Kulturális folyóirat és portál

2020. február 14 | Lakatos Fleisz Katalin | Irodalom

Szorongató változatlanság

’89 megtörtént, társadalmi-politikai tény, tankönyvek fejezeteiben és személyes emlékezetek mélyén lapul. Azonosulási ereje vitathatatlan: a temesvári egyetemisták és a bukaresti tömeg a mi nevünkben vonult utcára. Maguk a decemberi események egy partiumi, magyar határhoz közeli faluban kevéssé éreztették hatásukat. Különösen egy akkor 11 éves gyerek számára… Az előtte és az utána viszont nagyon is megélhető volt.

De mi ez az előtte és utána? Volt valamilyen hangsúlyos cezúra? Ha a tényeket vesszük alapul, igenis volt.

Tény, hogy lelőtték a Ceauşescu házaspárt. Ki tudja, még mi minden történt volna, ha a forradalom véget nem vet a diktatúra garázdálkodásainak. Megjelent a szabadkereskedelem. A boltokban végre lehetett déligyümölcsöket kapni. Levetettük a már jócskán megunt, a padlótól mindig petróleumszagú egyenruhát, és a „nagy vezér” arcképe is lekerült a falakról. És igen, himnuszt sem énekeltünk már – legalábbis a régi himnuszt. Nem volt kötelező mezőgazdasági munka, ún. praktika az őszi iskolakezdés után néhány hétig, amit viszont furcsamód nem éltünk meg teherként. Tanár elvtársból tanár úr lett, és nem kellett már beszámolni a kötelező pionírgyűlésekről sem. Aminek viszont a legjobban örültem: a családok ez idő tájt kötelező kellékét, a mindig füstölgő petróleumlámpát is véglegesen a padlásra száműztük – azóta biztosan teljesen belepte már a pókháló.

A gyerekfejjel átélt körülmények mindig tágabb családi történetekbe voltak beágyazva, és ezek a történetek soha nem voltak derűsek. A mi történeteink a magánvagyon széteséséről, kvótáról, szorongatásról, beszállításról, termények eldugdosásáról szóltak. A kiskert elvételéről, az erőszakos blokkosításról. A gyári munkás uniformizált öntudatáról. Tehát „elvettek”, „elűztek”, „deportáltak”, „blokkba, gyárba kényszerítettek…” Nem is csodálkozott senki, ha mindenki ott vette vissza a vélt tulajdonát, ahol csak tudta. Közvagyon nem is létezett, csak kinek-kinek a közösbe száműzött jogos tulajdona.

Hannah Arendt híres meghatározása szerint: „forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.” ’89 valóban új kezdet volt: a totalitárius diktatúra megbukott. A demokrácia első bizonytalan lépéseit próbálgatta. Tiszta helyzet volt: a szabadság végre konkrét értelmet kapott. És konkrét lépései voltak: ha az elnyomásban tartott kisember megsemmisíti az őt elnyomó igazságtalan hatalmat, eljő a szabadság. De mi van ma a szabadsággal? Ha azt kérdezzük, te és te a saját életkörülményeid közepette vajon szabad vagy, mit válaszolunk?

Cezúra tehát van, a forradalom megtörtént. De mindennek dacára van valami változatlan. Amit 1989. december 22. sem tudott eltörölni. A lakások berendezése átalakult, mindenütt külföldről importált ruhák, bútorok, háztartási gépek. A fejekben viszont a régi sérelmek, a ki kell emelkedni kényszere, és a keserűség, hogy nem lehet. Mert mindig vannak nálunk hatalmasabbak. Akik ugyan semmit sem érnek, de fölénk tornyosulnak. Ők fektetik le a szabályokat. Szerintünk nem érdemelnek bizalmat, mégis rájuk szavazunk. Mert úgysincs jobb… Egy menedék van még: a magánélet, család, gyerek, unokák, az együtt főzés vasárnap. De kérdés az is, vajon a családi szerkezetekben mennyire vannak jelen az örökölt hierarchikus struktúrák. Az alá-, fölérendeltség kényszerű, készen kapott sémái.

Úgy látszik, a szabadsággal, személyes keretek között valami baj van. Nem tudjuk, hogyan legyünk szabadok, csak érezzük a hiányát. Körülvesznek minket az ellenségeink, de ezek az ellenségek már nem legyőzhetők. Óriási különbség van a keresztény etika vagy akár a keleti vallások kiüresítési imperatívusza és az erdélyi ember kicsivel való megelégedése között. Az erdélyi ember kicsivel való megelégedése mögött az van: ne akarj sokat, ne vágyj sokra, ne akard felforgatni a meglevő kereteket, örülj, hogy még ez a kicsi is jár: a nagy nehezen összekuporgatott kétszobás összkomfort, stabil fizetés, kisnyugdíj. A magad életét forgasd, a körülmények adta kiskapukat használd ki. Mindemögött elégedetlenség, frusztráltság lappang, és az elnyomott személyiség felszabadulásért kiált…

Vajon ma kik robbantanának ki forradalmat?

A szerző irodalomtörténész, tanár, publicista.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu