Kulturális folyóirat és portál

2012. január 27 | Serestély Zalán | Irodalom

Széth, Séth, Seth

„Milyen lesz az én megváltóm? – töprengek. Bika lesz vagy ember?
Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?”
Jorge Luis Borges: Aszterión háza

„És monda néki az Úr: Sőt, inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte
megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.”
Móz 4,15

Széth, Széth! – kiáltott utána az ujjatlan pasas. Jól elverted rajtuk a port.

Persze, a világ mindenkinek olyan, amilyennek látni kívánja. – gondolta Séth. Továbbra sem fordult meg, a szája jobb sarkában lassan leégett a cigi, engedte, hogy kihulljon belőle.

De Széth, Széth, én tudom, hogy te voltál. Mint a megdühödött sivatagi istenek. A Tisztító homok. Édes Istenem, s nyomodban a kocsma, akár az Özönvíz, asztallábak, bezúzott fogak, csontok, drága, elcsordogált italok. Nyugodt lehetsz, én nem doblak fel.

Séth most már kezdte megelégelni a buzgó anarchista sündörgését, ráadásul egyre biztosabban vélte tudni, hogy valakivel ismét összetévesztik. Lassan megfordult: Szállj le rólam, öreg, szarok rá, hogy feldobsz-e vagy sem. Egy ártatlan kocsmai bunyó nem a világ vége.

De az a pasas, a pasas, akivel összebalhéztál éjjel a bárban: elpatkolt, mire kiértek a mentők. Milyen mészárlás, apám. Mint forgószél a sivatagban. Azt mondják, a belső vérzések miatt lehetett, de nem tudni pontosan.

Séth vállat vont, mintha semmi köze nem volna az ügyhöz (de a sivatag többszöri említése kezdte otthonossá tenni a játékot): Semmi közöd hozzá, meg amúgy is, ajándék volna az neki. Már megint ezzel szórakozik a szarházi, aztán meg fél lábbal a sitten magyarázhatom megint a zsaruknak, hogy csak tetszhalott. Hogy ellenőrizzék a morgán.

Ne mondd, hogy ismerted a csávót.

Persze, hogy ismertem. A bátyám. Azt hiszi, hogy így jóváteheti az öcsénk halálát.

Az elejétől tudtam, most már világos, a csávó, akit kinyírtál…

Séth idegesen összerándult, félbeszakította: Mondom, hogy nem öltem meg, a kedvéért játsszuk ezt a komédiát estéről estére. Azt hiszi a szarházi, hogy így elnyerheti egyszer lelkének üdvösségét. Mert akiről egy pillanatig is elhiszik, hogy meghalt, az talán meg is hal egy kicsit. Még anyámék is szorgalmazzák ezt a játékot. Olyan ez, mint az ima: talán egyszer feltelik Atyám puszta létéért érzett hálával, addig meg csak mormolunk, morzsolgatjuk a rózsafüzért. Vagy mint a gólem, tudod: puszta por, de belé lehet csiholni a… Istenem, mi marhaságot hordok itt össze egy kibaszott anarchistának.

Világos, persze, mint azok a rocksztárok, akik megrendezik a saját halálukat, csak hogy felszívódhassanak. Apám, mindig sejtettem, hogy Ozirisz halhatatlan!

Ozirisz!? Én Káinról beszélek, ember, Káin a bátyám!

Na, most meg mér fújtad így fel magad, Széth!? Mi a gáz, mondtam, hogy nem mártalak be.

Ha nem mondod, eszembe sem jutott volna, hogy akár be is márthatnál. Bár lassan már hozzászokhatnék, hogy mindig kerül egy ilyen kis szarházi anarchista, aki végül persze az elsők közt hódol be a „rendnek”. Ha jobban meggondolom, teljesen mindegy, majd ott sunyítasz a tanúk padján. Meg amúgy is: el vagy tájolódva, öreg: a nevem Séth.

Az ujjatlan pasas homlokán megcsillantak a hajnali nap első fényei. Vékony, csontos nyaka valószínűtlenül megnyúlt, ahogy a két kulcscsont közül egy láthatatlan mozdulattal előrebillent. A szemgolyók szorosan feltapadtak a szemhéjakra, de a tekintet Séth ajakain maradt: Hát jól van, majd találkozunk ott, ahol az leszel, amivé lenned mondanak.Mekkora seggfej – gondolta Séth, hátat fordított, és elindult a benzinkút felé cigit venni. Ilyen kisvárosi kutaknál még szoktak tartani hosszú puhacsomagost. Egy pillanatra megállt, nemigen értette, amit az anarchista mondott, de még megkérdezte volna, ki az a Széth. Aztán meg arra gondolt, ha a szavak ennyire hasonlítanak egymásra – Széth, Séth, megvetés, bevetés, kivetés, elvetés… vetés –, van-e akkor pontos helye az embernek a világban, értelme a bűnbocsánatnak. Vagy az imának. Nem válhat-e szánalmas kuncsorgássá az estéről estére ugyanazokkal a szavakkal elmorzsolt ima. Micsoda színjáték ez az egész. Micsoda elcseszett kuncsorgás. Az éjszakáról éjszakára előadott gyilkosságok, a bűnhődés, a fénylő, kótyagos tekintetekben elvetett halál, a mímelt megtorlás. Kit érdekel ez az egész, ki a francot érdekel.

Ilyen kisvárosi kutaknál még biztos tartanak hosszú puhacsomagost. Ahogy két blokk között lépkedett, a szűk sikátorban, valami aszott tujabokrok tövében motozást hallott. Valaki okádott. Hallatszott a tikkogása. Talán vizelt is: a betonon rézsút indázó nedves csíkok nyúltak el. Sett, barátom, sett. Ezt még megbánod, te rohadt kurva. Sett, most megvagy. Ví-gyázz! Tísz-tee-legj! – imbolyogva bár, de tisztelgésre emelt kézfejét szorosan a homlokához szorítva szalutált a falnak. Pí-henj. – visszarogyott a bokor tövébe. Távozhat! – hadarta megjátszott nagyképűséggel. Na mi lesz!? Tűnj el! A picsába, én nem csaltalak meg soha. Pedig mennyiszer kipróbálhattam volna azokat a jószagú nőket. Más pinákat. Még azokkal a pincérnőkkel sem. Sett, mindent tudok már. Szeretlek, te rohadt kurva. Nehogy azt hidd, hogy nem emlékszem annak a kis arabnak a fényképére a szobádból. Sett – hangzott a bokorból a rekedt hang. Egy távolabbi teraszról fittyedt arcú mámi kukkolt néma csendben. Séth tétova léptekkel maga mögött hagyta a férfit.

És most eszébe jutott minden, az a másik Isten, azok az istenségek. A parancsszavak úgy bukkantak elő az időből, mint valami hullámok tetején halványan himbálózó bóják. Eszébe jutottak az általa keltett dühös forgószelek a sivatagban, a könnyűszerrel elragadott, szélben fuldokló sivatagi utazók, ő, a földi jóság mindenkoron szükségszerű ellenpontja. És az imák, az a sok ima, az imák sora, az a sok áldozat, amit őhozzá, az ő megbékítésére intéztek e hitvány földi férgek évszázadokon át. Annak az utazónak a gyermeke a sivatagból, akit azért ölt meg, mert pontatlanul ejtette a nevét. Valahogy így, sőt, egész biztos, hogy ugyanígy, e-re cserélve az é-t: Seth. Micsoda gyalázat. És ezért bosszúból megölte. De csak a gyermeket. Erre még tisztán emlékszik. Egy Nyugati-sivatagban bolyongó hírvivő, aki enyhülésért könyörgött őhozzá, a pusztító sivatagi viharok istenségéhez, hogy elragadja e földi létből, mielőtt sajátjai, az emberek gyilkolnák le, mert az üzenet átadása nyilván hasznavehetetlenné teszi létezését, nem kívánatossá. A szavak akkor még csak azt jelenthették, amit jelenteniük szabadott. Mert parancsra jelentettek ezt vagy amazt, és tiltásra nem jelentettek semmi mást. És eszébe jutott az emlékezet nélküli idő, amiben a megbánás bármilyen alakja nélkül hagyhatta életben ezt a hírvivőt. Milyen undorító kuncsorgás. A küldetés megcsúfolása. Élet és halál. Ki-ki a magáét. Micsoda ellentmondás, mely feloldódik mégis a büntetés személyes voltában. De erre most gondolt először. Annak előtte nem érthette a személyesség fogalmát. Mert számára lehetetlen volt annak létezése. De most, miután volt már személy, már érti. Személy az, aki szolgált már valakit anélkül, hogy kétségbe vonná a szolgálat motívumát. Személy az, aki volt már alázatos, aki szolgált, megszolgálta valakinek vagy valaminek a puszta létezését. De hogy jobb volt-e az, amikor a szavak egyetlen dolgot jelenthettek, már nem emlékezett, mert emlékeit – bármennyire akarta volna – nem tudta felidézni szavak nélkül. Sokértelmű szavak nélkül, melyek az érzékek számára mindig mást jelentettek, mint amivel az isteni ítéletekre semlegesen, s ezért hasznosan hathatnának. Hímtagjában szokatlan bizsergést érzett, és ahogy száraz arcán felcsúsztatta két tenyerét, orra nedves volt, akár a kutyáké.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu