Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Lászlóffy Csaba | Irodalom

Szellemi torna

Hó és kiáltás

A tiszta hó már nem is álom,
arcon, kézfejen jégvirágok.
A fagypáncél nem pokolálmot
idéz, s ha vissza nem kívánom
a rácsokat – a legendát sem
perelem vissza a világtól.
Tűzláng edzett, dermedtség máskor.
Harmatcsepp volnék? Voltam láncszem:
bugyorba fojtott, ideákból
töviskoszorút hordó báb fent…
Minden új eszmétlenség álszent
zavarosság, polgári gőggel
kevert pogányság.
Mélyről tör fel:
– Szabadíts meg a „szabadságtól”!

2012. január 21.
Mikor még öleltem s nevettem!

Az ébredés ma legfőbb tettem.
A csigaszarvak nedvei;
ablakunkat eső veri.
Mikor a Nap is önzőn éget,
éles, vad türelmetlenséget
érzek, mellkasom majd’ szétpattan,
más ez, mint a »kibírhatatlan«
egyedüllét (villám cikázik,
csupasz lelkem is bőrig ázik) –
kisülések magasban, földön,
energiával telítődöm.
Múzsa-nélküli mord, goromba
Berzsenyi – erjedt ganéjdombra
hányt strófái mind lekaszálva.
Füstölgő vénség, nagy az ára,
annak, ami e pillanatban
foszlásnak indult, elnyűtt, érdes.
(Sokáig ép volt; fénylő, ékes!)
Ha bevérzett is tűző napban,
viharban, mégis halhatatlan.

2011. szeptember 11.

Virrasztás etruszk mosollyal

Emlékközelből, nehéz, olajos, fáradt vízben himbálóznak a gondolák
s a templomok és paloták égbe törő körvonalai. Egymásra kövesedett
indák, rózsák – hol keresse Tintoretto Paradicsomát? – a Szent Márk
téri bazilika kupolái alatt, vagy a titoktalan bujálkodás sikátoraiban?
Adria-tengernek fönnforgó habjai… Ez a velencei versezet már hullámzó,
olajozott. Csak be kell hunynia a szemét, és gyűl zöldes-feketén a tengeri-
fű és moszat, a máskor pőrén, fehéren derengő kövekhez ragadva: a hangok
is a kocsonyás, nyálas fényezett szabadtéri táncplatón. A skarlátvörös,
mandarin- és kanárisárga, türkizkék, pepita vagy zebracsíkos tollakkal,
süvegekkel, fátylakkal, szarvakkal forgolódó, kardokkal, játékbuzogánnyal csapkodó, csörgők és dobok, kereplők, visítozások, káromkodások,
bömbölés hangorkánjával tombolva tajtékzó, arc nélküli tömeg.

Gyertyát gyújt, egyszerre hármat is. Elég volt a karneválszekér
zötyögtetéséből, a lagúna ringatásából! A koravénség kudarc-
előérzete volna ez? Már érezni, milyen, ahogy nő belül a csend és
kívül az egyhangúság. Miért épp az a mind a négy végtagjában torz
szobor tolakodik elő: csonka jobb lábával kétezer éve hasztalan
erőlködik, hogy tovább lépjen. Mégis mennyi erő feszül karizmaiban,
sötét tekintete s konok mosolya mennyivel élőbb, mint a maszkot
öltött emberfejeké. A Catullus által kigúnyolt etruszkok egyike hozta
világra állítólag – ama lustasággal és élvhajhászással vádolt, meg-
fogyatkozott nép névtelen mesterének képzelete – hite és keze.
Fáradtabb, megtörtebb arcvonásokkal, mint a szoboré, de már a
könyvet tartó férfi is mosolyog. Az etruszk lelket a világhódító római
gőg, a könyörtelen hatalmi fölény csak így volt képes asszimilálni?!…
Olykor, lám, mégsem árt eltávolodni a jelen dolgaitól. Tisztábban és
nyugodt szívveréssel lehet tovább látni a múltból, önmagunknál is
tovább. Oda, ahol a láng égben repül (miközben itt holtak maradnak;
s a gyertyát elfújja egy szélhuzat). A negyvennégy esztendős Zrínyi
félelmetesen felkacag. Hangja rekedt, elnyújtottan szaggatott, mint
sebzett állaté. Búcsút mondva az álmatlanul töltött éjszakának, ellép
a könyvek serege előtt (hányszor számba vette már őket!), és szinte
megnyugodva lép ki a szabadba, mint aki biztosan érzi, tudja: valahol
vár rá egy másik sereg.

2012.

 

Ki lehet?

Tekinteted a bőr alá világít; égett
gyomot néz ily ostoba fölénnyel az élet.

Groteszk helyzet: lemondtál rólam, mielőtt az ég
rám omolt volna – az utolsó párbeszéd

ajtócsapódással szakadt meg. Sejtjeim
lesik: átvilágítja-e még húsodat a kín,

vagy már a közöny önző álarca mögül
figyelsz, mint ki a kétely misztikájának örül.

Nyeldeklőmön a sok fojtogató kacat
méreggel feltöltődve végképp megakadt.

Porcok, inak s a csontjaim még tétován, lazán
kapcsolódnának egymásba talán.

Átütnek rajtam próféták vakütés-foltjai
rajongók szomját szítani (nem oltani).

Bennem a véges. Képzeleten kívül más erő
nincs birtokomban; a legenyhébb tél is túl megterhelő.

(Ember Fia, aki voltam. De, jaj, ki lehet Ő?)

2011. szeptember 14.

 

Szellemi torna

Nem a ház idegen
ne volna fekhelye fagypontja a
magánynak idebenn

ám jaj ha csak a magam szorzata
és oszthatatlansága(!)
kulcs és kilincs nélkül is bezárva

karosszékbe görnyedten vagy pörögve –
örökre.

2011. szeptember
Parafrázis

Gyanakszol: nyüzsgő bolygón hihetetlen
ennyi magányt megélni – néha egy-
személyben? Határok mögé vetetten
vagy határtalan énedben tömeg-
kínt is kihordva és világra hozva
kímélet nélkül a tömegiszonyt.
Vaksi világod holt anyagba fogva.
Gyomok közt gyümölcs, illatot ha bont,
romlás rejt: tűnő érzés, gondolat.
Mint héj az almát – gyanakvó elődök
fanyar receptje szerint: „Ennyi vagy!”*
– kétes erőből kétségbeejtő rög.
Elpazarolt gőg, elpurcolt harag,
s hit (!) – túlvilági mesterség marad.

2011. november 13.
* Szabó Lőrinc: Magány

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu