Kulturális folyóirat és portál

2013. december 17 | Fellinger Károly | Irodalom

Szeptember (Elég az elégiából)

Bekötött szemmel jár-kel a morcos
szerencse, annyira természetes
így, mint amilyen türelmetlenül
a haldokló kíváncsi a pontos
időre, arra, hogy fúj-e a szél,
s ha vele szembe fúj, azt is tudja,
hogy haza rohan, ott felejtette
a szőnyeg alatt a tollseprűjét,
vagy csak letakarta hamarjában,
mert nagy luxus a kóbor valóság,
igazi háziállat, ólja is van,
ártatlan báránybélés a mélység,
kirakókockákat varázsolgat
vagy a széklete segíti hozzá,
maga elé engedve végzetét,
próbáljon szerencsét szerencsétlen,
leragadva az érkezésbe,
széthordva azt az előszobában,
mint cérnát a tűbe, a biztosat
úgy öltve be a bizonytalanba,
persze már a szeme sem a régi,
két szomszédos tartály, közlekedő,
leesik álla a szakadéknak,
a hétfejűnek lélekszakadva,
a repülés támlájának dőlsz és
lógatod lábad mindhiába, a
fény liftjében rekedsz, mint mikor az
áramszünet beindítja elméd,
szabadon engedve a kelepcét,
s nem aggaszt már ellógó körülmény,
begyújtasz a nap végtelen hosszú,
kiszáradt sövénykerítéséből,
majd a félénk, megtermett résen át,
világgá szaladsz, örökbe fogadsz.
Féllábon álló illó részletek,
és nem kérdés, ki bírja legtovább,
bogáncs a felejtés, egyensúlyoz,
mint érett gyümölcsön a repedés,

egy kihulló hajszálon múlik az
ősz, egy hajszálon múlik balga hős.
Kiásod a történetet, ahogy
a vermet a vadászó bennszülött,
majd letakarod a béketűréssel,
úgy fogadva az őrző zöld halált,
mint a szüzességed elvesztését,
jól bevásároltak a szemgolyók,
már ott lebegnek a könny felszínén,
és féltékenyen a vaksötétre,
két csempére ragasztható kampó
és lelóg róluk a kalóz látvány,
csöpög a csönd, vadul ismételget,
emlékem trójai faló, benne
az irigy hajnalok, mint az avas,
megromlott cukrosbácsik, egymásnak
hátat fordítva, jól kibeszélik
egymást, poggyászba dugva a fejük,
miként a köröm nő bele a fájó
húsba, az út az érkezésbe.
Repül a nehéz kő, be-benéz hozzád,
gyökér mozdul, a távolság beáll,
önkéntes hősnek besorakozik,
angyali liftzaj a síri csend, még
hallgatózik, mint szentkép a falon.
Ráérősen lógó falinaptár
simulékonyan fülelget éppen,
majd beleszakad a szerencsétlen,
a felejtés hegycsúcsa a határ.
Elfolyik az idő, mélyül a gázló,
medrében aranymosólány a nap,
szemére csúszik a szalmakalap,
kockás köténye, merülő háló.
A tenyér, az feltört, a föld forog,
az óra évgyűrűit számolod,
megmotoz a képzelet is végül.
Hisz rakott szoknyájú a végtelen,
és én ésszel már fel sem érhetem,
ahogy a szilvaszem belekékül.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu