Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 22 | Majoros Enikő | Irodalom

Szürke vágy

Nem tudom, érezted-e már magad kietlenül, siváran, a világban teljesen egyedül. Abban a világban, mely milliónyi üzenetet küld feléd. És te, egyedül, úgy gondolod, képes vagy megbirkózni a feladattal.

Valami készülődik benned, a világ nem fordult ki a tengelyéből, minden a lehető legnagyobb rendben van. Az éjszaka csendje hirdeti, hogy holnap megint elkezdődik a rutin, az a hétfőn reggel induló megszokás, amely minden porcikájával üzenni próbál, hogy maradj otthon, feküdj le, pihend ki magad, hiszen már napok óta nem aludtál egy egészségeset. De te nem, azért sem, makacs vagy, mint mindig, úgy érzed, titkok sorát kell most megfejtened. És elindulsz egy könyvvel a kezedben, nem fontos, melyik könyvvel, bármelyik lehetne. Mert valamennyiben ott lapul egy titok, a te titkod.

Hajnalodik, már lehet olvasni, a lóca sem olyan hideg, március van, azt rég nem tudod, hányadika, mert ez most épp nem fontos. Le lehet ülni a padra, felpörögtél, de itt ücsörögni most jólesik. Gyorsan olvasol, mintha időfüggvények lepnék el a gondolataidat, mert tudod, ha a végére érsz, meglesz a titok. A titok, hogy honnan jöttél, ki vagy, és kinek tartozol köszönettel, vagy éppen számadással. Igen, a titok már ott bolyong a fejedben, csak kusza és nem áll össze. Erőlködsz, és közben félsz is, mi van, ha minden titok kiderül. Fájdalom, mély fájdalom. Nagyokat sóhajtasz, nem biztos, hogy ezt mind akarod tudni. De hát itt van, mások már megírták helyetted a titkot, neked csak el kell olvasnod, csak meg kell fejtened, és most gyorsan vág az eszed. A fáradtságot már rég nem érzed, nem béníthat meg semmi.

Hirtelen erős érzelmek lesznek úrrá rajtad, az arcodat ellepik a könynyek. Majd elkezded a kívülálló járókelők szemével nézni magad: „Vajon nem fázik?”, „Miért sír?”, „Mi baja lehet?”, „Ez is egy ütődött, ezen a hideg lócán olvasni, hajnalok hajnalán, hisz alig látni, és az eső is szemerkél.”

Hát igen, te ezt mind kiolvasod a járókelők neked szentelt figyelméből, de egyáltalán nem zavar. A titok fontosabb. A titok, de hát milyen titok az, amelyet mindenki tud, mindenki olvashat, csak épp te maradtál ki ebből az egészből. Az oknyomozás tovább folytatódik, felállsz a padról, és elindulsz. Azt nem is tudod, pontosan hová akarsz menni, de te mész, határozott léptekkel, felfelé a sétányon, majd betérsz a Barátok templomába. Páran imádkoznak, és egyből kilógsz a sorból, csak zavarod őket. Jobb lesz gyorsan távozni. Halkan már úgysem sikerülhet, a padló irdatlanul nyikorog, és az ajtó sem semmi, ahogy becsapódik mögötted.

Majd elindulsz tovább, és furcsa érzés uralkodik el rajtad, úgy érzed, mézet és virágot kell vásárolnod. Elmész a piacra, és megveszed. Jó dolog, vásároltál, volt miből, és a vevővel mindig nagyon kedvesek. Az első pozitív élményed ma, igen, és már tudod is: a méz majd jó lesz később, a virágok meg szépek lesznek a síron. Micsoda jó ötlet, mézet és virágot venni. A virágok teljesen feldobták a hangulatodat, a méz meg kiváló, energiát ad, de nem bontod meg, majd csak ha odaértél a temetőbe. Az út hosszú.

És megint jönnek az emlékek: a gyermekkor emlékei, a várakozásé, a valami jóra várni érzései. Majd hirtelen dühös leszel, a kezedbe veszed a mobiltelefonod, és nézed. Nem szól, ma sem keresett senki, igen, mert téged soha nem keres senki. Nem vagy fontos senkinek. „No, tudjátok mit, akkor ne is legyek fontos senkinek!” – monologizálsz. Majd a telefonodat egy útba eső szemetesvödörbe dobod. Jó érzés, sosem szeretted az efféle kommunikációt, mindig is dühített. Ha akar valaki keresni, akkor keressen meg, fejtse meg a titkokat, a te titkaidat.

Szeretnél kijutni a temetőbe, elképzelted, milyen jó lesz ott. Végre kijutsz a városból, csend lesz, tata egész biztosan örülni fog a virágoknak. Kis műanyag cserépben vannak, sokáig eltartanak majd. Elmeditálgatsz a csendben, és közben mézet eszel, akácmézet, szinte már érzed a szádban. De a temető vagy két óra járásra van, és ki kell jutnod a városból.

Igen, a városból, mely sajátos zajával folyton összezavar. Már megint célt tévesztettél. Egy üres teraszt találtál, kliensek sehol, csupa por minden. De egy tábla hirdeti, hogy ülj le a barátaiddal. Le is szeretnél ülni, de minden nagyon poros. Bemész, és a pultos hölgytől kérsz egy törlőkendőt. Amire ő furcsán reagál, és próbál kérdezősködni. Érdekli, ki vagy, honnan jössz, meg hasonlók. Majdnem egy hullámhosszon vagytok, de te nem tudsz válaszolni a kérdéseire. Már szinte könyörögsz, adjon egy portörlőt. Kimész a szép sárga portörlővel, nagyon tetszik az ötlet, letörlöd az asztalt, a két padot. Nem végzel alapos munkát, de a nagyja por már lement. Fél kettő, leülsz, incselkedik veled a nap, jólesik, és közben az órádat nézed. Fejben számolod a barátaidat, hányan lesznek, vajon megfértek-e az asztalnál? Á igen, tizenegynél többen úgysem lesztek.

A szíved megtelik szeretettel, és vársz egyre türelmetlenebbül, de igyekszel jó képet vágni hozzá. Vajon tudják a barátaid, hogy itt, most várod őket, biztos, tudják, ők mindig mindenről jól értesültek. Neked csak erősen kell koncentrálnod, hogy telepatikusan közvetítsd, itt várod őket.

De a nő, bentről, egyre kíváncsibban fürkész, nem bírod ezt a kutakodó tekintetet, úgy döntesz, felállsz, és továbbmész. De képtelenség, ez az utca teljesen beszippantott, le és föl járkálsz, és észre sem veszed, hogy az idő csak telik. Nem is tudod, hogy hányszor teszed meg az utat, az utca elejétől a végéig. Mindenesetre sokszor. Már minden házat kívülről ismersz, megszoktad a szagokat is, és képtelen vagy továbbmenni. Eldöntöd, jeleket kell hagyni, és az egyik kapu elé leteszed a könyvet, benne a személyi igazolványod, néhány fénykép, és némi pénz. Tudod, hogy ma már nem jutsz el a temetőbe, és otthagyod a zacskót a virággal és a mézzel. Hátra se nézel többé, csak mész lefelé az utcán. Majd megállsz egy bokor alatt, mert megint szemerkélni kezdett az eső, és nézed a bokrot, tele van, gondtalan, csivitelő verebekkel. És most már tudod a célt, te is veréb szeretnél lenni, nagyokat sóhajtasz, igen, szürke kis veréb, akit nem érdekelnek a titkok, akit nem zavar az eső. Igen, hangosan is kimondod, de szeretnék szürke veréb lenni.

Közben gondolataidban teljesen máshol jársz, nagyokat sóhajtozol, és könnybe lábadt szemmel lesed a verebek minden apró kis mozdulatát, ahogy ágról ágra ugrándoznak, és közben csivitelnek. Vajon miről… Megfejthetnéd, de te nem tudsz verébül.

Az egész környezet, a szúrós csipkebokrok, a verebek, az eső, mind üzenni akar, hogy teljesen átáztál, átfagytál, és ideje lenne hazamenni. Haza, de hová haza, az egész otthon, az egész család, mindenki ellenséged lett, egy nap leforgása alatt. Az egész világ összeesküdött ellened. Csak a természet maradt, csak a verebek.

Nagyokat sóhajtasz, miközben két suhanc kiszemelt magának. Az utca üres, és gondolták, rád ijesztenek, és valami érthetetlen szöveget kiabálnak feléd. Te összerezzensz, gyorsan a füledhez kapsz, és erőteljes zokogásban törsz ki. A zokogásod elkeseredett és szánalmas. Mert te tudod, hogy az egész világ összeesküdött ellened.

Már sötétedik, de téged nem zavar. Pénztelenül, átázva csatangolsz tovább, és az, hogy hiányzol-e valakinek, nem fontos. Egy ácsorgókkal teli buszmegállóba érkezel. A hely nagyon ismerős, a gyárba készülő munkáslány emlékei. De régen volt…, és most milyen élénken tör rád az undor. Utáltad ezt a megállót, a helyet, ahol eldőlt, hogy ismét fejet hajtasz a nyolcórás robot előtt. Másoknak ez természetes volt, de te már akkor is lázadtál, a saját megalázott helyzeted miatt. Hiszen csak tizennyolc éves voltál, tele tervekkel, és te mégis kiegyeztél a gyári munka robotszellemével.

Valaki rád köszön, egy régi barátnőd, és faggatni kezd: „Mit csinálsz? Mit keresel itt? Miért nem mész haza? Hívjak-e segítséget?…” De te nem akarsz senkivel sem beszélni, válaszul befogod a füled, és tovább állsz.

Később már nem emlékszel szinte semmire, csak arra, hogy a barátok és a család most sem tétlenkedtek, mentőt hívtak, és kórházba vitettek.

Azért, hogy pár nap múlva, a gyógyszerek hatására, derengjen a tény, hogy senki sem ellenség, és hogy te nem lehetsz veréb, bármennyire is szeretnél gondtalanul élni.

Mert a gondok folyton kopogtatnak a hétköznapok falain, és rajtunk múlik, milyen mértékben tudunk ellenállni a kopogásnak vagy az egyre erősödő dübörgésnek. De a gyógyszerek hatására minden dübörgés halk kopogtatássá változik, és te már tudod, hogy ez is egy életforma. Az igaz, hogy leredukált, mások ítéleteitől függő, csendesebb élet. De a sóhajok helyett ütemesen lélegzel.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu