Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 1 | Mátyás Zsolt Imre | Irodalom

Sivatag

Megyek a sivatagban. Lábam térdig gázol a homokba, de nem vagyok fáradt. Jól érzem magam, és gyönyörködöm a lemenő nap utolsó sugaraiban. Abban a pillanatban, amikor a Nap lebukik a látóhatár mögött, egy ház előtt találom magamat. Délibáb a Hortobágyon, gondolom magamban, de a kapu nesztelenül feltárul előttem. Bemegyek, s a bejárati ajtó küszöbén átlépve a nappaliban találom magam. Rémülten megtorpanok: orrom előtt egy akasztott ember himbálódzik. Hátrahőkölök, mire az akasztott ember kinyitja szemét, kést rántva levágja magát a kötélről, és vihogva a nyitott ablak felé szalad. Mielőtt kiugrana, megfordul, és röhögve kivág egy darabot a nyelvéből, a véres húsdarabot felém hajítja, majd nyakában lobogó kötéllel kiugrik az ablak előtt tátongó szakadékba.
Ez a Bosch sosem volt normális, gondolom magamban. Kíváncsian az ablakhoz szaladok, arra számítva, hogy a Gyönyörök kertje tárul fel előttem. De ehelyett… a mélységben fodrozódó hullámokból – szentséges Botticelli! – hát nem Vénusz bukkan elő? Gyönyörű hajában még vonaglik egy-két apró tengeri csikó, de a csaj mit sem törődve az őt bámuló csorgó nyálú kentaurral, felpattan az unikornis hátára, és háromszáz lóerővel elvágtat.
– Itt álljon meg – szólt a vörös hajú meztelen gyönyörűség, és néhány tengeri kagylót dobott a meglepett taxisofőr markába. – Az aprót tartsa meg – mondta, majd kipattant az utcára, és bement a Louvre ajtaján. Megkereste az üres képkeretet, és mintha mi sem lenne természetesebb ennél, szépen beállt a kivágott helyre. Mikor a rendőrök odaértek, értetlenül bámultak a meglepetéstől megnémult teremőrre.
– Nem kellene annyit inni, tata!
Az órámra pillantottam: lefolyt az idő róla. Szivarra gyújtok, mire hozzám lép egy levágott fülű, vörös borostás pasas, és titokzatosan a képembe suttog:
– Ceci n’est pas une pipe!
Mire odakapom a fejem, már az Arles-i híd közepén jár. A lábam előtt kis csomag hever. Kibontom a vöröses rongyokat, meglepetésemben majdnem felkiáltok: egy fül! Chiribaia kerámia! Az i. e. 5. századból! Ez ám a ritkaság!
Azt éreztem, hogy megfordul a világ velem. De mielőtt elvágódtam volna a földön, a világ visszafelé kezdett megfordulni. Olyan voltam pár pillanatig, mint egy órainga: jobbra-balra himbálóztam a fejem búbjától az űrbe függesztve. Hát ennek fele se tréfa! Pszichológushoz fordulok.
– Szólítson nyugodtan Zsiga bácsinak – kacsintott rám barátságosan a borzas fejű kisöreg és hátradőlt bőrfotelében.
Én sietve kiteregettem kártyáimat előtte, mire ő érdeklődve és látható kíváncsiságtól hajtva turkálni kezdett életem lapjai közt. Ahogy egymás mellé sorakoztatta a képeket, azok megelevenedtek, és peregni kezdtek, mint egy végtelen történet filmszalagja. Az akasztott ember kivágta a képkeretből a meztelen Vénuszt, s kézen fogva kiszaladtak a Louvre ajtaján, mögöttük a lihegő teremőrrel, akinek viszont Vincent az arcába vágta véres csomagocskáját. Mire a rendőrök odaértek, szegény flótás a lépcsőn mászkálva a kontaktlencséjét kereste, és egyre azt gagyogta:
– Az idő, az idő… elfolyt az idő!
– Elmeháborodott – mondták a rendőrök.
– Rendőrök – mondta a teremőr, és lemondóan szivarra gyújtott. De mire kettőt füstölt volna belőle, egy barna kéz kirántotta ajkai közül a havannát, és meggyújtotta vele a dinamit gyújtózsinórját.
– Ágyő, nyugati civilizáció – röhögött Oszama, és a dinamitot behajította a Louvre ajtaján.
A teremőr felpattant, berohant a múzeumba, és rávetette magát a robbanószerre. Teste hatalmasat rázkódott, úgy érezte, a világ szétfröccsen benne. Amikor magamhoz tértem, Zsiga bácsi kanapéján hevertem, velem szemben az öreg lélekbúvár a hasát fogta a nevetéstől.
– Hát ilyen fura, komplex figurával még nem találkoztam. Pedig az a Jung se kutya. Menjen, fiam, szálljon hajóra, várja magát az újvilág.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu