Kulturális folyóirat és portál

2020. március 30 | Molnár Judit | Irodalom

Szirének és szirénák

Ma már nem kellene árbochoz köttetnie magát és szenvedve gyönyörködnie a sziréndallamokban, s közben mégis örülni, hogy sikerült legyőznie önmagát: hallotta az inkriminált éneket, mégsem szabadult bele a csábos karokba. Odüsszeusznak ma jóval könnyebb volna a dolga: nyugodtan elüldögélhetne a frászbuk előtt, jókat kuncogna vagy esetleg hahotázna is a sok összehordott butaságtól. A legkülönbözőbb témákkal, jelen pillanatban épp a világjárvánnyá koronázott vírussal kapcsolatban. Azonnal felfigyelne a hírek sorai közül előbukkanó, abszurditásig menő ellentmondásokra, a váratlanul „létrejött” közös olasz-kínai határra, arra, ahogy a milliárdnyi lakosú Kínából – feltehetőleg az egész népesség összehangolt, közös fújásával – sikerült eltüntetni a fránya kórokozót, de azt sem fogadná el, hogy az egyik nap ünnepélyesen bejelentett gyermeki immunitást néhány nap múlva csípőből cáfolja a csecsemő- és kisgyerekkorú megbetegedések sora. Nem, neki, aki megunta a tízévnyi meddő csatározást, a taktikának álcázott semmittevést és bedobta a falómegépítés ötletét, ami végül meg is hozta a tíz év előtt Trója ellen induló csapatok lelkesedésének a gyümölcsét. Igen, Odüsszeusz, aki az éles ész fegyverével győzte le az addig verhetetlennek mondott Tróját, nem dőlne be a frászbuk álhíreinek, a tudatlanság kifogyhatatlan szuszával telefújt léggömbszörnyeknek, hanem a logikus intelmekhez tartva magát szépen kivárná a járvány végét és nem rezelne be attól sem, ha valaki féléves határidőn belül a megbetegedés egy újabb hullámát emlegetné, ki tudja miféle egzotikus jóslatokra hivatkozva. Odüsszeusz nem félne, mert tudta, hogy az emberi lét talán legméltatlanabb helyzete, ha állandó rettegésben kell élnünk.

Én viszont egy-két évig nagyon féltem. Gyerekkoromban, a hidegháború felvirágzásának idején. Édesapám esténként hallgatta a Szabad Európa Rádiót, ott ültem mellette, figyeltem, mégis csupán a fenyegető, uszító hangot érzékeltem. Semmi értelme nem volt megkérdeznem a sokat emlegetett neveket, mert nem a személyektől féltem, hanem a háborútól. Nem tudtam, mi az a hidegháború, de nem is érdekelt: én a bombázásokkal felforrósított háborútól féltem. Szüleim ugyanis a háború végén fejezték be az egyetemet Budapesten, 1944. december elején, az utolsó vizsgáikat már az egyetem légoltalmi pincéjében abszolválták, közben a budai albérletben nagyapám izgatottan várta haza a frissen orvosdoktorrá avatott fiát és jövendőbeli menyét. Édesanyám Pesten lakott, egy lányinternátusban, de oda már nem tudott eljutni, mert Pestet elfoglalták az orosz csapatok. Valahogy meghúzták magukat a Déli Pályaudvar közelében lévő albérletben és felkészültek a légoltalmi pincébe vonuláshoz, mert már támadták az oroszok Budát. Közel két hónapot rostokoltak lent, csak nagy ritkán merészkedtek fel a lakásba, hisz állandóan lőttek az utcán. Már tavasz volt, mikor Budapest egésze „felszabadult”, s ők is gondolhattak a váradi hazajövetelre. Még tíz év múlva is, amikor én kisgyerek voltam, „véletlenül” minden vacsora utáni beszélgetés a Ráth György utcai légópincénél rekedt meg. Vagy csak én éreztem azt, hogy minden este visszatér a bombázást jelző szirénaszó, s a félelem, hogy eltalálják a házat?! Nem tudom, de ezzel meglett a félelmem konkrét tárgya, a szirénaszó. Ha egy gyerekkel kapcsolatban lehet ilyesmit mondani, akkor számomra a sziréna és annak szörnyűséges hangja jelentette mindazt, amit hidegháború közepette én bombatámadás-ként elképzeltem. És amitől rettegtem. Most már úgy látom, nagy szerencsém volt, hisz konkrétumtól félhettem,nem holmi mesebeliségtől, mivel a hozzánk aránylag közel lévő kötöttárugyárban a napi három műszak lejártát-kezdetét szirénaszóval jelezték. De én csak az esti mű-szak lefújását s az éjjeli kezdetét jelző szirénaszót hallottam, mivel napközben az utcai zajoktól nem lehetett hallani. Addig nem aludtam el, amíg nem hallgattam végig az esti műszakváltást és érdekes módon féltem is nagyon, de amikor elhallgatott, megnyugodtam, egy hajszál-nyit diadalmasan, hogy megúsztam aznap is. Pedig tudtam, a gyárban szól, nincs háború, de valószínűleg a szüleimtől atavisztikusan átvettem a bombázástól való félelmet.
Arra viszont már nem emlékszem, mikor maradt abba a szirénázás és arra sem, mikor oldódott megszokássá a háborús félelmem. És ez az egész emlék-együttes sem elevenedhetett volna ennyire meg, ha két vagy három éve ki nem találja sokoldalúan aggodalmaskodó polgármesterünk, hogy szoktatni kellene a jónépet a szirénaszóhoz, mert ki tudja, mi jöhet még ránk, amilyen rakoncátlan ez a mai világ és bejelentette – ha jól emlékszem – a havonta egy-szer, szerda délelőtti szirénázást. Épp a barátnőmmel megejtett heti kávézás kellős közepébe búgott bele, előbb megijedtünk, de aztán észbe kaptunk. Pár percig tartott csak az éktelen ricsaj, ami felidézte ugyan a gyerekkori félelmet, de a tudatomba visszahelyezni már nem tudta. A begyakoroltató szirénázás egy idő után elmaradt, biztos rájött a városatya, hogy azért még-sem kell az ördögöt a falra festeni, mert ha netalántán történik valami, az emberek úgy meg-szokják a meddő riasztásokat, hogy meg se moccannak. Hát így lettem én, ennek a gyerekkori szirénagyakorlatnak a következtében immúnis a rém- és álhírek, vagy bármilyen más frászbukszirén felbukkanása iránt, feltéve persze, ha a fake news nem valami kiskutya képében toppanna elém, mert az… Az már egy egészen más történet.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu