Kulturális folyóirat és portál

2020. február 16 | Magyari Sára | Irodalom

Szabadságszeretet (tandem)

Decemberben a 30 éves szabadságunkra emlékezünk. De nem a ’89-es eseményekre szeretnénk reflektálni, inkább ennek apropóján elmerengeni azon, mit is jelent a szabadság. Hogyan értelmezhető az ország, a társadalom, a történelem felől? És hogyan működik magánéletünkben? Van-e vajon belső és külső szabadság is? Megélhető-e a kettő egyszerre vagy talán csak felváltva? S az általános szabadság vagy ennek vágya hogyan viszonyul a szeretethez? Mert december a szeretet hava is.

(Guitman Barnabás)

A szabadság fogalmát nem lehet egyszerűen meghatározni. Különösen nehézzé teszi a róla való gondolkodást, hogy az egyes emberek és az egyes kultúrák is különbözőképpen értelmezik. A történelem idősíkjaiban is más és más a viszonyulás hozzá. Összességében és általánosságban valamiféle pozitív dolog lenne. Ugyanakkor a korlátok nélküli szabadság sem nem kívánatos, sem nem hasznos. Mit értünk korlátokon? Például az ember veleszületett erkölcsi érzékét, a családban, iskolában elsajátított normarendszert, a hitből, vallásosságból fakadó önkorlátozást vagy a társadalmi fegyelmezés révén az állam által a polgárokra kényszerítettséget.

Meggyőződésem, hogy a korlátok nélküli szabadság rendkívül kártékony az emberi boldogság szempontjából. Egyrészt az emberek többsége nem érett rá, soha nem is lesz érett, hogy élni tudjon a korlátlan szabadsággal. Korunk lelki betegségeinek is egyik oka a túlzott szabadság, ami frusztrációkat, boldogtalanságot okoz. Az embereknek elsősorban arra van veleszületett igényük, hogy tartozzanak valahová, hogy hasznosnak, értelmesnek érezzék a létüket, hogy szerethessenek és szeretve legyenek. Ha mindezeket átérzik, akkor töltheti el őket igazából a szabadság és a boldogság érzete.

Ha egy ország, illetve az ott élő társadalom szabadságáról esik szó, akkor mindenekelőtt tisztázandó a függetlenség kérdése. Súlyos félreértésekre ad okot ugyanis a szabadság és a függetlenség fogalmának összekeverése, egymással való megfeleltetése, noha a két fogalomnak egyáltalán nem szükségszerű együtt járnia. Lehet egy ország úgy független, hogy nem szabad, és úgy szabad, hogy nem független. Például a Ceaușescu által vezetett Románia független volt, de nem volt szabad ország, ellentétben a dualizmus kori Magyarországgal, amely nem volt független, ámde mégis szabadnak tekinthető. Mit nevezhetünk tehát szabad országnak? Azt az országot, ahol a népesség, a lakosok többsége képességei, adottságai, valamint társadalmi helyzete szerint szabadon dönthet személyes/családi élete egyes kérdéseiről, vagyonbiztonságban élhet, azaz garantált számára a tulajdonhoz, a munkához, a gyarapodáshoz való jog, valamint az országot saját törvényei, szokásai alapján kormányozzák, a fennálló rend pedig közmegegyezésen, széles körű társadalmi támogatáson nyugszik.

A magánéletben akkor működik a szabadság, ha van tudatos döntésképességünk és önfegyelmünk. Az emberek igen nagy részénél ez a képesség csupán nagyon kis mértékben van meg. Mindezek hiányában viszont az érzelmeink, ösztöneink uralkodnak szabadságunk felett, tehát az ilyen emberek, még ha látszólag vagy jog szerint szabadok is, valójában nem azok.

A külső szabadság rajtunk kívül álló körülmények függvénye, ez többnyire és jó esetben korlátos. Hiszen, ha nem ilyen lenne, felborulna a társadalmi rend, megszűnne az állam. A belső szabadság az, amit az egyház szabad akaratnak nevez. Az ember a legnagyobb külső elnyomásban, szabadságvesztésben is megőrizheti belső szabadságát, integritását. De különböző eszközök révén (tömegmédia, rejtett reklámok) az erre nem kellően felkészült alanyok esetén a belső szabadságot kiválóan lehet manipulálni, irányítani.

A belső szabadság a nagyobb érték, attól lehetünk igazán szabadok. Paradox módon a külső szabadság vagy annak illúziója inkább veszélyezteti, esetenként gátolja a belső szabadság igazi átélését.

A szeretet és a vágy fogalmát sem célszerű összekeverni. Az igazi szeretet tulajdonképpen azzal jár együtt, hogy aki szeret, a másik és a saját boldogsága érdekében is korlátozza szabadságát bizonyos kérdésekben. Természetesen e szabad elhatározásból és szeretetből vállalt önkorlátozás valójában a szabad lélek sajátja. Röviden összefoglalva: nincs szabadabb ember annál, mint aki önként lemond szabadságáról.
A szerző történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Történettudományi Intézetének adjunktusa.

(Magyari Sára)

Én szabad ember vagyok. Azt csinálok, amit akarok – és mindent rombolt maga körül.

Én szabad ember vagyok. Nem kell semmit sem eltűrnöm – és a legmagányosabb embernek tűnik.

Én pedig nem szeretnék ennyire szabad lenni. Nem szeretnék mindig azt csinálni, amit akarok. Kicsit tűrni is szeretnék, sőt, alkalmazkodni is, szeretnék önfegyelmet gyakorolni, talán egy kicsit kedveskedve kiszolgálni is szeretnék, persze nem akármit és nem akárkit – gondolom mindezt néha teljesen felháborodva önmagamon. Mert szerintem a másik ember valódi szabadságom záloga és határa is.

A szabadság valami egyensúly lehet: az én és a te között, a kint és a bent között, az egy és a sok között, a jó és a rossz között. Azt hiszem, valami mérceszerűség, ami megtartó erő is egyben, mely lehetővé teszi, hogy önmagam legyek a magam emberi mivoltában, de úgy, hogy érezzem, tudjam, valami másnak a része is vagyok.

A szabadság egyfajta érzelem, esetleg érzet, amikor könnyűnek gondoljuk magunkat, kicsit gondtalannak, nagyon boldognak, szárnyalónak. De a szabadság állapot is, amikor döntések sorát hozhatjuk meg. Ilyenkor inkább lehetőség, a választás tétje sejlik fel benne. Persze van olyan is, amikor a szabadság teher, mert felelősséget kell vállalni, ki kell állnunk önmagunkért, nem lehetünk konfliktuskerülők, bátran szembe kell néznünk önmagunkkal, másokkal, ki kell mondanunk nehéz dolgokat – és ilyenkor nehéz szabadnak lenni.

Egyre gyakrabban gondolom azt, hogy a szabadság az érett személyiség és az érett társadalom alaplehetősége, melynek megvalósulása, értelmezése időről időre változik, függ az egyéni és társadalmi világképtől, a politikai berendezkedéstől. Szótári jelentésében gyakran találjuk, hogy a szabadság korlátok nélküli állapot, egy ideális helyzet, de az ilyen értelmezés nem tér ki arra, hogy a korlátnélküliség mit is jelent.

Számomra korlát a másik ember. Elsődlegesen a másik ember szeme, tekintete. Mert, ha figyelek, látom, hogy mit mondhatok, mit tehetek úgy, hogy én is önmagam maradjak, de őt se semmisítsem meg. Mindig van olyan megoldás a problémákra, amely mindenkinek jó, elfogadható, de azért tenni kell – sokat. Ugyanakkor korlát lehetek én is önmagam számára, amikor nem ismerem önmagam, amikor nem vagyok képes az önreflexióra, a változásra, a változtatásra.

A szabadságot gyakran tettekkel azonosítjuk. Így lesz szólásszabadság, választási szabadság, gyülekezési szabadság, életvezetési szabadság. Sokszor ezek az összetételek azt tükrözik, hogy a szabadságot valami ellen tételezzük: például a hallgatás – elhallgatás ellen. Érdekes jelenség a mi kultúránkban, hogy nem a negatív tettet minősítjük, hanem azt, aki kimondja, aki beszél róla, miközben harcolunk folyamatosan a szólásszabadságért. A választási szabadságunkkal mintha nem nagyon tudnánk élni mostanában, gondolok a politikai választásokra: talán nem merünk közösségileg, társadalmilag új utat választani; esetleg nincs is a valóságban több alternatíva.

Az életvezetési szabadság az egyik legizgalmasabb kérdés manapság, hisz a külvilág azt sugallja, hogy élj úgy, ahogyan neked jó; legyél önmagad; tedd, amit akarsz. És itt mindig az egyes szám a lényeg. Az egy ember, az egyén. Csakhogy mi, emberek, társas lények vagyunk. Ott a másik ember is. Aki nélkül nagyon magányosak vagyunk.

Érdekes, hogy egyre több viselkedéskutató hangsúlyozza, az egyik alapvágyunk, hogy hasznosnak, fontosnak érezzük magunkat. Na, de ehhez nem vagyok elég egyedül, önmagamban. Mert csak akkor vagyok hasznos, fontos, ha valaki(k) annak lát(nak). Tehát ott a másik, a közösség, a társadalom. S már ott is vagyunk a külső és belső szabadság kérdésénél: talán akkor működik a kettő, ha az, amire ott belül vágyom, kint, a másik személyt is érintve válik valóssá, és mindkettőnk számára jóvá.

Aztán itt van a szabadság és szeretet viszonya. Néha azt érzékelem, hogy szembeállítjuk a kettőt, esetleg egymásnak alárendeljük őket. Talán az éretlen személyiség jegye, hogy a szeretetet alárendeli a szabadságnak, s azt hiszi, hogy a kettő kizárja egymást. Pedig szerintem a kettő között ok-okozati összefüggés van: a szeretet hozza el a szabadság megélésének lehetőségét, valahogyan úgy, hogy ha szeretem eléggé önmagam és szeretem a körülöttem levőt is, levőket is, akkor leszek döntéseimben, érzelmeimben is szabad. Tudom, hogy nem lehet és nem is kell mindenkit szeretni. Itt a jelentés kitágításával annyi is elég lenne, hogy ne akarjak szándékosan ártani a másiknak, magamnak. Végső soron szeretném azt hinni, hogy a szabadság a korlátok átalakításának igénye: a jó érdekében támasz, a rossz ellen feszegetés; hangos igenlése a jónak, és határozott elutasítása a rossznak. Az más kérdés, hogy mikor, kinek, mit jelent a jó és a rossz…
A szerző nyelvész, újságíró, a PKE docense.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu