Kulturális folyóirat és portál

2020. április 23 | Zoltay Lívia | Irodalom

Szolidaritás

Nekem nincs home office, mennem kell dolgozni minden hétköznap. Őszintén szólva örülök, hogy van munkám, hogy még van hova mennem.

Az alattam és a fölöttem lakó szomszédaim viszont home office-ban nyomják. Tudom, mert hallottam, ahogy a lépcsőházban erről beszéltek. Ki nem állhatnak engem, és én sem őket. Reggelenként, ha véletlenül összefutunk, igyekszünk minél hamarabb letudni a köszönést.

-Reggelt! – dobják oda. Férfiak lévén, még tartják magukat ahhoz az illemszabályhoz, hogy előre köszönnek, bár ez sem igaz minden esetben.

– Reggelt! – vetem oda nekik én is.

Hogy miért nem kedvelnek? Hát, mert többször szóltam már nekik, nagyon udvariasan kérve, hogy fejezzék be a folyamatos zajongást, mert legalább akkor, amikor otthon vagyok, pihenni szeretnék. Az egyikük, az alattam lakó állandóan Elvist hallgat, de a basszust úgy megküldi, hogy azon csodálkozom, más hogy nem hallja ezt? Bár lehet, hogy hallja, csak én nem tudok róla.

A másikuk, a fölöttem lakó, a feleségével és a kisfiával él. Úgy mennek végig a lépcsőházban, mintha az övék lenne az egész. A nő köszönni sem tud (ebből kifolyólag a gyerek sem), a férfi elhadarja a „Reggelt!”-et, vagy azt, hogy „’Napot!”, esetleg „’Estét!”, napszaktól függően, de ha rossz kedve van, akkor úgy suhan el mellettem, mintha ott sem lennék. Tőlük annyit kértem, hogy ha lehet, akkor ne dübörögjenek és ordibáljanak megállás nélkül, főleg hétvégén és esténként ne. Utólag úgy gondolom, kár volt szólni, mert azóta csak rosszabb lett a helyzet, mind a két fronton.

Az alattam lakó most már nem csak Elvist „küldi meg”, de ő maga is gitározik és kornyikál hozzá, hangosan és hamisan, persze. A fölöttem lakók meg talán beszereztek egy-egy pár jó nehéz faklumpát, mert már nem is dübörögnek, hanem felszántják a parkettát.

Egy reggel, munkába menet azon gondolkozom, hogy ezek talán összebeszéltek ellenem. Kitalálták, hogy kikészítenek, amiért szólni merészeltem nekik. Igen, ma ez az egyik legjellemzőbb reakció: ha szólsz valamiért, ami zavar, hiába vagy udvarias, így vagy úgy, de letorkolnak érte. Ha szemtől szembe nem megy, mert ahhoz gyávák, lusták, vagy mindkettő, akkor jönnek a módszeres bosszantások.

De az sehogy nem fért a fejembe, hogy lehet, hogy Elvis összes, totál felnyomva a basszust, nem zavar senki mást, ahogy az ütemes trappolás sem a faklumpákban. Lehet, hogy süketek laknak itt, állapítom meg végül.

Egy reggel a fölöttem lakó home office-os úriember újfent úgy röppent el mellettem, hogy még a szokásos „Reggelt!”-et sem csapta oda, csak elsurrant, mintha láthatatlan lennék. Ez annyira feldühített, hogy utána szóltam: „- Köszönni nem kellene?” Nem válaszolt, illetve verbálisan nem. De alaposan becsapta a kaput, csak úgy rezgett benne az üveg.

Mondanom sem kell, esténként éppen ezek az emberek tapsikoltak a leghangosabban az erkélyükről, kifejezve mérhetetlen hálájukat azoknak, akik ezekben a nehéz hetekben, a karantén alatt is dolgoznak, és nem otthonról. Ugyanakkor totálisan semmibe veszik az egyik olyat, aki szintén dolgozni jár minden reggel, és csak annyit kért tőlük, hogy csendesebben vigadjanak. Ez a nyilvánvaló pofátlanság annyira szíven ütött, hogy azt gondoltam, valamit tennem kell.

Beszereztem hát egy pár jó nehéz faklumpát, és a CD-lejátszómba (nekem még van) Elvis egyik lemezét CD-n. Aznap este nyolc órakor, amikor kiálltak szolidarítani, kakaóra küldtem Elvist, de úgy, hogy belejajdultak még a szobám ablakai is. Olyan táncra perdültem a faklumpámban, ütemesen döngetve Elvisre, hogy félő volt, hogy leszakad alattam a padló.

És persze kornyikáltam, ahogy a torkomból kifért, jó hamisan.
Öt perc sem telt el, és dörömböltek az ajtómon. Mikor kinyitottam, cseppet sem lepett meg, hogy az alattam és a fölöttem lakó úriemberek egymás szavába vágva kérték ki maguknak azt a mérhetetlen csendháborítást, amit én el merészeltem követni.

Válaszul csak ennyit mondtam nekik:

-Uraim! Szolidaritás!

És teljes erőből bevágtam az orruk előtt az ajtót.
Azóta nem „’Reggelt!”, „’Napot!”, meg „’Estét!” van, hanem „Jó reggelt kívánok!”, „Jó napot kívánok!” és „Jó estét kívánok!”.

Láss csodát, a feleség és a kisfiú is megtanultak köszönni. Elvist már nem hallom, és a faklumpa helyett valószínűleg beüzemelték a mamuszt.
De szolidarítani már nem állnak ki az erkélyre este nyolc órakor…

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu