Kulturális folyóirat és portál

2015. június 9 | Molnár Judit | Társadalom

Szabad, királyi, város

A cím és az alcím miatt talán magyarázattal kellene szolgálnom, de épp ezt szeretném elkerülni: a magyarázkodást, a mentegetőzést, hogy „csak” irodalmár létemre, miért kuktáskodom a történészek boszorkánykonyháján. Pedig egyszerű: az ellenvélemények dacára a literatúra árvaleány volna a nevükben is a történelemhez kötődő histriók nélkül, akik viszont irodalom híján bolyonghatnának üres tarisznyával szerte a világban. Higgyünk hát az irodalom tanúvallomásának a valójában nem is létező, jogilag szükségtelen, ám értelmi-érzelmi szempontból potenciálisan hasznosnak tekinthető „perben”. Távol áll tőlem a különböző oldalakról és eltérő előjelekkel emlegetett önrendelkezést elviccelő szándék, de valószínűleg éppen emiatt a gyakran valós tartalmi háttér nélküli hangzavar miatt egyre gyakrabban jut eszembe egy több mint ötven éve hallott keserédes szóvicc. A Gyilkos-tó felé igyekeztünkben egy éjszakára megszálltunk egy menedékházban Maros megyében, illetve akkor még Maros Magyar Autonóm Tartományban. Este kint üldögéltünk a szabadban és beszélgettünk a menedékház gondnokával. Apám megkérdezte, hogy működik ez a kissé kirakatinak tűnő autonómia, mire a székely ember bölcs szűkszavúsággal csak annyit mondott: az autónyom az magyar, de a kormány román. Lehet, hogy pillanatnyi ötletből született a válasz, de az is lehet, hogy ott gyakran használták. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett, később sokat emlegettük. Azért emlékszem most is rá. És talán ezért (is) szeretném szubjektíven, irodalmunk két remekének segítségével újraéleszteni a hasonló, de ma már alig-alig ismert, a középkori magyar királyság egyik legtöbbet használt közjogi kifejezését, a szabad királyi város fogalmát.

Mikszáth Kálmán A fekete város és Móricz Zsigmond Tündérkert című regénye eseményeinek történelmi alibijét keresve a Révai Nagy Lexikonában a Szabad királyi városok (liberae et regiae civitates) szócikkben az alábbiakat találtam: „azok a városok, amelyek eredetileg a király földesúri hatalma alatt állottak, ezért nevezik őket királyi városoknak. Később a király földesúri hatalma alól felszabadultak és közhatalma alá kerültek, vagyis országos álláshoz jutnak, ezért nevezték szabadoknak. Zsigmond korában, amidőn elnyerik az országgyűlésen való részvétel jogát, összesen 7 vagy 8 volt, a XVI. század elején 15-re emelkedett a számuk. Igazi teljes jogú város csak a szabad királyi város volt az 1848 előtti időkben. Igazi, tulajdonképpeni polgár csak a szabad királyi város polgára. A szabad királyi város mint testület nemes, tehát gyakorolja az összes nemesi jogokat. A szabad királyi városok rendje országos rend, amely a két nemesi (fő- és köznemesi) után jön.”

A szepességi szokásjogok

Mikszáth említett regényének már első fejezetében eligazító magyarázatot ad a főhős, Görgey Pál családjának Szepes vármegyebeli jogállását illetően: „Görgey Pál elég jómódú úr, családja illő tekintélyben áll a Szepességen, de már mégsem az, ami volt a néhai Árpádok alatt, Isten adjon nekik örök nyugodalmat, ha már az országuknak örök nyugtalanságot mért. Hja, megy az idő, megy, megy és a Görgeyek egy kicsit lejjebb csúsztak… Első ősük Arnold és a fiai még a szász grófok tisztjét viselték és a legnagyobb oligarchák voltak a lengyel széleken. Ez az Arnold csalogatta be a szászokat a néptelen Szepességre, de nem úgy, mint az erdélyi szászokat a hammelni patkánybűvölő. Ezek a szászok okosak voltak és nem imponált volna nekik a sípszó – ígéretek és kiváltságok kellettek nekik, – meg is kapták. Sőt magának Arnoldnak is adott a király, IV. Béla őfelsége egy kis földet, a Dunajec és a selyem-vizű Poprád közti területet, mert az Árpádok gavallér királyok voltak, nem katasztrális holdakban mérték a földet, hanem egyik folyamtól a másikig. Arnold fiai hasonlóan vitéz emberek voltak, kivált Jordán gróf. IV. László ezeket is megemberelte egy faluval, Görgővel. Innen írták a nevüket.”

A Görgey Pál alispán és Lőcse város tanácsa között kirobbant konfliktus lesz a regény történéseinek vezérfonala: a lőcsei bíró egy vadászaton lelövi Görgey kutyáját, aki erre meglövi a bírót. A jelen lévő egyik tanácstagnak eszébe jut a város régi kiváltsága, miszerint a lőcsei bíró vérének földszerző joga van. Így aztán ahelyett, hogy ellátták volna a bíró sebét, körbehordozzák, kipréselve belőle az utolsó vércseppeket is. Gyakorlatilag tehát ők végeztek a bírójukkal, de a lőcseieknek azt mondták, hogy Görgey a gyilkos. A vérrel „kerített” föld a város tulajdona lett, a tanács pedig megszavazta, hogy ha Görgey beteszi a lábát Lőcsébe, fejét veszik. Az ominózus bírói vér földszerző „ereje” Róbert Károly király idejéig nyúlik vissza, amikor segítettek a lőcseiek Csák Máté leverésében, de kevesellték az emiatt kapott jutalmat, folyamodványt írtak a királynak, amiben ecsetelték a hűségüket bizonyító tetteiket. „Őfelsége, úgy látszik, kegyesen fogadta a lőcsei deputációt s elolvasván alázatos szupplikációjukat, mintegy utasításul saját kezűleg írta rá: »Effusio sangvinis judicis Lewchoviae terraem acquisitionis vigorem obtineat.« (A lőcsei főbíró vérének földszerző erő adassék.) Most már megvolt a határnagyobbítás, de a király széljegyzete is ki tudja, mire lesz jó, ha nem használ nem árt s rendre becsúsztatták az V. István által adott kiváltságok és jogok lajstromába, valahányszor azokat a következő királyok alatt megerősítés céljából bemutatták. A királyok vagy észre nem vették és ekkor rendben volt, vagy észrevették és értelmetlen szamárságnak tartották, amit nem veszedelmes aláírni és ebben az esetben is rendben voltak.” A szepesi polgárok tehát évszázadokon át őrizték, betartották, és ami mindennél fontosabb: másokkal is betarttatták saját megszerzett jogrendjüket. Ezzel kapcsolatban a Szepes vármegye szócikkben többek közt az alábbiakat írja a Révai Nagy Lexikona: „A tulajdonképpeni Szepes vármegye, Szepes várától vette nevét, mely már 1129-ben fennállott. Szinte ez idő tájt jelentkezik itt a németek (szász vendégek) első gyarmatosítása, mert 1190-ben Késmárk, városaik egyike, már létezett. E szászoknak nevezett vendégek, nyelvjárásukból következtetve, Sziléziából jöhettek s külön jogkönyvüket (Zipser Willkühr) és jogszokásaikat hozták magukkal és királyaink által pártola, egy választott grófjuk hatósága alatt alakultak Provincia Saxonum de Scepus nevű tartománnyá, mely 24 városból állott és melynek hivatalos címe Universitas XXIV Regalium Civitatum Terrae Scepus volt. Valamivel később és más vidékekről jöhettek a más nyelvjárással, más etnikus jelleggel bíró úgynevezett Gründlerek, kik máig a vármegye déli részén fekvő érchegységek völgyeiben laknak, s kik ott a hét szepességi bányavárost alapítva, a századokig virágzó bányászat alapját vetették meg. Ezek Gölniczbánya, Szomolnok, Krompach, Svedlér, Stoósz, Remete és Merény városokban laknak és mivel nem alakultak autonóm egységgé, nemsokára nagyrészt úri fennhatóság alá kerültek.” Arról, hogy a XII–XIII. század fordulóján magukkal hozott jogkönyv, a Zipser Willkühr „élesben” hogyan is működött, Mikszáth regényében kapunk törvényszéki tudósító tollára méltó beszámolót. „– Van-e, amit felhozhat védelmére? – Van. – Hát hozza fel. – Görgey haragosat rántott az előre csúszott mentéjén. – Kegyelmetekhez semmi közöm. Kegyelmetek nekem semmise. Illetékes bíráim előtt, ha lesznek, előadom majdan védelmemet. – Az nem áll – szólt a bíró. – Lőcse város tanácsa illetékes bírája most kegyelmednek. Keresse csak ki Mauks Donát uram. A hatvanadik paragrafus. – Mauks Donát előtt egy vastag könyv hevert, violaszín bőrbe kötve, zománcozott ezüst szögletekkel, minden szöglet közepén mogyoró nagyságú smaragddal. Ez volt a Zipser Willkühr, Lőcsének drága kincse. Ebbe voltak beírva a törvények és szász kiváltságok. […] Fabricius konyhanémetséggel ismételte az ószász nyelvjárásban írt paragrafust. – Ha embereink valamelyike megsebesíttetnék nemes úrtól vagy jobbágytól városban, mezővárosban vagy falun, keresse jogos igazságát azon határ uránál, ahol vele a baj történt. Annak a határnak, ahol Kramler bíró megöletett, Lőcse város az ura. Ez csak világos. – Én protestálok ellene. – Vállat vont erre a bíró és odaintvén a villikust, utasítá, kísérjék a vádlottat a szomszédos szobába. Majd értük küldenek, ha kell. […] Görgey előrement, majdnem egészen a zöldasztalhoz. Eddig folyton ülve beszélt a bíró, most fölemelkedett, kezébe vette az egyik papirost s ünnepélyes hangon inkább mondta, mint olvasta: – Istennek és királyoknak nevében, kik Lőcse város privilégiumait szentesíték! – Megnyikorogtak a székek és megsuhogtak a szenátori rockok, mert most egyszerre felálltak mindnyájan, – mikor az Isten beszél és a régi magyar királyok.”

Az erdélyi szokásjogok

A Mikszáth által aposztrofált „hammelni sípszó” párhuzama után kutakodva a Révai Nagy Lexikonában azt találtam, hogy „a szászok II. Géza hívására (1141–61) költöztek be a Közép-Rajna és a Mosel mellékéről. Feladatuk eleitől fogva az ország határának védelme és a föld megművelése volt. […] II. Endre 1224.-i szabadságlevele szerint a nagyszebeni tartománynak autonóm állása volt, élén külön kerületi gróf állott, akit a király nevezett ki, míg Mátyás 1464-ben a szabad választást engedte meg. 1486 óta politikai egységet alkottak, melynek élén az egyetem állott. Az egymás közt egyenjogú szabad lakosok 500 ezüst márka évi adóra és háború esetén 500 katona állítására voltak kötelezve. Különben maguk intézték belügyeiket s választották hivatalnokaikat és papjaikat, akiknek dézsmát fizettek.” A Szász jog címszó a következőkkel egészíti ki a fentieket: „Erdélyben a szász nemzetnek különös joga, mely az erdélyi szászok régi nemzeti privilégiumain alapszik, a szász statutum. A szász jognak feljegyzését tartalmazó jogkönyv Fronius Mátyás brassói tanácsnok műve, melyet Statuta Jurium Municipalium Saxonium Transylvaniae cím alatt Báthory István fejedelem Krakkóban 1583-ban megerősített. Két, valamivel régibb feljegyzés is van, az egyik Bomel Tamás szebeni városi tanácsnoknak, a másik Honter Jánosnak a műve (Compendium juris civilis), mindkettő a XVI. század első feléből. De elfogadásra egyikük sem talált. A XVI. század előtt is éltek ugyan a szászok külön nemzeti szokásokkal s hoztak statutumokat, de nagyobb fejlődést a szász jog a XVI. század előtt nem nyert, mert az úgynevezett Altenberger kódex, amelyre addig a szebeni polgármesterek hivatalos esküt letettek, németországi jogot tartalmaz.”

Móricz regénytrilógiájának első kötetében, a Tündérkertben a fejedelem megkérdezi: „– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek? – A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt: – Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók, felséges uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona alatt feküdött. […] Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura! Mikor Szent István első magyar királyunk ükunokája II. Geica király azmi régi atyáinkat , a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az 1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt a mi atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni, akkor a király azt felelte nekik: maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket, én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek. […] És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik Oláhországból, Moldvából s a hegyeken túlról csaknem minden évben betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet, amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait s virágzó világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte hatalmasabb népek sem tudtak különbül megcselekedni a messze nyugaton. Első bíránk és építőnk lévén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram, neveztetünk Nagy Szebennek.”

Báthory Gábor csellel foglalja el Nagyszebent, amitől szárnyra kap a fantáziája és nyíltan megfogalmazza tündérkert-álmát: „Mit tudsz te arról, mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündér-kertje…” Bethlen Gábor, aki majd követi a fejedelmi székben, s akinek máig a nevéhez fűzi a köztudat Erdély aranykorának fogalmát, lehűti a nagyot álmodó Báthory Gábort: „ A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar, csak amit lehet… Nem is csak amit lehet, de amit kell… S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt: maga javáért nem engedi, nem miérettünk.” Olcsó dolog volna a kilencven évvel ezelőtti móriczi megfogalmazásokat a mai valósággal párhuzamba vonni, de ha arra gondolunk, hogy ő pedig a háromszázhuszonöt esztendővel azelőtti helyzetet vonatkoztatta az első világháborút követő kegyetlen valóságra, akkor elgondolkodni mindenképpen el lehet felőle.

Báthory Gábor álmainak nem sokkal ezután a szabad királyi városok vetettek gátat: „Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte. Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen be, azt a választ adta, hogy még egyedül sem. […] Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem jönnek, a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják, százezer arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik: Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik. A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba befogadni s még vendégül sem, különben elég volt a hajdúpróba, az megmutatta a fejedelem szándékát. […] Ha az egész ország ránk jön is, sebaj, van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a fejedelmi konyha készen jön a lakomákra s a bors hozzá a mi ágyúinkban van.” Valamivel később „a kolozsváriak hasonlóképpen azt üzenték, hogy a város statutumai nem engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a falak közé. A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: »Elég közel vagyon az erdő, menjetek oda s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!«”

A Tündérkert azzal ér véget, hogy Báthory Gábor Váradon történt meggyilkolása után Bethlen Gábort választják fejedelemmé, s ő beiktatásakor fogadja Erdély nemzeteinek követeit és röviden mindhárom csoportnak külön szólt. A magyarokat arról biztosította, hogy „hazánk mostani romlott állapotjában, a régi jó emlékezetű fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne következzék.” A székelyeknek: „állapotját mind kivizsgáljuk s a régi királyoktól adott székely szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely urak jussát s igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyú kegyetlenségeknek véget vetünk s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll, a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért megrövidítse.” Végül a szászoknak a következőkkel üzent: „Átok legyen az Isten előtt és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha a kegyelmetek privilégiomának megrontására igyekezem, holott amim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet, papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok… Azon leszek ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjetek s egész Európában mind keletre s nyugatra egyformán kereskedhessetek.”

Tehát?!

Nem próbálkozom „okos” következtetések levonásával, egyrészt mert az idézett szövegek maguktól beszélnek, másrészt mert megtaláltam az ebben a témában legmegfelelőbb szóvivőt: Márai Sándort. Szülővárosa, Kassa, a szabad királyi város egyik legemblematikusabb modellje és a családi háttere is a Mikszáth-regényből megismert lőcsei polgárokéhoz hasonló. Kassai őrjárat című művének néhány gondolatára bízom tehát az elmondottak összefoglalását. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. […] A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó reneszánsz értelmében. A kis toscanai polgári városköztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi, skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam. […] A tömegek lelkében ma él egy torzrajzszerű elképzelés a polgárról, aki háztulajdonos, s rettegve menekül a bolsevizmus elől a fasizmus védőszárnyai alá. Mindent vállal, csak akadjon tekintély és hatalom, amely megmenti a kuponokat! De ilyen olcsón nem kap védelmet a polgár a fasizmustól sem. Ha élni akar, hősnek kell lennie, mint voltak ősei, Északtól Délig, Stockholmtól Nápolyig és Londontól Kassáig: a nagy polgári ősök, az igaziak, az alkotók.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu