Kulturális folyóirat és portál

2020. február 13 | Fried Noémi Lujza | Irodalom

Szekvenciák

„Délben kapcsold be a tévét, mert bemondják az igazat!” – kiabált be az ablakon telefonközpontban dolgozó szomszédasszonyunk 1989. december 22. délelőttjén. Bizony, falun még voltak telefonközpontosok, akik a drótokat dugdosták egy dobozba ahhoz, hogy telefonon beszélni lehessen. Ma, a mobilok korában röhejesen hangzik, de eskü, volt ilyen.

Az idézett mondat belém égett, mert azokban az euforikus és félelmetes napokban még elhittük: valóban az igazat mondták a televízió képernyőjén megjelentek. Tizedikes voltam 1989-ben, már Nagyváradon koptattam a LFI, az egykori Történelem-Filológia Líceum, később majdnem Juhász Gyula (a tervek szerint az lett volna az Ady mellett a másik magyar tannyelvű líceum Váradon), jelenleg Mihai Eminescu Főgimnázium padjait. Téli vakáció volt, én már otthon voltam szülőfalumban, Szalárdon, azonban nem csak a temesvári forrongás miatt volt nyugtalan időszak: édesanyám kórházban volt Váradon, s érte kellett menni éppen aznap, mert a kórházakat Váradon is kiürítették.

Szóval 1989. december 22-én reggel egy autós ismerőssel indult el édesapám s emlékeim szerint nagyapám a 25 kilométerre lévő Váradra, hogy hazahozzák édesanyámat. S itt összemosódnak az emlékek: nem tudom már, hogy „bemondták-e az igazat” a tévében, amikorra hazaértek, vagy azt már együtt néztük, ami viszont megmaradt: nagyon soká értek haza az induláshoz képest, és édesapám pulóverben jött be a házba. Hosszabb bőrkabátját, amiben elindult reggel, levette és az ülés alá rejtette, nehogy az úton szekusnak nézzék…

S jött az eufória, az érzés, hogy felszabadultunk, hogy vége van a rettenetnek, s mellé a másik öröm, hogy megmarad a házunk, amelyet az úgynevezett falurendezési program áldozataként emlékeim szerint 1990 márciusában bontottak volna le… Édesanyám szobájában a rádión hallgattuk a magyarországi és a romániai adókat, a másik szobában a televíziót kapcsolgattuk, és reménykedtünk, féltünk, örültünk… Családi vita kerekedett abból, hogy akkori baráti körömmel el merjenek-e engedni szilveszteri buliba. Végül elmehettem.
*
Aztán karácsonykor jött a rettenetes hír: Adi meghalt, megölték… S újabb szorongás, hogy temetéséről érjenek haza a család férfi tagjai. Adi, azaz Adrian Puşcău sorkatona volt Aradon 1989-ben, családjaink ismerősök, pár héttel azelőtt még jártak nálunk. Utolsó képem róla, ahogy ül a rekamién a macskánkkal az ölében, és arról mesél, hogy állatorvos akar lenni. Az emlékezet szubjektív, de abból az időből az maradt meg bennem, hogy mentőautót vezetett, a sofőrfülkéből lőtték ki. E sorok írása előtt interneten keresgéltem, a források csak arról beszélnek, hogy Aradon, a Parc hotel közelében kapta a halálos lövéseket. December 22-én évről évre látványosan megemlékeznek az ő és két másik váradi társa haláláról, katonai tiszteletadás, meg amit akartok, többek között a titkosszolgálat nevében is koszorúzták a sírokat. Gyomorforgató.
*
Szóval, elhittem, sokadmagammal, hogy forradalom van. Derítsék ki a történészek az igazat, s nézzék el, ha tévedek, de szerintem puccs volt. Jól megszervezett, ügyesen megkoreografált puccs (az államcsíny szót nem szeretem, számomra csíny szó az valami kedvesebb, vidámabb dolgot jelent) hozta a rendszer változását.
*
Ami viszony tény: ha nincs az 1989-es változás, sosem lesz hivatásommá az újságírás, s valószínűleg lehetőségem sem lett volna művelni. Talán XI. vagy XII. osztályos lehettem, amikor Molnár Judit magyartanárnőnk egyik órájára megérkezett Kinde Annamária, Simon Judit és Szűcs László, újságírásról, az akkori Majomsziget ifjúsági lapról beszéltek, s mondták, aki úgy érzi, írna, vihet kéziratokat. Úgy éreztem, hát vittem, s volt, ami megjelent. Az első közlés öröme tiszta és igazi maradt azóta is, azt nem volt minek bemocskolnia, mint a ’89-es „forradalmat”.

Újságíróként és magánemberként is legszívesebben sikoltoznék, ha valahol azt hallom: mentalitásváltásra van szükség. Harminc éve egyfolytában mentalitásváltásra van szükség, csak valahogy az a fránya mentalitás ritkán változik jó irányba. Szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt.

A szerző újságíró, a Várad folyóirat és a Biharország havilap munkatársa.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu