Kulturális folyóirat és portál

nusi 2

2020. április 23 | Tóth Hajnal | Kultúra

„Szeretem a súgóságot” – Körner Anna portréja

Körner Anna, vagyis Nusi több mint negyven esztendeig dolgozott súgóként a nagyváradi színházban. Szenvedélyes szeretet fűzi őt a színház varázslatos világához. 2019 júniusában, a Miniévad utolsó napján adták át a Szigligeti Színház díjait. A 2018/2019-es évad Életműdíját a Szigligeti Színház művészeti vezetése Körner Annának ítélte oda. Laudációt egyik jóbarátja, ifj. Kovács Levente színművész mondott, ekként fogalmazva: „Arról igen ritkán szól a fáma, hogy ott áll a színészek mögött, teljesítményeik holdudvarában, névtelenül s a reflektorok fénykörein kívül a névtelen hős, a súgó, aki nélkül a nagy teljesítmények sokkal verejtékesebben jönnének létre, s azok emléke sokkal hamarabb elhalványulna. (…) Körner Anna, azaz a történelem hátsó lapjain Nusika néven emlékezetünkbe vésendő, a színházat mélyen szerető és sok önjelölt zseninél jobban értő-ismerő, szinte végtelen életűnek tűnő súgó a nagyváradi színtársulat megszámlálhatatlanul sok előadásának munkása volt évtizedeken át. A divatjamúlt súgólyukból kikászálódva a kulisszák gyakran bonyolult dzsungelében, halk vagy kevésbé halk, szóbeli vagy élénk gesztusokkal is kísért, az előadás lelkét és szövegét egyaránt őrző hálátlan, de a színpadi etika íratlan szabályai szellemében elkötelezett módon végzett munkája örök emléke marad színészgenerációk sokaságának. Az előadást megelőző munkafolyamat során elhangzó utasításokat, elemzéseket leginkább ő tartotta számon, s ezzel rendezőnek, színésznek, színpadi munkásnak felbecsülhetetlen segítséget jelentett. Nusika színész is lehetett volna. Felvételizett a színiakadémiára, kevéssel maradt ki a keretből, de a Koldusoperában való későbbi sikeres szereplése, műkedvelői fellépései és kis beugrások sora bizonyította, hogy a deszkákon is megállta volna a helyét. De talán így többet használt életében a névtelenül is fontos, háttérbe húzódó, odaadó munkájával. Egész életművének szóló tiszteletünk és megbecsülésünk csekély jutalom, de ezt végtelen gazdagságával gyarapítja szeretetünk, amellyel emlékezetessé válik a névtelen hős.”

Nusi nyugalomba vonult, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy elszakadt a színháztól, merthogy azt nem lehet. Átadta a stafétát az új súgónak, ezt is amolyan nusis módon, humorosan, frappánsan, könnyed eleganciával. Körner Annával beszélgettünk életútjáról, gyermek- és felnőttkori színházi emlékeiről, Mikszáth különös házasságairól, amelyben magával ragadóan játszott, röviden szólva: a színházról és az életről mesélt.

„Gyermekkoromtól kezdve erős szálakkal kötődöm a színházhoz. Úgy jártam be nap mint nap a színházba, mintha csak hazamennék. Édesapám irodalmi titkár volt, édesanyám pedig könyvelő a teátrumnál. A művészbejáróval szemben volt a könyvelőség, mellette a szabóság, ahová ugyancsak sokszor betértem. A Szacsvay (ma Cuza Vodă) utcában laktunk. Akkoriban még volt villamosmegálló a házunk közelében. Onnan jöttem villamossal a színházig. Hazafelé ugyanúgy a színháznál szálltam villamosra. Iskola után beugrottam anyuhoz. A szabóságba is átlátogattam. A férfiszabóságon sok érdekes történetet hallottam, a férfias nyelvjárás ott ragadt rám.

Hogy miért nem lettem színésznő? Érettségi után megpróbáltam felvételizni a színire. Ha négy embert vesznek föl, én is bekerülök, de így kiestem a rostán. Második alkalommal meg voltam náthásodva, nem ment elég jól a dolog. A harmadik felvételi próbálkozás után összeházasodtunk Hajdu Gézával.

Ó, Gézát még diáklányként ismertem meg. Az egykori Gong és anyu irodája között leszólított. Ő frissen végzett színész volt. Akkortájt kezdte alakítani a Kortárs Színpad ’71 színjátszó csoportot. Megkérdezte tőlem: »Jössz a Kortárshoz színjátszani?« Mire azt válaszoltam: »Mi az a Kortárs?« Géza csak annyit mondott: »Délután gyere a nyomdaklubba, s meglátod.« Úgy is lett. Kortárs-tag lettem. A Kortárs működött is jól – egészen addig, amíg Géza a színháznál társulatvezető nem lett. Azután már nem volt ideje rá. A társulatvezetés teljes embert igényel, sőt.

Na, szóval feleségül vett. Ahogy ő mondotta tréfásan: unta már, hogy minden este hazakísérjen. A Körös utcán, a mai Gekkó bárral szemközt voltak a színházi szolgálati lakások, ott laktak a színészek. Jópofa élet volt az ott. Sokszor megjegyezték a szomszédok: »No, itt jön Nusi és Géza.« Laktunk aztán több helyütt, végül itt kötöttünk ki, ahol most is lakunk, a Léda-ház közelében.

Hogy a színházhoz hogyan kerültem? Édesapám halála után édesanyám egyedül nevelt. Érettségi után dolgoznom kellett, egy fizetésből nem éltünk volna meg. Négyéves koromtól balettoztam, de nem lettem táncos, viszont egy ideig tanítottam néptáncot Élesden. Persze ez nem jelentett biztos megélhetést, állandó munkát. Valahogy természetes volt, hogy a színházhoz vezet az utam. Egy hónapig statisztaként dolgoztam. Amúgy ha az ember színházhoz kerül, bármit csináljon is, sokszor statisztálhat. Aztán nyugdíjba ment az akkori súgó, Dálnoky Ica néni. Így 18 évesen egyből súgó lettem. Nem volt időm gondolkodni rajta, hogy ez jó-e vagy sem. A színházban nőttem föl. A színészeket ismertem. Volt, aki nagyon jó pedagógusnak is bizonyult. Varga Vili például sokat tanított, hogy ezt így, azt ne úgy. Játszogattam, súgtam. Aztán ’77-ben megszületett a fiunk. Ő is megszerette a színházi világot, szavalóversenyeket is nyert, de nem a színházat választotta hivatásul. Volt egy nagyon jó kémiatanára, aki »megbolondította« a kémiával, úgyhogy inkább ezzel foglalkozik. Ő már Pesten él.

A színháznál a Csongor és Tündében játszottunk először együtt Gézával. Ő volt az egyik kicsi ördög, én meg a rókalány. A Mikszáth különös házasságai című Görgey Gábor-színművet 1984. december 8-án mutattuk be a bábszínházban. Farkas István rendezte. Géza játszta Mikszáth Kálmánt, az író feleségét, Mauks Ilonát pedig én. A mi »különös házasságunk« 130 előadást ért meg. Sok helyre eljutottunk vele. Turnéztunk a Székelyföldön, Budapesten szintén több ízben, például a várban is vendégszerepeltünk a produkcióval. Kedves nekem ez az előadás. Jól el lehetett évődni benne. Nagyon jól megírt darab. Pesten először egy angyalföldi művelődési házban játszottuk. Inkognitóban eljött a szerző is. Beült hátra azzal a szándékkal, hogy majd később, az előadást látván eldönti, vállalható-e számára vagy nem. Aztán előadás után gratulált nekünk, és azt mondta, nyugodtan játszhatjuk tovább a darabot, meg van elégedve. Később egy másik Görgey-darabban súgó voltam. Történt ugyanis, hogy nyolc évig a kisvárdai várszínháznál is dolgoztam, ahol határon túli színházaktól verbuvált emberekkel létrehoztak egy-egy előadást. Kisvárdán Bodolay Géza rendezte Görgey Fejek Ferdinándnak című darabját, s abban én súgtam. Tévéfelvétel is készült ezekből a kisvárdai produkciókból, Horváth Z. Gergely rendezésében. Nagyon kellemes élmény volt. Rengeteg embert ismertem ott meg.

A váradi színházban az egyik legkedvesebb színpadi élményem a Koldusoperában volt. Farkas Pista, a rendező kitalálta: amikor a színek között valaki átmegy egy pannóval, az ne csak úgy egyszerűen sétáljon át, hanem az a valaki legyen bohóc. Ez a bohóc pedig én voltam. Nekem meg az az ötletem támadt, hogy húztam magammal egy nagy bakancsot, az időnként az ölembe ugrott, és én simogattam, mint egy kutyát.

Sütő András Vidám siratóját is nagyon szerettem. Én voltam az egyik lány, Magdus. Varga Vili rendezte ezt a vidám-szomorú komédiát. Nemcsak játsztam benne, hanem én voltam az előadás súgója is. Nem mindegyik színész volt nagy szövegbirtokos, de ebben az esetben kénytelenek voltak megtanulni rendesen a szöveget, főleg azokét a részekét, amelyekben én színpadon voltam.

A Kortársnál is volt néhány kedvencem. Emlékezetes volt például Euripidész–Sartre Trójai nők című darabja, abban Kasszandrát játsztam. A Bolond Istókban pedig Kinde Annamária volt a nagymamám, egy másik költő, Hunyadi Matyi pedig a főszerepet alakította.

Szeretem a súgóságot. Hogy milyen a jó súgó? Hát ehhez kell emberszeretet és nagy-nagy nyitottság. Együtt kell lélegezni a színésszel, hogy tudj segíteni, amikor kell. Ha nem kell neki, ne bosszantsd. Vitatkozni nem érdemes, mert a színész olyankor nagyon ideges. Külön világ az övéké. Meg kell őket érteni. Azért vagyunk, hogy segítsük egymást. A jó színész általában jó ember is, más lapra tartozik, hogy attól még lehetnek huncutságai. A jó alakítás azért jön létre, mert bele tudja élni magát a szerepbe, a helyzetbe, és érzékeny mások sorsa iránt is. Mindvégig szerettem a súgói pályát. Könnyen belejöttem a munkába. Csak jól oda kell figyelni és segíteni a színésznek, ahogy lehet: mondani vagy elmutogatni a szöveget. Volt úgy, hogy ha semmiképp sem ment a dolog, odavágtam a szövegpéldányomat a földhöz. Aztán folytattam tovább. Szeretni kell a színészt, mégpedig azért, mert megérdemli.

Van olyan szöveg, ami hozzánő az emberhez. Nekem ilyen Az ember tragédiája. Kívülről tudtam Madách drámáját. A mai napig úgy van, hogy ha meghallok egy részt belőle, tudom, hogy az melyik színből, pontosan honnan való. Az Ódzsa (Szabó József) által rendezett Az ember tragédiája volt a második darab, amit súgtam. Mindenki nagy alázattal dolgozott az előadásban. Az első súgásom pedig Arthur Miller Az alku című drámája volt, amelyben Czikéli László, Kakuts Ági, Vándor András és Lavotta Károly játszott.

Tizennyolctól hatvanhárom éves koromig dolgoztam súgóként a váradi társulatnál. Istenem, mennyit bolondoztunk! Színpadon is, a kulisszák mögött is. Most leparancsolt a Jóisten a pályáról. Jött egy betegség, és még ha jobban is érzem magamat, nem tudom már azt a minőségi munkát nyújtani. Néha bemegyek a színházba. Mert a színházat nem lehet elválasztani az élettől…

Rengeteg szép emlék gyűlt össze. Nemrégiben, amikor Váradra látogatott Cseke Péter (Cseke Sándor színművész fia, aki Váradon született, szintén színész lett, jelenleg a kecskeméti színház igazgatója), találkoztunk, beszélgettünk, jó volt föleleveníteni vele néhány régi emléket. Gyermekkoromban ugyanis játsztam egy színpadon Cseke Péterrel. Annak idején a színházi karácsonyi ünnepségeken szerepeltek a színészgyerekek, színházi emberek csemetéi, fellépés után pedig ajándékot kaptunk. Van is fényképem erről a közös szereplésünkről. Géza társulatvezetése idején Péter rendezte a Páratlan párost, én voltam az előadás súgója. Gyerekszereplőként Cseke Péter volt az egyik purdé az 1960-ban bemutatott Cigánybáróban. Amikor áttelepültek Magyarországra, rám testálták az ő szerepét. Gróf László rendezte a Cigánybárót. Ő nagyon szigorú volt, megkövetelte, hogy mindenki mindent hajszálpontosan úgy csináljon, ahogy megbeszélték. Történt egyszer, hogy Margittán voltunk kiszálláson a Cigánybáróval. Az ottani kultúrházban nagyon kicsi volt a színpad, ezért nem vetettem annyi cigánykereket, mint amennyit egyébként. Gróf Laci bácsi szóvá is tette, hogy a három cigánykerék az három cigánykerék, őt nem érdekli, hogy kicsi a színpad, oldjam meg. Sok vidéki kiszállásunk is volt, két busszal tájolt a társulat. Egyszer az egyik busz kigyulladt. Én aludtam, csak arra ébredtem, hogy a mezőn vagyok. Kalandos élet. Több mint negyven évbe belefér annyi, de annyi minden, öröm, szomorúság, kaland, vidámság, tréfa, megannyi emlék.

Van két nagyon jó barátom a társulatnál: ifj. Kovács Levente és Kardos M. Róbert színművészek. Egy alkalommal megfogtuk egymás kezét, és fogadalmat tettünk, hogy mi vagyunk a három testőr, vagyis: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” És ez úgy is van.

Az Életműdíj, amit kaptam az előző évadot záró gálán, nagyon jólesett. Nem vártam ezt a díjat. Ha nem kaptam volna, akkor sem bántódom meg. De végül is azt mondtam: »Tudjátok, mit? Megérdemeltem.«

Átadtam a stafétát az új súgónak. Útravalóul Petőfinek az Arany Jánoshoz írt sorait idéztem: »Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, / Folytasd, te, barátom, teljes dicsőséggel!«”

(Megjelent a Várad folyóirat 2019/11. számában.)

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu