Kulturális folyóirat és portál

2012. október 16 | Serestély Zalán | Irodalom

Szergej szárnyai

A szerelvényt egy sztyeppés pusztán állította le a hatóság. Rádión közölték a parancsot, közelebbit Apostolu sem tudott. Szergej nagyot nyekkent, a lebénult órák, sebesség- és nyomásmérők, egy pillanatra életre keltek, kibillentek a holtpontból, s mintha e mostani tétlenség lenne valójában a mozgás, a kihűlő motor megrecsegtette a bádogtestet. Mozgás volt ez is, s amint a műszerfalra pillantott, érezte Apostolu, hogy még annál is irányítottabb, mint a sínek által előírt mozdulatai a szerelvénynek. A szerelvény kerekei alól gőz csapott fel, mely jótékony semmitmondásba gyolcsolta a közeledő férfiakat. Az egyik teljesen kopasz volt, ennél fogva kora láthatatlan, a gőz egy pillanatra mindannyiukat arctalanná tette. Feje valamelyest kiviláglott a közeledők bomló sorából. Úgy háromszáz-négyszáz méterre alacsony növésű, három-négy méter magas kőrisfa. Apostolunak önkéntelenül is eszébe jutott egy kép, melyet még gyerekkorában látott Trójáról. Még emlékezett talán a körülményekre is, a teli hamuzóra, melyből spárgaként szivárgott a füst, a bányászokra a Két fog, három csákányhoz címzett fogadóból, ahol anyja szolgálta fel a rumot, mi mást, és a sárgás köpésekre a padlón, a zsírfoltokra a poharak száján, és az apjára, aki csak nézte-nézte egy sarokból, amint a Rózáliát méregetik a szürke bányászok, de a seggébe csapni egyik sem mer, s ezt méltányosnak találta, majd elővette azt a képet a zsebéből, a képet Trójáról, azaz valami romokról inkább, és azt mondta Jánosnak, persze csak halkan, hogy a jelen számára minden háború láthatatlan a maga borzalmában. A felvétel egyébként fehér-fekete volt, és átsütött róla a kiégett fű, egy hűvös kő egy alacsony növésű olajfa árnyékában. És a mozdonyvezetőnek egy emlék emléke is derengett, amint gyermekként a bánya torkolatánál elképzelte a perzselt fűre hágó bőrtalpú fedett sarut, az izzadt, kicserzett combra felcsapó port és Heléna tekintetét, az olajfa árnyékában fekvő, mozdíthatatlan, hűvös követ, a kő alatt a rovarok nyüzsgését, és hogy háború van, háború odalent is, a kő alatt, néma háború, ahol megritkulnak, kipusztulnak fajok, valaki elgörget egy torlaszt, mások halottnak álcázzák maguk, és hogy akik fent harcolnak, meg vannak győződve, ők vívják az egyetlen harcot, az egyetlen célért, amitől megacélosodnak az izmok, és már tudják, hogy övék a harc, bármi áron.
Valaki megdöngette ekkor a mozdony ablakát, de a test nem látszott, és Apostolu nem méltányolta, hogy ököllel, e tétova, mégis annyi érzéstől terhes hajnali rezzenetlenségben pedig az első jelentősebb mozdulattól olyan érzése támadt, mintha kövér felhőkben párolgó tengervíz lenne a teste. Talán valami influenza első tünetei lehettek. A kopasz valószínűleg nem sejtette, hogy Szergej ajtaja a mozdony hátsó feléből nyílik, a mozdonyvezető most már tisztán látta a férfi fegyelmezett ráncait, melyekben mélyen ült az acélos semmitmondás. Az ilyen emberek, mintha meg sem halnának, gondolta Apostolu, miközben már Szergej ajtaja fele tartott. Nyugtalanította ez a gátlástalan parancs, melynek folytán most itt vesztegel Szergejjel e sztyeppés puszta közepén, kiszolgáltatva a hajnali szürkületnek, a sínek megmásíthatatlan irányítottságának, a korai fagynak, de legfőképp e rendezetlen sorokban rajzó férfiaknak. Miközben fogai közül gátlástalan apakáromlások sisteregtek – ‘hogy a’ zapátok retkes fa…kabátja’ –, valamiféle hiány kezdett kitestesedni elméjében, amelyről talán maga sem tudta, de az állomások folyton sercegő, sípoló hangszóróinak hiánya volt, melyekből reszelős altok szórták az utasokra a tulajdonképpen érthetetlen előrejelzéseket a vonatok várható késéseiről, magyarázkodtak, megértést, türelmet kértek, vagy éppenséggel teljesen színtelen, érzelmekből rég kiforgatott hangon közölték a puszta tényt. De közölték legalább.
És most az sincs, itt áll, parancsra, mely a rádióból jött, minden különösebb magyarázat nélkül, és hallhatja, amint Szergej bejárati lépcsőin egy bakancs koppan fémesen, majd két újabb  koppanás, és Apostolu már tudta, hogy a kopasz a fedélzetre érkezett. A füst, mely a hajnal grafitos párája miatt a ruháját szorosan lengte be, nem azé a csípős bagóé volt, amit a kallerek árasztottak, vagy a „csiokányosok” – köreikben egyébként állomás-szerte hírhedt volt Nene Jordáké, aki Bodokon szolgált, s akitől egyszer, lehetett az még a gőzösök negyvenes éveiben, megkérdezte egy utas, hogy ugyan miért kopogtatja a vonat kerekeit, kérdésére pedig Nene Jordáké így felelt meg: ‘Aztot én sem tudom, fiam, de már húsz esztendeje, hogy ezt csinálom, s még senki se mondta, hogy rosszul végezném a dolgom, sőt nemrég valami szövetségtől valami elismerő jelvényt es kaptam’ – éjjelente az elnéptelenedett decemberi pályaudvarokon. Aromásabb volt és édesebb, a cukorbetegek verítékéhez hasonló.
Tulajdonképpen egymáshoz sem szóltak. Mintegy a kopasz fölösleges nyelvi szimatolását megelőlegezendő Apostolu leugrott Szergej lépcsőiről, és intett a mozdonyhídon ácsorgó férfinak, hogy nyugodtan nézzen csak körül odabent, ő meglesz addig idekint.
Míg az öreg mozdony faránál téblábolt, szemei egyre élesebben fogták be a kőrisfát, azaz pontosabban, mintha az a kőrisfa, maga a látvány kezdte volna elszívni a mozdonyvezető mélybarna szemeinek figyelmét. Szergej gyomrából azonban most halk dobbanások szivárogtak, melyek valahogy lüktetővé tették e térélményt, mint egy hatalmas bádogszív.


Emlékezete önkéntelenül bukkant rá ismét a kiégett fűre, a hűvös kőre, az árnyékra, s mi vetette, az olajfára. És ismét begyűrűzött gondolatai közé a bánya torkolatánál elképzeltek emléke, az izzadt comb, az edzett barna bőrre felcsapó por, és egy, a falak tövében legeltető pásztor, aki ugyan írni nem tudott, de valami megfejthetetlen jeleket vésett a fa kérgébe, talán egy szerelemről, miközben arra gondolt, hogy az a jel, az emlék majd együtt gyarapszik a fával, egyre mélyül az olajfa nőttével, aztán talán meg is halt a pásztor, mért ne, hadd éljen az a jel mint önálló, lüktető hiány, egy viszony, két ember között valami, aminek kiterjesztése lesz majd akkor is, amikor a testek lemészároltan hevernek az utcák porában, lemészároltan az orv ajándék utáni reggelen.
Kövek csikorgása zökkentette ki a jóleső hideglelésből, a fekete bakancs alatt egymásnak préselődtek a töltés tövébe elszórt kövek, a kopasz átugrotta Szergej utolsó két lépcsőjét. Intett a mozdonyvezetőnek, hogy most szétnéznek a vagonokon, és hogy visszamászhat a mozdonyba, aztán valahonnét, mintha jelzésére a semmiből kerültek volna elő, elözönlötték a  vagonok ajtajait az emberei. Apostolu tétlenül ágált továbbra is Szergej faránál, mióta a kopasz leugrott, teste moccanásnyit sem billent ki, csupán tekintetével járta be a terepet újra meg újra, azzal fogta be a jelzéseket, és azzal is nyugtázta őket. A fekete fickókat szemlátomást nem igen nyugtalanította a dolog.
Amint testével kezdett visszaérkezni az érzékek világába, tíz ujját hűvös, párától nyirkos mélyedésekben találta Szergej húsában, a korlát alatt húzódó tömör öntvénypánton. Amint –  most olyannyira idegennek tűnő – jobb karját tekintete pászmájába lendítette, és ujjait összedörzsölte, érezte, hogy ujjbegyein egy furcsa dara morzsolódik még parányibb alkotóelemeire, illetve hogy bizonyos szilánkok belevágnak a már nem túl érzékeny bőrbe.
Bár jobb volt, biztonságosabb volt így, háttal a jeleknek, a karcolásoknak, vagy tudja fene, minek, kíváncsisága mégis odafordította. Alig kivehető cirill betűk sora látszottak, melyeket ugyanakkor gondosan fedett valamiféle szürke gitt és festék. Mintha kezdte volna kitakarni  őket az idő, az alkalom. Ujjbegyeire, melyeket ismét végigjáratott a még alig látható íráson, egy számára ismeretlen bogár lárvái tapadtak, majd mikor közelebb hajolt az öntvényhez, halk motozást hallott, olyasmit, mint ami a szúrágta fából szokott neszelni. Zihálása látványosan lelassult, Desmarest veretes és elavult rovarkalauzára gondolt, s bármennyire viszolygott a taxonómiák és képeskönyvek lapjaitól, most kissé megnyugtatta mégis a gondolat, hogy valami titokzatos fémrágó rovarok nyomaira bukkanhatott.
Noha az orosszal nem volt gondja,  nem akarta tovább mélyíteni a betűk medreit, hadd maradjon ez kettejük, Szergej és Apostolu titka. Valami versszerű szöveg lehetett, s hogy Apostolu felismerte-e pulzálását, efelől nem lehet semmilyen megnyugtató tudásunk, a betűk jobbára mélyen fúródtak az ércbe, ugyanakkor szabálytalanok voltak, itt-ott megfuthatott a véső, csavarhúzó, tudja Isten, mi, és az ilyen bicsaklásokra következő betűk kezdete alig karcolta a felszínt: mint patak a medrét a sínekig úgy követtél el a töltések fölött száradt csaholás a vagonokban egy szem éjszakára lel valaki az ércből néhány szót kiás. A település neve már alig látszott a vastag gitt alatt, talán Tyunnej, esetleg Tyumeny – Apostolu hiába ásta egyre mélyebbre magát amúgy is vérszegény gyermekkori emlékeiben, az oroszórák furcsa, világoskék pátoszában, ilyen nevű pontjára a világnak nem akadt, talán nincs is, gondolta, miközben egyre alattomosabban – mintha csak a vére pumpálta volna valahonnét, testének egy kiterjesztéstelen pontjából – peregtek ki képzeletéből egy megsemmisíthetetlen állapot hajdani szilánkjai, eltérő hosszúságú és élességű pillanatok, Anghela Turturică meztelen, talán enyhén túlérett combjai a zöldre mázolt konyhaasztalon, melyek ugyanakkor semmit sem vettek el az eladdig még soha nem érzett, megnevezhetetlen éhségből, valamint a hideglelés saját csóré farán, melyet az enyhe verítékezés tett megélhetővé, ujjai között pedig már-már zöldesen sápadt pénisze, mellyel most valahogy nem akart történni semmi.
Talán nem is akarta érteni, mi történik vele, az enyhe hányingert, a szégyent, valami együttérzést, melynek nem találta magvát, illetve egy furcsa zsibbadást heréi tájékán.
Kövek csikordulását hallotta ismét, a fekete ruhások már az utolsó vagon környékén járhattak, bizonyára azt hitték, hogy a mozdony testére tapadó Apostolu vizel, bár ki tudja, mért ilyen hosszasan. Talán prosztata…
Egy darabig még nézegette a jeleket, ujjait újra meg újra végigcsúsztatta rajtuk, de inkább felettük, hiszen nem szerette volna, ha a porladásnak indult gitt végérvényesen kihullana a betűk medréből. Sejtette, hogy első és utolsó jelei ezek Szergej kilétének, akinek lomha érctestét egyre közelebbről fenyegette a kohó egyneműsítő tüze, ezzel pedig egyszersmind titkainak végleges és visszafordíthatatlan enyészése. Utolsó pillantásával egy évszámra bukkant, azaz valószínűleg egy évszám félben maradt első tagjaira – 195    – az utolsó számjegyet hiába próbálta megtalálni tekintete, a gitt és a festék zavarba ejtően sima volt helyén.
Felmászott Szergejre, léptei a műszerfalig hangtalanul lakták be ismét az ismerős padlót, most senkit nem látott a szerelvény környékén, csak az üres térben gerjesztette fémes koppanások árulkodtak az idegenek jelenlétéről és munkálkodásáról.
Amikor elnémultak a zajok, a bakancsok dobogtatása, a mozdonyablakból megpillantotta a kopasz fejét, a fekete ruhások mintegy gyűrűként fogtak közre egy teret, egy valamit, egy bármit, egy semmit…
A nő combjai csórék voltak, s a levegő poroszöld körülötte, mint a túlérett spenótlevél ősszel. A férfiak nem lökdösték, ő nem állt ellen, kövek csikordultak, majd dobbanások a hídról, a kopasz kézfejével megdöngette Szergej ajtaját, aztán szótlanul megkilincselte. Toate cele bune – mondta, vagy még ennyit sem, s mosolya szenvtelen volt, de majdnem szívélyes. Apostolu bólintott, nem volt mondanivalója, érezte minden egyes lépését az öreg férfinak, kinézett még egyszer az ablakon, nézte a lassan elnyúló körben a nőt, és arra gondolt, vajon hogy hívhatják? Gondolatban felsorolta az összes általa ismert női nevet – még az Esztert és a Magdalénát is, holott nem is sejtette, hogy ismeri ezeket –, de egyik sem ő volt. Valahogy mindenikből kilógtak a nő első ősz fürtjei, a bézs kabát, mely valaha bolyhosabb lehetett, s ahogy rendre túlcsordult a látvány minden lehetőségén a nyelvnek, Apostolu már biztos volt benne, hogy tehetetlen, hiszen fagyos éjszakából robogtak e puszta, hajnali tájra, a nő szárnyairól már a vagonban lehullhatott a fagyott por a férfiak érintései nyomán.
Szergej kihűlt motra nagy kattogásokkal indult be, lomhán. A műszerfalon megmozdultak a mánusok, s az épp szállingózó poroszöld párában mintha kerekei nem is nehezednének a sínekre, ha a kőrisfa – sérült törzsével – ne jönne egyre közelebb, maga Apostolu is azt hihetné, Szergej szárnyakra kelt.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu