Kulturális folyóirat és portál

2013. december 12 | Láng Eszter | Irodalom

Sötét és püspöklila tintával

Vajon hová lettek a családi levelek,
egyenletes, harmonikus
zsinórírással, sötét és püspöklila
tintával gondosan rótt sorokkal
az árkus papír mindkét oldalán?
Biztos grammatikai és hibátlan
arányérzékkel szerkesztve írta
például nagybácsikám feleségének,
hogy Édes, kedves Ilonkám,
és úgy fejezte be: Meleg öleléssel, kezeit
csókolva Várja türelmetlen óhajtással
válaszát Hűséges, szerető hitvese, Lajos.
Emlékszem a papírra is, nagyon vékony,
finom, sima levélpapír volt, halványlila,
miképpen a francia boríték bélése is,
háromba hajtogatva őrizte Ilus éjjeli
szekrényének rejtett fiókjában.
Nagyságos Nagy Lajosné úrasszonynak,
Kolozsvárra, a Zápolya utca huszonöt szám alá
címezték, ahol gyermekkori nyaraimat is
töltöttem, s ahol a hegyre futó gyümölcsösben
málna, mogyoró, körte és dió termett.
Tarka macskák mászkáltak át a szomszéd kertekből,
amelyek csak egy deszkapalánkkal
voltak elválasztva egymástól s tőlünk,
és a réseken át kitűnően megszemlélhető volt,
Uzsonnakor ki iszik tejszínhabos kávét,
ki pedig teát citrommal, s hogy a vajas kenyérhez
áfonya- vagy baracklekvárt kínálnak-e.
A kukucskálásért persze büntetés járt,
így aztán az ilyen bűnöket nem vallottuk be.
Ám amikor Éva húgommal bevonultunk
a konyhába délutánonként a kerti csatangolásból
„Kérünk baracklekváros kenyeret és kávét!”
harci jelszóval, kórusban, rögtön tudták,
hogy Jakabéknál ez a délutáni menü. Úgy tettek
mégis, mintha nem lennének tisztában a
leskelődéssel, s a mézet a már megterített
asztalon szó nélkül kicserélték lekvárra.
Kezet már magunktól mostunk, azt viszont
ezerszer elmondták, nem kell az ételt betömni,
nem veszi el előlünk senki, szépen, nyugodtan együnk,
és főleg csukott szájjal, ráér elmesélni, hány
mókust láttunk, azután is, hogy lenyeltük a falatot.

A házat pár éve bontotta le egy vállalkozó,
miután nagy nehezen kivárta a nénénk halálát.
Óriási emeletes kockákat húzott a telekre és a kertbe,
a hegynek is elhordatta a felét, és most három
ronda épület szinte egy tömböt alkotva terpeszkedik
a gyermekkorunk helyén. Én meg azon gondolkodom,
hová lettek a családi fényképek, a bonbonos dobozok
a régi levelekkel, a színes karácsonyi és húsvéti
üdvözlőlapokkal, borítékokban őrzött hajfürtökkel,
megfeketedett ezüstláncokkal, az elpattant, feltekeredett
hegedűhúrral, báli táncrendekkel, kicsengető-kártyákkal,
emlékbe eltett operajegyekkel. S ki bitorolja vajon
Sárika parfümös üvegcséjét? És a családi sírhelyet ki?

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu