Kulturális folyóirat és portál

2014. július 10 | Kovács Károly Márk | Irodalom

Szmoging

Múltam szele csapja agyam mégis.
Kiszívott már minduntalan, s mégis
ősz ölel. Már, nem te vagy a karban.
Lépcsőkön fel, egyre feljebb szarban
vagyok, aki vagyok s nem túl messze
attól, hogy az élet megteremtse,
mit megvont, míg kényeztettem, hátha
kisül véled kenyerem? De nátha
prüszköl, agancsos a szarvas.
Megtestesült bennem egy hatalmas
burok, melyben üveggolyó veszve.
Kis Balázsnak sincs már ehhez kedve.
Aludj, aludj, szédülj bele, fázzál!
Nyisd meg, nyisd meg három körül s ázzál!
Özönvíz a tudás, melyben kutad
alapjait felvértezve utad
leled, mégsem moccansz innét,
megfeszülve sorsod tovább vinnéd
ki az égből, hol a mező tarka.
Nincsen ennek se füle se farka.
Út az útban keresztezed magad,
hitel vesztett minden egyes szavad.
Ki vagy most már? Fogtál egy-két ludat.
Züllött szellő erősebben ugat,
ordít benned, magad elől kerget.
Rossz lóra már hányszor tetted nyerged?
Mégis múltam szele csapja agyam,
mégis nő a szőke zsíros hajam.
Két múltamból régmúltam, mi tartja
Bennem még a lelket. S visszahajtja
oda, ahol ismeretlen emlék:
híd mellett egy gyermek arc, s pár kellék.
Körülveszi őt az élet rongya.
Bizakodón mégis mind azt mondja:
Születtem, hogy megtudja az éter,
gyomromban, mi rejlik nem mind étel!
Elemi az ösztön, mely rág bentről,
Krisztus mégsem szállt le a keresztről.
Csoda vagy, mert te teremted magad,
Azért vagy, hogy fölülírd az agyad,
Nem is szó, mi elhagyja még száját:
Dallamvirág. Bimbóin a szárát
fény lepi be, örök fény! Nem tudat!
Gondolatban fölül írtad magad!
Része voltál, nyugodj meg, adj hálát,
megfizettél, kérheted a számlát.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu