottam, valami zűr van az utcán: kivonult a rendőrség. Hangosbemondón kiabálták, ha kijövünk, nem lesz bántódásunk. Szóltam a többieknek, hogy várnak ránk a bejáratnál, de nehezen mozdultak. A kutyák azonban egy pillanat alatt elviharzottak. Én mentem ki elsőnek, feltartott kézzel, és a falnak fordítottak, hogy megmotozhassanak. A többiek is követték a példámat. A fiúknál, mire kiértek, már nem volt semmi. Boszorkányos gyorsasággal megszabadultak minden terhelő bizonyítéktól úgy, hogy utána, mikor visszamentünk, egy sem veszett kárba. El is engedtek volna minket, de a két anyagárust nagyon is jól ismerték. A nyomozó felment, hátha talál valamit odafenn. Mikor lejött, olyan volt a feje, mint egy túlérett cékla, mert kábítószert nem talált, csak tüzet. Hívták a tűzoltóságot, mert kigyulladt a mozi. Mindannyiunkat beültettek a rendőrautóba, mert akkor már nagy volt a tumultus az utcán. Jaj Istenem, de szörnyűséges volt!

A rendőrség gyönyörű épületében a füstölő fanyar illata terjengett a levegőben. Ha nem lettek volna ott az egyenruhások, még akár arra is gondolhattam volna, hogy egy füves partin vagyok. A kapitány nem sokban különbözött az alvilág különös figuráitól, akiket ismertem. Felvilágosított, hogy amit teszünk, az nem legális. (Igaz, ezt mi is tudtuk!) Figyelmeztetett: legközelebb nem lesz ilyen elnéző!

Az egyik anyagárus kivételével szabadon távozhattunk. A kutyák ott vártak ránk az épület előtt, mert a rendőröknek rájuk is volt gondjuk. Azt nem kérdezték, hol fogunk aludni, de azt akkor még mi sem tudtuk…

A városszéli domb tetején állt egy templom, oda zarándokoltunk ki kutyástul, mindenestül. Találtunk egy kedvünkre való erdős, ligetes részt, ahol leheveredtünk. Az egyik kutya minden közeledőt megugatott, ennek következtében mire lebukott a nap, berekedt. A hangja kísérteties volt, ráadásul fázott, ezért a ráadott fekete pulóverben úgy hatott, mint egy démon. Néhány napig itt húztuk meg magunkat, de ez mégiscsak tarthatatlan állapot volt.

Kaptunk egy kis pénzt az almacsomagolásból, ennek örömére úgy gondoltam, lakás után nézek. Az alvilágban forgolódó barátaink megszánták a három szerencsétlen magyart (minket), és beköltözhettünk egy lepukkant könyvesboltba. A tulajdonos, túl az ötvenen, egy rendes francia fickó, Étienne, nem mindig volt beszámítható. Gyakran tömte magát valami fehér porral. Egyszer meglátogatta az apja, hát, istenemre mondom, fiatalabbnak nézett ki!

Kicsi volt a bolt, és a szobában is alig fértünk el. Egyikünknek csak a földön jutott hely. Igazi átjáróház volt ez, kétes alakokkal, akik nem mindig munkával keresték a kenyerüket. Emlékszem egy középkorú, jó megjelenésű férfira, aki minden reggel kiment az állomásra, és különböző trükkökkel elcsalta idős házaspárok bőröndjeit. Kivette belőlük az értéket, aztán a maradékot elhozta a boltba, hogy csináljatok vele, amit akartok. Aztán a bűnjelet nekünk kellett eltüntetni. Nem az igazságszolgáltatástól tartottunk, hanem egyszerűen nem fértünk a sok utazótáskától. A francia, aki kipaterolt minket a házból, az is megjelent egy héten egyszer. Nem azért jött, mert annyira szeretett minket: a kábítószert, amivel kereskedett, azt rejtette el a lakásban. Érdekes színfoltja volt a társaságnak az az érzelmileg labilis énekes is, aki minden héten öngyilkos lett. Mindig túlélte meggondolatlan cselekedeteit, de az élet elvetésének változatos módozatai napokig beszédtémát jelentettek a társaságban.

A lemezbolti menedék után újra összejött annyi pénz, hogy lakást bérelhettünk. Egy fiatal párnál próbálkoztam először. Mondtam Gábornak: fontos megbeszélésre megyünk, viselkedjen tisztességesen! Kis szelencét raktak elénk, amelyben hasis is volt, és az én barátom nem is állt fel addig, amíg el nem szívta. Azt hittem, ott süllyedek el, de szerencsére Gábor – összességében – így is jó benyomást tett a háziakra. Számunkra is megfizethető ezen a környéken a lakás, ahol a kábítószeresek, tolvajok, rablók is gyakran megfordultak.

A régi városrész valaha szebb napokat látott épületében barátságos otthonra leltünk. Kezdetben még a bejárati ajtót sem zártuk, de egyszer egy reszkető fiatalembert kellett kitessékelnem a lakásból, mert nálunk akarta belőni magát. Egyszer egy magyar fiú érkezett hozzánk. Stoppal. Itt rakták le a ház előtt. Arra már nem volt ideje, hogy a csomagját is magához vegye, mert az autó úgy elhúzta a csíkot a srác összes holmijával. Még hírmondója sem maradt. Mondtam neki, nincs mese, menjünk a rendőrségre. Aztán Carmen, az új barátnőm leállított minket: felesleges az egész hercehurca, arra a hátizsákra már ihatunk hideg vizet.

Carmen különös lány volt, rendszeresen nyúlt valamilyen anyaghoz. Gyakran volt a vendégem, mert jókat beszélgettünk. Mondtam neki, én nem szeretnék a kábítószer rabja lenni, próbáljunk ki mást. A hajnalka virágmagot ajánlottam. Én már nem voltam teljesen tiszta, mikor felcsengetett. Lenéztem az ablakból, és szinte vonzott a mélység. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, köptem egyet az ablakból felé, ami akkor – szégyen, nem szégyen – olyan mulatságosnak tűnt. Feljött. Láttam rajta, nyeli a mérgét, de nem értettem, miért haragszik. Mire kibukott belőle, mi bántja. Tudod, mit tettél, szegezte nekem a kérdést, de nem várt választ, tagoltan mondta, hogy értsek belőle: én ezért ölök! Egy pillanatra megijedtem, mert Carmen kezében gyakran megvillant a penge. Barátságunkra való tekintettel nem bántott, de én is rájöttem, hogy buta dolgot tettem, és ezért meg is követtem.

A barátom filozofikus alkat volt. Úgy vélekedett: a munka nem nemesít, ezért csak a két lány dolgozott a csapatból. Igaz, ha pénzköltésről volt szó, Gábor könnyen feladta az elveit. Egy nap azonban nagy szerencse ért. Megszólítottak az utcán, hogy nem akarok-e divatbemutatón szerepelni? Nem mondom, könnyebb volt, mint az almacsomagolás, de nem szerettem. A modelles munkával végül is megcsináltam a szerencsémet! Egy bemutató után megkérdezték, nem lenne-e kedvem közreműködni egy filmben. Vállaltam, és nem bántam meg. Nagy pénzt fizettek. Ezzel a tevékenységgel – egy medence szélén üldögéltem naphosszat napi 500 frankért –, mert munkának nem nevezném, megteremtettem az alapjait annak, hogy elhagyjam az öreg kontinenst. Azt se tudom, mi volt a film címe, de nem is érdekelt. Akkor úgy gondoltam, hogy most már a saját lábamra kell állnom! Bármennyire is szeretem a barátaimat, ha vinni akarom valamire az életben, tovább kell állnom.

Felkerestem a kanadai konzulátust. Egyedül. Persze ezt megelőzte egy nagy veszekedés Gáborral, aki nehezen akarta megérteni, hogy nélküle akarok interjúra menni. Vele ugyanis nem lett volna semmi esélyem! Németországban is másképpen alakult volna az életem, ha önálló vagyok. (Elvégzem az egyetemet, vagy kitanulok egy szakmát.) De akkor az nem adatott meg, mert inkább a barátomat választottam. Szerettem, de sokat változott, és ez megerősítette bennem a távozás szükségességét.

Reggel érkeztem az interjúra. Útlevelem már nem volt, csak egy kis fecni, hogy ki és mi vagyok. Nem köntörfalaztam, elmondtam mindent, úgy ahogy van. Azt is, hogy számomra nem Kanada volt a célállomás, hanem az Amerikai Egyesült Államok, és ez többszöri próbálkozásra sem sikerült. Egyet azért mégiscsak hazudtam, azt mondtam, fodrász vagyok, és elkezdtem sírni a hatás kedvéért. Mikor kiderült, hogy nincs útlevelem, a hivatalnok továbbirányított egy másik irodába. Itt már nem volt bevezető, tudtam, nagy a tét. Eleredtek a könnyeim minden ráhatás nélkül. Sokat lendített az ügyemen, mikor kiderült, hogy Québecbe készülök, és van pénzem az orvosi vizsgálatra és a repülőútra is. Így megtarthattam az önállóságomat, és a magam ura maradtam. Tudtam, új fejezet kezdődik az életemben.

Egyedül érkeztem Kanadába, 1987. október 13-án. Ezt sosem felejtem el! Most csak magamra számíthattam. Sokkal jobban észnél voltam, mint először, mikor Nyugat-Európában próbáltunk új életet kezdeni. Abban az időben könnyen befolyásolható voltam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a sok élmény ellenére meg tudtam őrizni a józanságomat. Nem váltam szenvedélybeteggé, mint oly sokan az akkori ismerőseim, szeretteim közül.

Az első két napot Montrealban töltöttem. Egy barátom egyedülálló, középkorú, kozmetikus hölgyismerőse – két neves színészünk nagy szerelme – adott szállást. Érdekes, nyitott egyénisége miatt nagyon megkedveltem. Önkéntes segítők vártak rám Québecben. Egy pici hátizsákkal érkeztem, és egy kis elektromos gitárral. Ez volt minden poggyászom, ez minden vagyonom. Egy kicsi, de hangulatos szállodában hajthattam álomra a fejemet. Sokat nézelődtem a szobám ablakából. Az egyenletesen nyújtózó dombok a látóhatárig értek. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Ráadásul, hiába beszéltem jól franciául, egy árva mukkot sem értettem.

Másnapra rendeltek be a hivatalba. Nagyon kedvesek, udvariasak voltak az irodában. Mondtam, először a nyelvvel szeretnék megismerkedni, mert nehezen értem ezt a nyelvjárást. Mindenkinek kerestek segítőket a saját nemzetéből. Két házaspárral tartottam a kapcsolatot, szerettem, tiszteltem őket. Egyébként sehol sem találkoztam olyan csupaszív emberekkel, mint Québecben. Nagyon értékeltem a québeci nép őszinteségét, nyíltságát. Sok barátot szereztem magamnak, de sajnos megkoptak az idők folyamán, mert választott hazámban nagyok a távolságok, és én messze kerültem tőlük.

Az angoltanulás még váratott magára, az itteni franciával pedig lassan megbarátkoztam. A hideg azonban elkeserített. Olyan hó volt, hogy néha az ablakig ért, én pedig vegetáriánus voltam, igencsak oda kellett figyelnem a változatos étrendre mínusz harmincöt fokban. Próbáltam szoktatni magam a hideghez, de nem sikerült. A legzordabb időben csak olyan sapkát vehettem fel, mint a bankrablóké, különben két buszmegállónyi séta után lefagyott volna az arcom. Egyedül a természet játéka, a fehér szín változatossága volt, ami lenyűgözött. Azóta sem láttam viszont azt a pompát egyetlen télen sem. A megfagyott hó tetején a lapos jégdarabbal ugyanúgy játszottam, mint otthon a kaviccsal, amelyet elhajítunk a víz felszínén. Csak a hatás volt más, csupa szikrázó fehérség és csillogás.

Az állam mindent fizetett. Elhatároztam: növénygyógyászatot fogok tanulni! Egy francia nőtől sajátítottam el a növényismeret alapjait. A tanulás közben megérkezett Klári, és vele a hülyeség is: a fű, a bulik, a csavargások. Én sem maradhattam ki a dorbézolásokból. Újra zenészekkel hozott össze a sors, akiknek imádtam a fanyar humorát.

Gyakran ültem modellt egy képzőművészeti iskolában. Mondtam a dél-amerikai származású tanárnőnek, hogy nekem is vannak filcrajzaim. Biztatott, hogy legközelebb hozzam magammal. Azt mondta – mikor meglátta –, vásárolna belőle. Kiválasztott néhányat, de nem fogadtam el tőle pénzt, neki ajándékoztam a legjobbakat. Felajánlotta: vesz nekem festéket, és tanít. Méghozzá ingyen! De erre már nem került sor, mert a nagy hideg miatt úgy határoztam, keresek valami nekem való várost, ahol nem ennyire zord az időjárás.

Tulajdonképpen Klárival kiszöktünk Kanadából. Négy magyar fiú vitt el minket Floridába, de hamarosan elváltak útjaink. Mikor megérkeztünk, szép volt az idő, a homokos parton letettük a kis motyónkat és elhevertünk. Olyan csábító volt a végtelenig nyújtózkodó óceán Miamiban, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, mind a ketten belevetettük magunkat a vízbe. Sokat úsztunk, igen jólesett, de mire visszaértünk, a holminkat megdézsmálták. A hátizsákunkból eltűnt minden irat és a maradék pénzünk. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam akkor. Ott voltam egy idegen országban illegálisan, nyelvtudás nélkül, több száz kilométerre a kanadai határtól, amelyen túl legalább biztonságban éltünk.

Az Egyesült Államok nem annyira szabad, mint ahogy gyermekfejjel gondoltuk. Igaz, nekünk minden hatóságot kerülni kellett, mert nem akartuk, hogy kiutasítsanak az országból. Ezért olyan helyre mentünk aludni, ahova a rend őrei sem szívesen tették be a lábukat. Voltak itt négerek, mexikóiak és mindenféle keverék népség. Legalább nem voltunk útjában senkinek. Hogy elverjük az éhünket, üres kólás- és sörösdobozokat gyűjtöttünk, de a befektetett munka nem volt arányos az így szerzett jövedelemmel. Végül egy kertész szánt meg minket. Nagy nehezen értettük meg, mit akar. Azt magyarázta, ha segítünk neki, kapunk szállást és kosztot. Rábólintottunk, mert biztonságosabbnak tűnt, mint a céltalan kóborlás az óceán partján. Nem hajtott minket túl, sőt, szerzett munkát! Az ellátásunkra sem lehetett panasz, azóta sem ettem annyi friss gyümölcsöt, mint abban az időben.

A vendéglátónk azt javasolta, menjünk ki a közeli piacra, ha egy kis extra jövedelemre akarunk szert tenni. Nézzük meg, mit csinálnak az emberek! Nemcsak a portékáikat kínálták az árusok, volt ott jövendőmondó is és mindenféle furcsa figura. Megakadt a szemem egy idős, vékony fazonon, aki hat-hét unokájával jelent meg, és masszírozta az embereket. Ez azért is érdekelt, mert Klárival hasonló kezelést folytattunk egymáson. Rendszeresen böjtöltünk, és ezt követően megmasszíroztuk a másikat, hogy gyorsabban távozzon a méreganyag a szervezetünkből. A magunkkal hozott házi sütésű kenyereinket eladtuk, mert szépen néztek ki, de tudtuk, ezt még egyszer nem tudjuk megtenni, mert ezek a kívánatos veknik belül is ugyanolyan csontkeményre száradtak, mint kívül.

Egy hét múlva megkezdtük a masszírozást. Pár nap múlva már nem kellett a piacra járni, mert kézről kézre adtak. Egyre gazdagabb és gazdagabb férfiak és asszonyok vették igénybe szolgáltatásainkat. A kertésztől elköszöntünk, és egy – számomra – csodapalotában kaptunk szállást, de bármilyen jó dolgunk volt is, azt kellett látnom magam körül, hogy ez a sok magányos ember, akit felkerestem, hiába gazdag, mégis boldogtalan. Mikor úgy gondoltuk, van annyi pénzünk, hogy nagyobb kockázat nélkül elérjük az északi határt, szedtük a sátorfánkat és visszaszöktünk Kanadába, ami abban az időben nem volt nehéz.

Sok élmény kiesett már az emlékezetemből. Klári sokkal többre emlékszik az amerikai úttal kapcsolatban. Nevekre, helyszínekre. Néha olyan, mikor mesél róla, mintha mindez mással történt volna meg.

Montrealban, az egyik hotelben sikerült masszőrként elhelyezkedni, de Miami után nagyon nehéz volt elviselni a hideget, abból pedig kijutott itt is, és később Torontóban is. Ez utóbbi állomáson már sokat hallottam Vancouverről. Nem tudom, miért, de ez a hely úgy vonzott, mint a mágnes. Ide is a szokásos módon, autóstoppal érkeztünk meg. Itt már nem volt mese, neki kellett feküdni az angolnak, mert tudtam: nyelvtudás nélkül nem juthatok előrébb.

Az első napokban bejelentkeztünk, de még minden olyan bizonytalan volt körülöttünk. Kezdetben építkezéseken dolgoztunk. Ez kemény próba elé állított minket. Aztán egy sütödében helyezkedtem el. Szerettem volna masszőrként tevékenykedni, de papírokra, különböző engedélyekre lett volna szükségem, és – ami talán még fontosabb – az angol nyelv alaposabb ismeretére.

Újságkihordást vállaltam, és több mint egy éven keresztül csináltam, szabadság és szabadnap nélkül. Most is végigfut a hideg a hátamon, ha meghallom a csörgőóra hangját, mert az számomra minden hajnalban kínszenvedés volt.

Állandóan kerestem a lehetőséget, hogy folytathassam a masszírozást. Végül az egyik szállodában indult egy kurzus, ahol tucatnyi kínai között tökéletesíthettem a tudásomat. Ekkor már különváltam Kláritól. Mindketten igyekeztünk a magunk útját járni. A tanfolyamon végül nem adtak papírt, de azért tudtam hasznosítani az itt szerzett tapasztalataimat.

Egy kozmetikai szalonban jelentkeztem, ahol nem a végzettségemre, hanem a tudásomra voltak kíváncsiak. A tulajdonost kellett megmasszíroznom, ez volt a beugró. Hetente kétszer nyolc órát dolgoztam, de megállás nélkül, egy ablaktalan szobában, és úgy éreztem, nem vagyok túlfizetve. A főnök szerette volna, ha többet vállalok, de nem álltam kötélnek. Volt szabadidőm bőven. Jóval többet kerestem, mint az újsághordással, és megkaptam végre(!) a kanadai állampolgárságot is.

Az egyik kozmetikus megsúgta, hogy ismer egy menedzsert az egyik szállodában. Rugalmas munkaidőben kétszer annyit kereshetnék, mint itt. Egy ideig két helyen dolgoztam, de mihelyt a kozmetika vezetőjének a fülébe jutott, hogy a fölösleges energiámat nem nála kamatoztatom, rögtön kirúgott.

Nem bántam meg ezt az utat, amit választottam, mert a magam ura lettem. Aztán az egyik recepciós összeboronált a testvérével. Sok idejébe került, mert tulajdonképpen először egyikünk sem akarta a találkozást. Azt hiszem, jól kiegészítjük egymást. A barátom, aki informatikus, egy idő után kérte, hogy ne dolgozzam. Elvonultunk a világ szeme elől. Vancouvertől egynapi járóföldre egy négyszáz lelkes faluban vásároltunk házat. Mind a ketten régóta vágytunk arra, hogy ne a városban kelljen élni. Bár egy kicsit féltünk, miképpen álljuk meg a helyünket az Isten háta mögött, de nem bántuk meg elhatározásunkat. Jó itt élni! Szeretek foglalatoskodni a ház melletti kis kertben, amelyben megterem a rebarbara és mindenféle saláta, hagyma, zöldségek, bab, különféle fűszernövények. Sok a meztelen csiga a kertben. Minden reggel összegyűjtöm, és leviszem a folyópartra. Kenyeret is szoktam sütni, vagy különböző gabonaféléket veszünk, és azt főzöm meg.

Ismerek vagy tizenöt magyart a környéken, de a nagy távolságok miatt nehezen tartjuk a kapcsolatot. Ha Vancouverben járok, felkeresem őket. Néha Klárit is meglátogatom. Egyedül neveli a három gyerekét, mellette tanít. Nehéz élete van. Sajnálom szegényt, mert kiváló zenész válhatott volna belőle.

Hosszú időbe telt, míg megszoktam, hogy nincsenek velem a szüleim. Megtörtént a fizikai eltávolodás, ezt el kellett fogadnom, a szellemi, érzelmi kapocs azonban megmaradt. Sokáig azonban kettős életet éltem, mert egy másik ember utazott ki Kanadába, és egy másik látogatott haza. Ez sokáig megmaradt bennem, de nem tudtam az okát. A barátom azt mondta, ez azért van, mert még nem tudtam megvalósítani önmagam. Azt hiszem, igaza volt! Valóban, sokáig kerestem az önmegvalósítás lehetőségét. Mikor ez megtörtént, a két énem eggyé vált, és azóta ugyanaz az ember él Kanadában és ugyanaz az énem látogat haza.

Eddig mindig úgy éreztem, csak a szüleim miatt kell a szülőföldemre visszatérnem. Valahogy nem éltem meg úgy a vidéket, hogy a véremmé váljon. De most már nagyon szépnek találom. El tudom fogadni, és arra is gondoltam, hogy itt is tudnék élni. Már nem hasonlítgatom össze a környéket a hegyekkel, mert megvan minden tájnak a maga szépsége, és ez így van rendjén! Régen úgy fogalmaztam meg az érzéseimet erről a vidékről, hogy jelentéktelen, de most teljesen megrendített, ahogy magamba szívtam az illatát, ahogy messze futott rajta a tekintetem. Érzem, hogy régen valamit eltoltam magamtól, és ez most megváltozott: minden ízét magaménak érzem, itt is otthon érzem magam, mint a Földön mindenütt, ahol közel lehetek a természethez!

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu